2019. szeptember 19., csütörtök

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A legszebb Május elseje, 2.rész

  • (f)
  • (p)
Írta: |

A fiú immáron napról napra élt. Csak egyetlen dolog volt az, ami a gondolatait lekötötte és ez nem volt más...

[ ÚJ TESZT ]

Ahogy ígértem jöjjön hát a következő rész. Aki nem olvasta volna az előzményeket, az kattintson IDE vagy görgessen az oldal aljára. Mindkét helyen megtalálható a történet első fele, melynek folytatását most itt olvashatod.

Hirdetés

A fiú immáron napról napra élt. Csak egyetlen dolog volt az, ami a gondolatait lekötötte és ez nem volt más, mint egy valódi angyal. Az a lány, akivel nap mint nap órákat töltött el a virtuális világban, attól a perctől fogva, mikor megismerte. Abszurd egy helyzet volt, ő maga is tudta jól. Megkedvelt valakit, akit még nem is látott, sőt...talán már bele is szeretett. Nem merte magának sem bevallani, hisz mindig is úgy érezte, hogy ezt a szót (akárcsak a szívét) nem szabad csak úgy ész nélkül osztogatni. Biztos akart lenni benne, hogy az, akinek először kimondja valóban fontos személy lesz majd az életében és nem csak holmi álomkép vagy délibáb. Úgy érezte talán túl szép is ez az egész, hogy igaz legyen. Mégis annyira el tudták varázsolni a közös percek, hogy az összes kérdése és félelme egy pillanat alatt tovaszállt, amint megjelent a képernyőn a jól ismert név.
Így teltek hát a napok, hetek, de a beszélgetések alatt a fiú dobogó szíve csak nem akart csitulni, sőt, talán még hevesebben is vert minden egyes közösen eltöltött óra után. "Mikor jön már? Hol lehet? Ugye nem azért késik, mert valami baj érte? Siess, kérlek. Hiányzol..." - ezek a gondolatok lassan kitúrtak minden mást a fejéből.
Nem sokkal később a megbízhatatlan és sokszor egyáltalán nem működő chat-et leváltotta az akkoriban még csak szárnyait próbálgató MSN Messenger. A fiú egyetlen partnere a lány volt és a lány egyetlen partnere a fiú. Az átbeszélt órák helyett átbeszélt napok lettek és a fiú egyre inkább kezdte azt hinni, hogy ez az egész már nem is a valóság, hanem a mindig is áhított álomvilága. Nem hallotta, nem látta, de mégis, ahogy olvasta, amit a lány írt, szinte érezte, ahogy árad belőle a szépség. És nem csak a külső... Tudta, hogy Ő egy olyan valaki, akinek a lelke is szép. Angyal lélek. Képes volt néhány mondatával eloszlatni főhősünk minden gondját, baját. S ők ketten éjt nappallá téve csakis egymással törődtek. Megbeszéltek mindent. Megosztották mindkettejük legbensőbb titkait, elmesélték egymásnak az összes gondolatukat. A gyermekkori emlékeket, az álmokat, a terveket, célokat...és azt, hogy kinek mit jelent a szerelem. A fiú úgy érezte, hogy már ismeri az egész családját, a környéket ahol lakik, a házukat, a kutyát és mindent, ami a vele kapcsolatos. Akárhányszor beszélgettek leírhatatlan borzongás vett erőt rajta, ahogy olvasta a lány szavait. "Ez annyira hihetetlen. Mintha mindig is Őt kerestem volna. A fejembe lát. Leírja minden gondolatom. Lehetetlen, hogy ennyire hasonlítsunk...hisz mindenben egyezik a véleményünk. Istenem, Ő tényleg egy angyal." Ekkor már visszafordíthatatlanul elindult kettejük közt valami, tudta a fiú és talán tudta a lány is. Eljött hát az idő, valaminek történnie kellett, valami olyasminek, ami vagy így vagy úgy, de az biztos, hogy mindent megváltoztat majd.
A fiú jól tudta ezt - mint ahogy az életben oly sokszor most is érezte - akárcsak a tényt, hogy ezt a lépést neki kell megtennie: Be kell vallania a lánynak, hogy mit érez. Amikor nem "vele volt" immáron minden gondolatát ez az egy kérdés töltötte ki. "Hogy mondjam el neki? Nem akarom elrontani. Mi lesz, ha Ő nem így érez? El fogom veszíteni és azt nem élném túl. Már nem. Túl fontos lett nekem. A másik felem..." Az első szerelem naiv, de mégis csodálatos szépsége. Azt hisszük, hogyha véget ér megszűnik létezni a világ is és soha többé nem élünk már át hasonlót. És ez valahol igaz is. Ugyanazt az önfeledt boldogságot, ugyanazt az energiát, ugyanazt a csodát valóban soha többé. Tudta jól ezt a fiú is és bár még az esze helyett a szíve hajtotta, semmiképpen sem akarta elveszíteni a lányt. Még a családja is látta rajta, hogy a mindig merengő, csöndes srácból egyik pillanatról a másikra egy mosolygós, örök mozgó, nyughatatlan életvidám fiú lett és bárki nézett is rá, egyből láthatta, ahogy ragyog. Nem hiába mondják: A szerelem megszépít. S ő valóban kivirult. Egy esős délutánon erőt vett hát magán és minden eddiginél hevesebben dobogó szívvel várta, hogy megérkezzen az a valaki, aki ennyire felforgatta az eseménytelen hétköznapokat.
Néhány perc telt csak el így várakozva, de neki óráknak tűntek. Próbálta összeszedni a gondolatait, de minden olyan kuszának tűnt. A tekintete a monitor jobb sarkára meredt és a nagy falióra másodpercmutatójának szüntelen kattogása csak még nyugtalanabbá tette ezt a pillanatot. "Most dől el minden. Sosem voltam szerencsés semmiben, kérlek Istenem, csak ez az egy dolog sikerüljön. Még sosem kértem semmi fontosat. Add, hogy most az egyszer teljesüljön a vágyam és ne csak az álmaimban lehessek boldog." Ezek és még hasonló gondolattöredékek százai cikáztak át az agyán, míg hirtelen meg nem jelent a képernyőn a jól ismert, ám most mégis valahogy mintha ijesztőbbnek látszó kis szürke ablak. "Itt az idő."
Rövid hétköznapi kérdések és néhány lényegtelenebb mondatváltás után a fiú keze remegve bár, de gépelni kezdett: "Nem tudom, hogy mondjam, igazság szerint azt sem tudom, mit csinálok, de be kell vallanom valamit. Mióta ismerlek az egész életem más lett. Olyan boldogság költözött a szívembe, amit még nem is éreztem tán soha. Annyi mindent tudunk már egymásról, annyit beszélgetünk. A napjaimban csak azt a percet várom, amikor belépsz és újra "veled lehetek." Megőrültem tudom és azt is, hogy talán egy újabb őrültség az, amit most teszek. De elmondom, mert ha nem tenném, örökké bántana a bűntudat... Szeretlek... Beléd szerettem. Nem láttalak, nem hallottalak, mégis életemben először itt és most szerelmes vagyok. Beléd. Remélem most nem ijedtél meg és remélem nem tettem rosszat, mert ha el kell, hogy veszítselek, azt nem élném túl."
Megszületett hát. Bevallotta. Úgy érezte, hogy az enter billentyű lenyomásával óriási súly esik le hirtelen a válláról, de ez az érzés amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is illant: Nem érkezett válasz. Eltelt egy perc, még egy és még egy. A falióra egyre hangosabban és hangosabban kattogott, az egész szoba szűkülni látszott. "Vége. Elrontottam. Nem ír. Ő csak barátként tekintett rám végig és most megijedt mindattól, amit mondtam neki. Újabb kudarc, de ebbe most belehalok." Pár pillanat volt csupán s megérkezett a válasz. De válasz volt egyáltalán? Csak ennyit írt: " :) Most el kell mennem. Hamarosan jövök és beszélünk. Puszi, Szia." Mire válaszolhatott volna a fiú, már ki is lépett...
Világvége. Összeomlás. Végtelen fájdalom. Könnyek. Ennyi volt, a vallomása csúfos kudarcba fulladt. Életében először lett szerelmes és mire kibontakozhatott volna már véget is ért az álom. Mintha az eső is tudta volna, hogy most kell jobban szakadnia...még hevesebben hullatta cseppjeit. A fiú csak feküdt az ágyán összetört szívvel és hallgatta, ahogy a tetőn kopognak a felhők könnyei. Átélt már sok mindent, de ehhez hasonló fájdalmat még soha. Néha már-már nevetett, hisz tudta, hogy az élet akadályai közül ez még oly semmiség, mégis az ő ártatlan és tiszta szívének az első igazi seb. Vagy mégsem?
Újabb órák teltek el így csöndben, mozdulatlan az ágyon fekve. Szomorkodását csak akkor hagyta abba egy kis időre, amikor a monitorra pillantva meglátta az alul bőszen villogó kis ablakocskát. "Visszajött." Immáron tét nélkül nagyította teljes méretre, és ami legelőször feltűnt neki az az, hogy már nincs is itt. "Ennyire nem lehetek szerencsétlen. Nem vettem észre és kilépett. Mindegy is. Úgysem számít." Önsajnálattal kevert szomorúságát a kíváncsisága mégis legyőzte, így hát olvasni kezdte a lány által hagyott sorokat: "El kellett mennem kicsit levegőzni és átgondolni, amit írtál. Ne aggódj nem ijedtem meg, csak akkor és ott nem tudtam mit mondjak. Igazad van...lassan jobban ismerjük egymást, mint bárki más, a valóságban talán mégis elmennénk egymás mellett az utcán. Félek. Félek beismerni azt, amit érzek és gondolok. Ez az egész olyan, mint egy álom és nem akarok felébredni. De egy valamiben biztos vagyok: Soha nem éreztem még hasonlót, mint akkor, amikor veled beszélek. Az idő megáll, furcsa borzongás fut végig a hátamon és amint véget ér rögtön ismét erre vágyom. Tudom mi ez és amilyen jó legalább annyira rémisztő. De bátor leszek én is, ahogyan Te tetted és kimondom: Szeretlek, beléd szerettem és bár tele vagyok félelemmel, tudom, hogy csak Te kellesz és senki más. Rád várok, téged kerestelek. A másik felemet. Szeretlek."
Ha már nem ült volna a fiú, akkor biztos, hogy kicsúszott volna a lába alól a talaj. Mindenre számított, csak erre nem. Egy varázsütéssel tűnt el minden szomorúsága, miközben újra és újra olvasta azt a pár sort, amit a lány hagyott. "Hát mégis sikerült. Ő is ugyanúgy érez. Nincs még veszve semmi. Most már kimondhatom hangosan is: SZERETEM!" Felpattant a székéből, és mint aki elvesztette az öntudatát fel alá kezdett rohangálni a lakásban letörölhetetlen vigyorral és csak ezt hajtogatta: "Szeretem...szeretem...szeretem...köszönöm Istenem."
Éjszaka az izgalomtól képtelen volt aludni, minden gondolata csak a lány körül forgott. Kalandozott a múltba, kalandozott a jövőbe. Próbálta kitalálni mi lesz a következő lépés, de még nem tudta. A boldogság, amit érzett elnyomott minden hétköznapi gondolatot és biztos volt benne, hogy jelen pillanatban nincs nála boldogabb ember a földön.
Másnap kicsit nehezebben indult a beszélgetés. Mindketten érezték, hogy ezen túl ők már nem csak barátok, hanem annál valami sokkal több. Nem is igazán tudták kezelni a helyzetet, az eddig megszokott folyamatos beszélgetést most hosszabb-rövidebb szünetek tarkították és még abban sem voltak biztosak, hogy hogy kellene viselkedni a másikkal. Aki volt már szerelmes tudja milyen ez. Az első pár pillanat, amikor mindketten tudják, hogy ezentúl visszafordíthatatlanul megváltozik majd a kapcsolatuk és fogalmuk sincsen, hogy kellene ezt kezelniük. A szerelem első szakasza ez. Talán az egyik legszebb. Történetünk főhősei is kicsit meginogva vették ezt az akadályt, de nem telt bele sok idő és sikerült áttörniük azt a bizonyos falat.
Az immáron ismét folyamatos és önfeledt csevelyt a lány egy furcsa és hirtelen mondata törte meg ismét: "Azt hiszem itt az idő, hogy meglásd ki is vagyok valójában. A lelkemet már ismered, biztos vagyok benne, hogy elképzeltél hozzá egy arcot is. Hát megmutatom." Igaza volt. Ha valakivel heteken, hónapokon át minden nap órákat beszélsz, akkor akarva akaratlanul is kialakul benned róla egy kép. A fiú is elképzelte a lányt. Lelki szemeivel úgy látta Őt, mint egy földöntúli angyal valódi ragyogással és biztos volt benne, hogy most nem téved. Csodaszép. Egy kis kétely azért valahonnan mégis előbukkant. "És ha mégsem olyan? Szeretem, ez már biztos, de ha az arc, amit látni fogok nem ugyanaz, mint akibe beleszerettem? Nem! Nem hagyom, hogy elbizonytalanodjam. Bármit is látok majd, Ő az, akire szükségem van." Eme néhány rövid kis gondolat után magabiztosan mondott igent és kíváncsian figyelte amint a küldött kép byte-onként szép lassan a gép meghajtójára vándorol. "A küldés befejeződött." Határozott mozdulattal kattintott a megnyitásra, tudta, hogy okkal ismerte meg ezt a lányt és valami belül azt súgta, hogy ez a szerelem nem így ér véget. Ha véget ér valaha...
Amit látott teljesen ledöbbentette. Meg sem tudott mozdulni. Csak nézte az egész monitort betöltő képet és egy épkézláb mondatot nem tudott kinyögni. Félt, hogy most már bármelyik pillanatban megszólalhat az ébresztő óra és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. Valóban egy angyalt látott. Ezerszer szebbet, mint amit elképzelt. Nem léteznek rá szavak, így hát kedves olvasók igazán sosem fogjátok megtudni milyen is volt Ő. Mégis megpróbálom leírni mindazt, amit a magyar nyelv szavaival le lehet... Hosszú barna haja és csillogó barna szemei azonnal megbabonázták a fiút. Az arcán pajkos kis mosoly, tekintetéből sugárzott az érzékiség. Rózsaszín ajkait, ha tehette volna, rögtön megcsókolja. Arca hibátlan ragyogó, karcsú alakját minden nő megirigyelhette volna. A fiú csak nézte nézte és a lány valójában ragyogott. Soha nem látott még nála szebbet. Azt kívánta bárcsak lenne hatalma hozzá, hogy bebújjon a monitoron át egészen a képig és magához ölelhesse. Percekkel később sem tért észhez és csak ennyit tudott kinyögni az akkorra már türelmetlen lánynak: "Szebb vagy, mint az álmaimban. El sem hiszem, hogy velem történik ilyen csoda. Ha ez álom, akkor sosem akarok újra a valóságban élni."
Egy újabb akadály, amit sikerült legyőzniük. A virtuális arcok mellé immáron valós képek társultak. Hamarosan a lány is megpillantotta a fiút, és ezen túl ha álomra hajtották a fejüket, akkor egymás arcát látták viszont. Boldog volt a fiú, mert szeretett és boldog volt a lány, mert szerették. Két bolyongó fél a világban, akik talán valami magasabb erő segítsége által lettek egy egész. Véletlenek nem léteznek, minden, ami történik, okkal történik. És hogy mi lehetett az ő megismerkedésük oka? Hamarosan talán erre is választ kapunk...

Az igazi boldogság még koránt sem köszöntött be hozzájuk, hiszen hogyan is lehetne boldog az, aki nem érintheti meg a szerelmét, nem húzhatja magához és nem súghatja a fülébe, hogy mennyire is szereti. A fiú is és a lány is kezdte belátni, hogy ez így bármennyire szép és különleges már nem elég. A szerelem a legkegyetlenebb éltető tűz: Egyre többet és többet akar, hogy a láng éghessen. Tudták, hogy egy újabb akadály közeleg, amit hamarosan le kell győzniük, hogy az álmuk végre valóban beteljesedjen: Találkozniuk kell szemtől szembe, látni a másikat, hallani, érezni és legyőzni az eddigi talán legnagyobb akadályt. A szerelmük nagyon erős és az eddigi történetük szebb, mint a legtöbb papírra vetett tündérmese. De vajon sikerül-e ugyanannak lenniük életben is, mint akik az internet nyújtotta biztonságos menedékben? Vajon mindketten tényleg azok, akiknek mutatják magukat vagy a valóságban ők is álarcot viselnek, mint ahogy a legtöbb ember? Hogy fognak majd beszélgetni egymással, az első alkalommal? Mint két idegen, vagy mint akik tényleg szerelmesek? A legnehezebb akadály van most előttük és ki tudja, hogy elég erős-e a szerelmük ahhoz, hogy ezt is legyőzzék...

(A gondolatok csak jönnek jönnek, a történet pedig oly hosszúra tudna nyúlni, hogy napokon át mesélhetném. Így hát újabb szünetet kell tartanom, míg kiderül, hogy valójában happy end lesz-e a mesénk vége. A következő részből kiderül, hogy mit tartogat az első találkozás és hogy létezik-e szerelem, ami minden akadályt legyőz. Kiderül, hogy miért talált egymásra két idegen ilyen regénybe illően és az is, hogy mennyi mindent tud tanítani egy kapcsolat... Remélem tetszett kedves olvasóm és bízom benne, hogy a folytatást is követni fogod.)

Folytatás: ITT

Az írás közben ezt a számot hallgattam: Goo Goo Dolls - Iris
Azt hiszem a fiú is úgy érezte, mintha az angyalok városába csöppent volna...
A szövege pedig illik a történethez:


"And I'd give up forever to touch you
Cause I know that you feel me somehow
You're the closest to heaven that I'll ever be
And I don't want to go home right now

And all I can taste is this moment
And all I can breathe is your life
Cause sooner or later it's over
I just don't want to miss you tonight

And I don't want the world to see me
Cause I don't think that they'd understand
When everything's made to be broken
I just want you to know who I am..."

Hirdetés

Azóta történt

Előzmények

  • A legszebb Május elseje, 1.rész

    A címmel ellentétben nem a munka ünnepéről lesz szó, azaz nem abban az értelemben, ahogyan azt...

  • Mesél az éjszaka...

    Úgy volt, hogy ma már nem írok, úgy éreztem, csak összevissza kuszaság lenne belőle, de mégis itt vagyok.

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.