Első oldal..

Hát megjött a várva várt folytatás!

Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14

Május 09. 10 óra 50 perc Pfalzfeld-Németország

Megyek haza! Ennek mindig úgy tudok örülni, mint egy kisgyerek, mondjuk a karácsonynak. Minden hazaút nekem ünnep, de ezzel bizton állíthatom, összes kollégám így van. Most, mikor itt várom az idő múlását ebben a Hof-ban, és pötyögök a billentyűkön, már szinte számban érzem az otthoni ízeket, orromban az otthoni szagokat. Becsukom a szemem, és baromi hitelességgel tudom felidézni magamban a két kutya ugatását, szinte érzem tenyerem alatt bundájukat, ahogy simogatom őket. Hallom feleségem, fiaim hangját, most is itt vannak velem mindannyian. Mindig velem vannak… A fenéket, ez már a letagadhatatlan honvágy, egyre jobban magával ragad, hiába küzdök ellene. De holnap után hazaérek, ha Isten is úgy akarja. Nem lehet tovább halogatni a hazavitelemet, bő egy hónap múlva lejár az útlevelem, nekünk, mivel munkát végzünk külföldön, kell, a kocsinak lejár a műszakija, az EU kártyám is hosszabbíttatnom kell, egyszóval muszáj hazamennem.

Ennyi bevezetésként, és akkor most időrendben: Calaisból tervek szerint, hajnali fél háromkor indultunk kollégámmal, aki ugye mindegy 60 kilométerrel ment feljebb, mint én. Háromnegyed kettőkor kíméletlenül keltett a mobilom, kettőkor beütöttem a kezdést, feltettem a kávéfőzőt a gázra, kávéztam, kijelentkeztem a portán, majd kigördültünk a parkolóból. A Csalagut terminálja alig tíz kilométerre van onnan, így pár perccel később, már a zsiliprendszeren haladtunk előre. Röntgen, műszeres ellenőrzés, útlevél ellenőrzés, becsekkolás, az egész nem volt több, mint 20 perc, és már a vonathoz is soroltunk. Újabb negyed óra múlva, már gurultunk is a szerelvényre. Kocsi bezár, mi beszálltunk a buszba, ami a személyvagonhoz visz minket, és egy-kettőre a kocsiban ültünk. Nagyon olajozottan megy minden, a becsekkolástol az elindulásig nem telik el több, mint talán egy óra.

Csalagút- indulás Angliába

Újabb alig 50 perc múlva, már a szigetországban lassít a vonat, ott a kiszállás fordított sorrendben
történik, annyi különbséggel, hogy ott már nincs semmi vizsgalat, maximum szúrópróba szerűen. Amúgy is, ott minden fordítva történik, ugye rossz oldalon is mennek, meg a kormány is rossz oldalon van náluk. Valaki igazan szólhatna már nekik, mert nagyon zavaró úgy közlekedni, hogy állandóan szembe akarunk menni a forgalommal….
Sokadszor voltam már Angliában, de én képtelen vagyok megszokni, ha nem menne mindenki a bal oldalon, tuti azonnal elhibáznám.

Rossz helyen van a kormány

Így is nagyon kell koncentrálni, főleg a körforgók húzósak, a süket angolok simán bejönnek mellénk jobbról, aztán meg nem értik, miért vágunk eléjük. Mert nem látjuk őket… Mondjuk, félnek tőlünk, ezért a kellő tiszteletet megadják, többnyire elég csak kitenni az irányjelzőt, és már lassítanak is, hogy beengedjenek. Jó még, hogy nincs előzni tilos az autópályákon, illetve, ha van, akkor mindenkinek az van, tehát nyugodtan mehetek, akár a legbelső sávban is, nem villognak le az útról. Nem ritka látvány, hogy a három, vagy négy sávon egymás mellett haladnak a kamionok, mögöttük kilométeres sorban a türelmes Angolok. Nem dudálnak, nem villognak, nem sietnek. Sosem sietnek, ez jellemző rájuk minden hol.

Eredetileg Londont balról akartam megkerülni, a híd miatt, meg ott mindig hatalmas a dugó, de most mégis úgy döntöttünk, nem kerülünk, bíztunk benne, hogy reggel még normális lesz a forgalom. Igazunk is lett, percek alatt átjutottunk az alagúton, ilyenkor még ingyenes, reggel hatig.

A Dartfordi híd előtt, ez a kép már visszafelé készült

A Dartfordi híd

Végül is jó iramban, egy trappban elmentem a lerakóig, nem sokkal 8 óra szerint, (helyi idő) a cég előtt fékeztem. Bejelentkeztem a néger portásnál, ő megnézte a listán, mikorra vagyok bookolva, és mutatta, hogy OK, de várjak fél kilencig. Még kérte a lerakói ref. számot. Amit, természetesen, már megint nem küldött el a főnököm, úgy kellett megint felhívnom, külön ezért. Nem tudom megérteni, másnál miért működik, hogy a feladattal együtt elküldi azt a nyavalyás számot, nála miért nem. Állandó probléma, plusz költség mindenképpen, nem beszélve arról, ha nem érem el, és emiatt várok esetleg órákat, mert elém vesznek mást. Azt hiszem, meg fogom vele ezt beszelni.

Rugby-lerakó

Szóval végül a számot megkaptam, bevittem a portára, fél kilenc körül már tolattam is a rámpára. Ez is jó dolog Angolban, mert sok helyen úgy vannak kialakítva az udvarok, hogy nekik jó, ugye ok jobbra-hatra látnak tolatás közben, mi balra-hátra. Tehát, ahova ők könnyedén rátolnak, ott mi szenvedünk. Láthatóan jól szórakoznak, eszükbe sem jut ilyenkor segíteni. Aztán, ha veszélyben a tükrük, akkor azért eszbe kapnak. Nekem is segített egy angol kolléga… Miután ráálltam a rámpára, egy másik emberke elkérte a kocsikulcsot, meg a CMR-t, aztán pihi. Itt már újra nem kapkodtak, bő két óra alatt ürült le a kocsi. Mikor végeztem, mivel meg visszfuvarom nem volt, kiálltam, kerestem ott az industrialban egy csendes helyet, és megálltam. Elküldtem, hogy mennyi időm maradt, és vártam. Számolgattam erősen, hogy is legyen. Ugye reggel kettőkor kezdtem a napot, legkésőbb délután ötkor vége a műszakomnak. A vonaton töltött idő, meg a visszavonat, vagy komp, meghosszabbítja. De a vezetési időm is fogyott erősen, oda négy óra volt, annyi minimum kellett vissza is, és most játszik már a Londoni ring is. Szoros lesz, úgy gondoltam.
Nagy sokára megjött a feladat: St. Neots a felrakó, es Újhartyán a le, kedden. Nézem a naviban, az irány jó, a felrakó olyan 90 km tőlem, London irányában, csak elég sok bundás út van addig. Beütöttem a címet, még egyszer leellenőriztem, aztán go! Toltam rendesen, bő egy órával később megálltam a cég előtt.

Felrakón St.Neots-ban

Bejelentkeztem, ott is refszamot kértek, (amiért újra telefonálnom kellett) majd rámpa, és pikk-pakk megrakták. A rakományom ezúttal 22 tonna zsugorfólia, raklapokon, csomagolva. CMR átvétel, pecsét-aláírás. és tűz. Ja, a visszautat komppal kellett megtennem, aminek nem nagyon örültem. Két órával több, hosszabb a procedúra a felszállással, Calaisban többet kell menni a parkolóig, egyszóval újra csak a drága, és kevés, idő fogy. Még rá is kérdeztem, muszáj-e erőltetni a kompot, azt a választ kaptam, hogy igen. Vissza már nem kellett sietni, és ez olcsóbb, mint a vonat. Ok, gondoltam, bár az nyilvánvaló volt, hogy a 15 órába nem fogok beleférni. Mint ahogy az is, hogy nem éjszakázok Angolban. Mindegy, ahogy tudtam, nyomtam a gázt, így is Dover előtt 40 kilometerrel meg kellett állnom egy pihenőre. Nyomtattam egy szalagot, hogy lássam, hogy is állok. A munkaidőm már lejárt ekkorra, de volt közben 7 óra, ami pihenőn ketyegett, és a vezetésből meg volt egy óra tíz perc. Dover 40, onnan a parkoló 15, plusz a fel-meg a leállással töltött idő. Izgi lesz.

Útban Dover felé

A vezetést nem akartam túllépni, az rázósabb. Doverbe érve, rákanyarodtam a Sea France termináljához vezető sávra, mérleg, csekkolás, nemsokára már a kijelölt helyemen álltam, behajózásra várva.

kikötő

Hátsó fedélzet részlet

A vízi jármű

A hajó indulási ideje 20.00. Angol idő szerint, ami úgy 21 nálunk. Akkorra már a 19. órában voltam, mínusz a vonat. Ezért már a rögtön ítélő bíróság főbe lövetne… Előttem a sorban egy NZ (Érsekújvár) rendszámú szlovákiai kolléga állt, hátrasétált hozzám, jót beszélgettünk, míg vártunk. Megegyeztünk, hogy miután más magyarral nem találkoztunk, összetartunk, és együtt kajálunk a hajón. A jegyhez ugyan is kapunk egy bont, ami fejében svédasztalos formában, 8 pénzegységért annyit ehetünk, amennyi belénk fér. Tetszett az ötlet, úgy saccoltam, Calaisig elleszek az étteremben… Beszállás után hamar megkerestük a kajáldát, (a sofőröknek külön van) és a húsok közé vetettük magunkat. Én nem szégyenlősködtem, így a tízesemből két Euró helyett, csak 50 centet kaptam vissza. Viszont végig ettem az utat… Mondjuk, ekkor ettem aznap először.

Szolid vacsora 9.5 Euróért

Kaja után, még egy kicsit kimentünk a fedélzetre, levegőzni, meg lejárni a vacsit. Hamar elrepült az idő, az evezősök is húztak rendesen, mire észbe kaptunk, már mehettünk is le a kocsikhoz, kikötöttünk Calaisban. Nekem ekkorra már csak 40 percem maradt a 10 órából, és 15 kilométerre voltam a parkolótól. Összeszorított fogakkal, sokszor kissé szabálytalanul előzve, de végül is négy perccel időm lejárta előtt fékeztem a parkolóban. Sikerült. 23 óra 4 perckor ütöttem be a műszak végét. Ebből lejön egyszer 55 perc, meg egyszer 1 óra 52 perc. Ez még simán „akasztófa”. Még bekapcsoltam a gépet, nejemnek, aki már ekkorra rég aludt, megüzentem a Skype-on, hogy megérkeztem, majd másnap keresem, és elájultam én is. Fáradt voltam, hosszú volt a nap.

Ez már akasztófa.

Úgy terveztem, másnap dél körül indulok, es Németben, egy Hof-ban fogok megállni. Azért ott, mert a parkolok tuti, hogy tele lesznek.
Reggel valamikor kilenc után ébredtem, a bőséges, talán kicsit túlzásba is vitt vacsora büntetett, ha a forgókapunál elrontom a kódot, és nem tudok elsőre átmenni, aligha nem baj lett volna… Miután „tisztába tettem” magam, a kötelező intravénás kávé bevitele után újra gép bekapcs, család megcsönget. Szinte azonnal jött a reakció, már vártak rám. Pár órát dumcsiztunk, hazaküldtem néhány képet, aztán kevéssel dél után elköszöntem tőlük. Bár egyetlen porcikám sem kívánta a munkát, elindultam. A belga határ után, Veurne-ban megtankoltam, még be is vásároltam kicsit, már szinte mindenből kifogytam. Előzőleg beütöttem magamnak ezt a parkolót, mint köztes célt, eddig akartam eljutni. Aachenben megálltam egy órára, feltöltöttem a vizeskannáimat, beszélgettem kicsit pár kollégával, majd egy seggel eljöttem idáig. Most előrelátóan a 3-as pályát kikerülöm, katasztrófa, szinte végig felújítják.
Erre kicsit hosszabb, de sokkal gyorsabb. Tegnap jót vacsoráztam, 7.5 euró a jegy egy éjszakára, viszont az étteremben leehető teljesen. 14.40-ért ettem egy hatalmas adag steaket, hozza egy korsó hideg sör, mennyei volt.

15 euró a kaja ,de finom

Itt nincs stau

Ma majdnem tízkor ébredtem, dobtam ket SMS-t haza, sajnos net nincs, reggeliztem, kávéztam, kicsit takarítottam, filmeztem, most írás után aligha nem a filmezést fogom folytatni, szigorúan fekvő helyzetben. Kint szomorú, esős idő van, reggel is az esőcseppek sűrű kopogása ébresztett. Hajnalban meg fűteni is kellett kicsit. Asszony írta, otthon is nagy eső volt, úgy látszik nem csak itt van rossz idő.
Egyelőre ennyi, később még, gondolom, visszajövök…

18 óra 45 perc-ugyan ott…

Most végeztem egy (sokadik) filmmel. Teljesen a hatása alá kerültem, mint ez már annyiszor megesett velem. Elrabolva, ez a címe, es Liam Neeson a főszereplő. Egyik kedvenc színészem, talán a Schindler listája óta. Nálam az a film etalon, mindig bőgök a végén… Ez a mostani egy kemény akciófilm, elvált apát alakít benne, aki egykor elhárítótiszt volt, a kormánynak dolgozott, és mint ilyen, gyakorlatilag sebezhetetlen, és legyőzhetetlen. (mondjuk ez tipikus amerikai sablon…) Mindene az egyetlen 17 éves lánya, aki a feleségével, és egy gazdag új apukával él egy kastély szerű házban. A lány, unokanővérével elutazik Párizsba, ahol is albán maffiózók szinte azonnal elrabolják őket. Az apa a lány után siet, és kemény akciójelenetek sora következik ezután, gyakorlatilag az albán maffiának újra kell gondolnia a film végére, hogy mihez is kezdjen a jövőben.
Hulla hegyek, nagy verekedések, és happy end, ahogy lenni szokott. Nagy film, jót szórakoztam. Megettem ma az utolsó hazai fagyasztott töltött káposztámat, már semmi otthoni kajám nincs, meg a margarinom is belga. Ebből is látszik, haza kell mennem. Az idő változatlanul csapnivaló, lóg az eső lába, néha esik is pár csepp. Hideg ugyan nincs, de front az biztosan van, egész nap érzem, hogy „van fejem”, kicsit mindig hasogat. Nem fáj igazán, de azért zavaró. Olyan, mint a jobb lábam. Még amikor Fabróban felmentünk a kastélyhoz, egy jó kis hegy tetejére, akkor megerőltethettem, vagy nem tudom, a jobb combom azóta érzékeny, fáj, néha ég. Akkor sima izomláznak hittem, de azóta már régen el kellett volna múlnia. Nem múlt, van, hogy a nap végére rendesen fáj. Kicsit kezd a dolog aggasztani, nem tudom mire vélni. A nejem adott valami kenőcsöt, még a derekára kapta, izomgyulladásra, vagy mire jó, azzal, ha nem felejtem el, kenegetem, de nem veszek észre változást. Lehet, a vége doki lesz, pedig nem akarok kihagyni egy napot sem. Én is amúgy valami izom-dologra gyanakszom, meg az is eszembe jutott, hogy menet közben a váltó előválasztó kapcsolója nekinyomódik a lábamnak sokszor, és talán ez okozza a problémát. Minden esetre, ott fáj, ott érzékeny. Megpróbálok rá figyelni, és úgy ülni, hogy ne érjen a kartámaszhoz. Majd meglátjuk, lesz-e eredménye.
Ebed után bementem fürdeni a kútra, kulturált, tiszta zuhanyzó van 2,5 euróért, igazi forró vízzel. Kiáztattam magam, kimostam a gatyát-zoknit, viszont a borotvacuccot a kocsiban felejtettem. Így most tisztán, illatosan, de szőrösen verem a billentyűket. Majd holnap, ha lesz kedvem, megborotválkozok.

Kulturált zuhanyzó

Amúgy is kezd valami hobo külsőm lenni, már hosszú a hajam is, a bajszom is, mint egy betyáré, az a kis szőr már nem ront sokat az összképen. Itt nem kell senkinek sem tetszenem magamon kívül, állandó útitársam Andrea meg nem lát, nem hall, annak így is jó vagyok.
Időközben megállt mellettem két szálkával egy szerb hűtős, jár az aggregátja, csak remélni merem, hogy éjjelre nem marad, megy tovább. Ők mehetnek, nehogy már itt berregjen nekem egész este. Jómagam reggel négyre tervezem az indulást, így ha lenyomom a tíz órát, a két megállóval is délután négy körül megállok. Ott majd meglátom, meddig jutottam, de elvileg éjjel már mehetek is tovább, így valamikor délelőttre Újhartyánba érhetek. Kb. 1100 ide, ha holnap sikerül mennem hétszázat, kivitelezhető a dolog. Film közben meg is vacsoráztam, így erre sincs már gondom. Már csak az időt várom, hogy indulhassak. Délután aludtam is vagy két órát, ezért álmos sem vagyok, „feltöltöttem az akkuimat”, jöhet az újabb menet. Otthonról elvileg már a nejemmel indulok az újabb körre majd, már régóta készül, hogy velem jön, mint tavaly nyáron is tette, kicsit kiszakad az otthoni monotonitásból. Csak a középső fiam érettségijét várta, hogy lemenjen, így beszéltük meg. A fiuknak mindegy, övék a ház pár hétig, el vannak már, nem gyerekek, a nejem (sajnos) nem dolgozik egyelőre, legalább együtt leszünk. Tavaly Portugáliába, meg Franciába jött velem, nagyon élvezte. Most Angolba, vagy valahova Skandináviába szeretne eljutni. Majd meglátjuk. Én csak örülök, ha velem van.
Közben ki kellett ugranom egy síelésre, a második üveg ásványvizet iszom, ezt sem lehet büntetlenül. Szalonnát vacsoráztam, most meg egyfolytában szomjazok rá. Azt hiszem, kifogytam a mondandóból, nem történik itt semmi említésre méltó, úgyhogy abba is hagyom. Szerintem már nem jövök ma vissza, így el is köszönök mára.
Jó éjt otthoniak, jó éjt Magyarország!

Május 14. 19 óra 10 perc Horst-Németország
Hú, de régen nem nyitottam ki már megint a naplót! Nincs rá igazán mentségem, de nem is keresek. Baromira el vagyok „tavaszi fáradva”, napok óta legszívesebben aludnék. Mondhatnám azt is, hogy gyűjtöm az élményeket, de ez nem lenne igaz. Lusta vagyok, mint állat, ez a nagy igazság. Megyek, megállok, majd megint megyek, aztán miután megálltam, gyors mosdás, néha még az sem nagyon, és dőlök el hátul az ágyamon. Szóval ez van, de most megpróbálom kicsit összeszedni magam.
Először is: újra megszívtam, már megint a rossz felén álltam a képzeletbeli f…nak. Ugye úgy volt, hogy Újhartyánban végzek, és én tökre biztosra vettem, hogy most aztán onnan megyek haza ezerrel! Ja! Csak az a baj, hogy ezt egyedül én gondoltam így, a vezénylőm még korainak találta. Végül is igaza van, amíg a műszaki ketyeg, addig a kocsinak futnia kell. Tehát, meg Magyarba sem értem, valahol Ausztriában villogni kezdett a Casonon a piros led. Gondoltam, biztosan az aktuális üzemanyagárakat küldik, és automatikusan az „üzenetek” gombot nyomtam meg. Nem üzenet jött, a led villogott tovább. Megnyomtam a „feladatok” feliratú gombot, a led elaludt. Nézem, mi a bánat jöhetett, olvasom, hogy felakasztás a telephelyen, majd másnap Nürnbergben lerakás.
Kétszer is megnéztem, nem volt tévedés, a dátum szerint ez új feladat volt, es mivel én kaptam az üzenetet, nyilván nekem is szólt. Felhívtam főnökömet, kérdezve, most mi van? Mondja, hogy semmi gáz, ha leraktam, akasszak át a telephelyen, és tűz Németbe, ez még belefér műszakiig. Végül is, miért ne? Megüzentem haza, immár sokadszor, hogy még ne várjanak, majd megyek valamikor, és nyomtam tovább. A lerakón, hamar megvoltunk, így nem sokkal később már a telephelyen voltam. Miután a pótot le kellett tennem, így beálltam a mosóra, gumishoz, ahogy elő van írva. A gumis kiszúrta, hogy a traktoron elől meg kell forgatni a gumikat, a póton meg a két hátsó tengely új abroncsokat kell, hogy kapjon, mert nem volt meg az előírt profilmélység. Így beállított a sorba, a várakozó autók mögé. Miközben ott álltam, felhívtam a főnököt, hogy megkérdezzem, mi a felakasztandó pót rendszáma, hogy majd megkeressem. Ekkor mondta,hogy mivel már nem sok időm maradt aznapra, és csütörtökön Németben, Osztrákban, és Svájcban este tízig tilalom lesz, így elküldte a pótot mással, én álljak félre, majd holnap ad valamit.

Nagyon nem sajnáltam, nem kívántam Staulandot a hátam közepére sem. Azt majdnem elfelejtettem, hogy még korábban „riadóztattam” húgomat, hogy a nagy fia, ha akar, eljöhet velem Nürnbergbe, hétvégére otthon is leszünk. A srác egyidős az én nagy fiammal, szinten autóbolond, mint Krisztián, és már tavaly megígértem neki, hogy egyszer elviszem egy útra. Gondoltam itt az alkalom, ha meg tudja oldani, akkor jöjjön. Tesóm lebeszélte, a fiú megoldja okosban a sulival, így semmi akadálya nem volt a kirándulásnak. Igaz, az anyjának megígértem, hogy hétvégére otthon leszünk. Erre jött ugye a telefon, hogy Storno a fuvar. Vissza már nem mondtam, a srác ekkorra mar elindult Dunaújvárosból Pestre.
Szóval, mosatás, gumis után félreálltam a telephelyen, és vártam. Kis idő múlva hív a főnök, mondja, hogy van fuvar, mivel úgyis dobozzal vagyok, másnap reggel hét Galánta, onnan Evry, Franciában, Párizs alatt. Puff! Hogy ebből nem lesz hétvégi hazamenetel, az tuti. Felhívattam öcsémet, hogy ne érje váratlanul a dolog, hogy Német helyett Franciaország az uticél. Nem gond, mondta a nejemnek, megoldja. Csak az anyja előtt lapulok, gondoltam, de ezt meg én vállalom be. A srác meg is érkezett kisvártatva, beálltunk a parkolóba, és becuccoltunk a kocsiba. Hamar lefeküdtünk, mert másnap korán kellett indulnunk. Gergő felköltözött az „emeletre”, és kis filmezés után elaludtunk.
Reggel háromkor volt ébresztő, majd tankolás, és irány Szlovákia. Vámosszabadinál léptünk ki az országból, és fél hét körül fékeztem a Samsung gyár előtt. Bejelentkeztünk, mehettünk is be, és csodák csodájára, egyből rámpára is állítottak, és szinte azonnal elkezdtek rakni. A rakomány ezúttal főleg DVD rekorderből áll, a végén van a pótnak pár darab nyolcadik szériás LED tv, az egész cucc alig több mint 300.000 Euró.( nem véletlen, hogy itt nincsenek képek, már többször megtettem ezt az utat és tettünk fel róla képeket is. Nem szeretném ismételni magam)

Galánta főtere

Lassan kezdem megszokni, hogy néha egy harmadik világbeli fejlődő ország éves költségvetésével veteksző értékű rakomány van a hátam mögött. Nekem ez már „az annyi pénz nincs is” kategória, így nem is foglalkoztat különösebben. Ez is egy áru, amit el kell juttatni A pontból B pontba, lehetőleg időben és, egyben.
Papirok átvétele, plompálás után, nem sokkal nyolc után már gurultunk is ki a parkolóból. Galánta szélén, egy ALDI áruháznál megálltunk, bevásároltunk magunknak, majd folytattuk utunkat. A cél ezúttal Prága volt, pontosabban Prága előtt kb. 20 kilométerrel, egy őrzött parkoló, ott lehetett egyedül megállni éjszakára Csehországban. Szlovákiát hamar letudtuk, fél tizenkettőkor léptük át a képzeletbeli határt Kuty-nal. Előtte, meg a szlovák oldalon kitereltek minket egy benzinkútra, kontrollt tartottak a szlovák rendőrök, a vámosokkal, és a helyi KPM-el karöltve. Mivel én dobozzal voltam, és plombálva volt a pót, így csak a CMR-t kérték el, meg a plomba számát egyeztették.

Őrzött parkolóban Prága előtt

Ezután már akadálytalanul haladtunk tovább, Humpolecnel megálltunk egy pihenőre, majd onnan továbbindulva fél négy után befordultam a kijelölt parkoló bejáratán. Erre a napra ennyi volt kitűzve, a rakodással együtt 620 kilométert mentünk, és alig fél óra időm maradt a kilencből. Miután csehben máshol nem állhatunk meg éjszakára ezzel a rakománnyal, másnap meg mennybe ment Mária, (ezt ünnepelték a három orszagban)így itt hosszabb tartózkodásra rendezkedtünk be. Miután nekem pótolnom kellett az elmúlt hétvége miatt, így legalább ez megvolt ott. Úgy terveztem, innen másnap este nyolc körül indulunk tovább, Rozvadov, a határ 180 km, közben Prágával, úgy számoltam, lesz tíz mire Németbe érünk. Addigra meg vége a stopnak, lehet menni tovább. A cél innen Forst, a telephelyünk volt, a Francia határtól mindegy 60 kilométerre. Valamivel több, mint 500 kilométer, durván 6-6,5 óra.
Eredetileg úgy kalkuláltam, hogy a határon megállunk egy giros-tálra, de annyira tele volt a parkoló, hogy nem fértem be, így ezt kihagytuk. Egy Shell-kútnál álltam meg végül, 23 órakor, ott elrendeztük a folyó ügyeket, meg ettünk egy kolbászt mindketten. Éjfél előtt indultunk onnan tovább, és hajnali háromkor álltam meg a telephely parkolójában.

A Forst-i telephely

A feladatot teljesítettük, ennyit gondoltunk magunknak. Innen úgy gondoltam, hétfőn hajnalban, illetve vasárnap éjjel indulunk Franciába, ide kb. 550 a lerakó. A baj csak az a hétfői indulással, hogy odaérve el is fogy az időm, így már nem tudok aznap átállni, és megrakodni. Úgy latszik, „gazdám” is így gondolhatta, mert nemrég felhívott, és meggyőzött, hogy én tulajdonképpen még ma éjjel fel akarok menni Rungis-ig, ez az utolsó parkoló Párizs előtt, ahol állhatunk, és ott akarom kivenni a 45 órámat, mert onnan csak 20 km a lerakó, így hétfőn tisztán kezdhetek. Nyeltem egyet, végül is igaza van, bár ez egy újabb éjszakai műszakot jelent. Valaki írta a hsz-okban, hogy fizikailag inzultálni kellene azt, aki az éjszakai munkát feltalálta, mélységesen egyetértek vele. Szerintem sem azért van este, hogy sötét legyen. Annyi minden mást lehetne csinálni a vezetésen kívül… pl. aludni.
Napközben azért jól éltünk, ettünk.ittunk, itt van konyha, fürdő, minden, ami kell. Főztem egy nagy adag pörköltet, ettünk egy hatalmas pizzát, tisztába tettük magunkat, aludtunk is egy nagyot délután, teli pocakkal, szóval nem volt itt gond. A parkoló közben megtelt napocskás kocsival, én nem is tudom, hányan megyünk ugyan oda, de sokan. Éjjel sem egyedül megyek, egy kollégával együtt megyünk, ő is ott veszi ki a pihenőjét Rungisban. Még egy filmet beteszek, lehet, hunyunk is egyet, bár én nem vagyok (most) álmos. Az idő amúgy nagyon kiábrándító, két napja esik az eső szinte megállás nélkül, és 7-8 fok van, éjszaka meg hajnalba még fűteni is kell. Azt hiszem, ennyi mára, újra „utolértem magam”. Most aligha nem elmegyünk vacsizni, aztán nem sokára elkezdünk egy műszakot. Majd Rungisbol jelentkezem.
Jo éjt, aludjatok helyettem(helyettünk) is!

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!