2022. augusztus 13., szombat

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A legszebb Május elseje, 1.rész

  • (f)
  • (p)
Írta: |

A címmel ellentétben nem a munka ünnepéről lesz szó, azaz nem abban az értelemben, ahogyan azt...

[ ÚJ TESZT ]

Megígértem, hogy mesélek még, hát itt vagyok és egy újabb felejthetetlen történetet mondok most el minden kedves olvasónak, aki kíváncsiságból ide kattint. A címmel ellentétben nem a munka ünnepéről lesz szó, azaz nem abban az értelemben, ahogyan azt először gondolnánk. Az életem egy olyan emlékét fogom most megosztani, ami talán a legintenzívebb az összes közül és amire - bár hosszú, hosszú évek küzdelme után - de most már keserűség nélkül, mosolyogva tudok visszaemlékezni. Egy olyan kis mese lesz ez a mai, ami valószínűleg minden egyes emberrel megtörténik vagy előbb vagy utóbb és kétségtelenül mindenkiben mély és emlékezetes nyomot hagy. Olyat, ami a legtöbbünkre akkora hatással van, hogy az egész további életünket is képes megváltoztatni. Igen, jól gondolod: Az első szerelem.

A bevezető elolvasása után hallom is néhány ember gondolatát: "Ne, egy újabb unalmas szerelmes történet, már gátat lehetne velük rekeszteni, ez hardver fórum, nem kell ide ilyesmi." Én mégis úgy érzem, hogy írnom kell, mert számomra ezzel könnyebb. Talán akad olyan olvasó, aki még kedvét is leli benne, ha pedig így lesz, akkor már tényleg megérte papírra, akarom mondani képernyőre vetni életem eddigi emlék tárának egy újabb kis darabkáját. Na de nem is szaporítom tovább feleslegesen a szót, hanem bemutatom a történet egyik főhősét: A fiút.

Középiskolás éveinek a végén járt, rövid barna haja, kék szeme, magas, vékony testalkata és a négylábú patás állat hiánya eleve kizárta a feltételezést, hogy egyszer ő lesz egy csodaszép királylány szőke hercege. Mégis szerette volna azt hinni, hogy egyszer vele is megtörténhet hasonló csoda, mint a filmekben vagy a regényekben a daliás szőke hercegekkel. Ő más volt, mint a többiek: örök álmodozó. Az élet másképp festett onnan, ahonnan ő nézte. Kisfiúként is megmondták a szülei: "Fiam, csak légy önmagad és sose bánd, ha úgy érzed valami nincs rendjén a világban és Te nem illesz közéjük." Ez a mondat újra és újra eszébe jutott az idők folyamán, de ahogy teltek az évek, és ahogy a kis srác is cseperedni kezdett lassan ráébredt az élet egyik nagy igazságára: Egyedül nem jó. Tudta, hogy kell egy társ, valaki, akit szívből szerethet, és akivel megoszthatja minden gondját és baját. Látta maga körül a többieket. Mindenki boldog, vidám, szerelmes. Kézen fogva sétálnak a parkon át, tekintetükből sugárzik az önfeledt boldogság és az, hogy ők már nem két fél...hanem egy egész.
Szerelem. Nem is tudta még mit jelent ez a szó. Bár képzeletben már sokszor eljátszott a gondolattal. Elképzelte milyen lesz az a lány, aki majd egyszer rabul ejti a szívét, és aki őt is egésszé teszi majd. Tudta, hogy megérzi majd, ha megtalálja. Biztos volt benne, hogy nem szalasztja majd el, hiszen a megérzései mindig is olyan jól működtek. Sok csodaszép lányt járt vele egy iskolába, mégis mikor rájuk nézett nem látott mást, csak a maszkot. A lelküket nem. És tudta, hogy az a lány, amelyik nem engedi, hogy a lelkébe lásson, az nem lehet az igazi. Teltek múltak a napok, eljött egy újabb tavasz. Az élet nagy körforgásában ismét elérkezett az újjászületés évszaka... A levegőben a virágok és a fák csodaszép kavalkádján kívül szippantani lehetett a változás illatát. Korán reggel a buszon az iskolába menet a fiú is olyat érzett, amit már régen nem: Valami történni fog. Izgatottan indult el az iskola felé. Maga sem mert bízni benne, de titkon mégis átfutott az agyán: "Mi van ha most jött el az idő? Mi van, ha ma megtalálom?" A szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt menten kiugrik a helyéről és utol sem éri majd. A nap végére mégis kicsit csillapodott a kalimpálás. Elmúltak az órák, a szünetek, a felelések. Nem történt semmi. Egy teljesen átlagos nap volt, ahol nem hogy a szerelmet, hanem még a régóta várt történelem témazáró jegyet sem kapta meg. "Totál kudarc. Már a megérzéseimnek se hihetek" - gondolta. Így hát szomorú számokat hallgatva és az ablakon kifelé bámulva indult el hazafelé a jól ismert járattal és a szemében látni lehetett a magány és az elkeseredettség vég nélküli táncát.
A rossz kedve otthon sem múlt el. Az ebédhez alig nyúlt, szinte senkihez nem szólt egy szót sem. Unottan a szobája felé indult, majd miután nyugtázta, hogy a holnapi nap még rosszabb lesz a mainál az újabb két témazáró miatt, ezért inkább rá is hagyta az egészet és hirtelen mozdulattal gyorsan bekapcsolta a hű társát, a számítógépet. "Ez biztos segít majd, mindig szokott." Most mégsem... Cél nélkül kattintgatott ide-oda, de semmi sem tudta egy percnél tovább lekötni a figyelmét. "Kell valaki, akivel beszélhetek, mert egyedül megőrülök." Még ő maga sem tudta mitől szállt el ilyen gyorsan a tegnap még tökéletes életkedve és vidámsága. Persze ahogy az lenni szokott pont akkor egy barátját sem találta online, akivel beszélhetne, ezért olyan címet gépelt be a böngészője címsorába, amit már régen nem: chat.hu. Kicsit furán is érezte magát, hiszen hosszú ideje nem járt már ott és értelme sincs az egésznek, de úgy döntött ad egy esélyt a dolognak, mivel ennél rosszabb már úgy sem lehet. Ismét csak tévedett. A kudarcok sorozata kezdődött azzal, hogy nem tudta rávenni magát arra, hogy bárkire is ráírjon. "Mit mondhatnék? Nem akarok mindig csak kérdezgetni. Mindig mindenkinél ugyanazok a kérdések és ugyanazok a válaszok." Néhány perc céltalan képernyőbámulás után szép lassan elkezdtek bevillanni az ablakok. Először csak egy lány és három kérdés. Majd még egy lány, ugyanazokkal a kérdésekkel. Majd kicsivel később még egy és még egy és még egy, lassan kezdték belepni az egész monitort, de választ egyik sem kapott. Ekkor ért el a fiú a mélypontra. Fejében cikáztak a gondolatok, néhány pillanatig azt hitte meghibbant, hiszen semmi valódi indoka nem volt arra, hogy így érezzen, de ez az állapot mégis valódi volt és jelezte, hogy valami nincs rendjén. Vagy éppen hiányzik... Egyszerre érezte magát elhagyatottnak, szerencsétlennek, magányosnak, dühösnek és szomorúnak és nem tudta mi a megoldás. Lázasan kereste a válaszokat, de mint ahogy az legtöbbször lenni szokott most sem önmagától kapta őket, hanem az élet sodorta az orra elé a megoldást egy újabb kis ablakocska formájában.
Gondolatai hirtelen irányt váltottak, a néhány másodperccel ezelőtti tétovaságnak már nyoma sem volt. Helyette inkább ezt az új kis ablakocska kötötte le a figyelmét és az alatta lévő név, ami valami megmagyarázhatatlan okból másképp csengett, mint az előtte lévő húsz. És mint valami üdítő zápor egy forró nyári hét után úgy érte a meglepetés, hogy ez a lány nem azt a pár kérdést ismételgeti, mint az összes többi, aki eddig írt neki. Egészen máshogy indított. Egy olyan mondattal, ami ugyan csak pár szó volt, de avatott szemeknek még is képes sokkal többet elárulni arról, aki küldte. "Neki válaszolnom kell, nem tudom miért, de úgy érzem, ő megértene." Még ő maga is nevetett ezen a gondolaton, hisz egy név és egy mondat után lehetetlen bárkiről is megállapítani bármi hasonlót. De immáron tett követte a szót és mire felfoghatta volna, hogy mi történik már javában beszélgettek. A fiú nem figyelte az időt. S az igazat megvallva a fiú semmit nem figyelt akkor és ott, csakis egyetlen egy dolgot: Azt a valakit, akinek sikerült elfeledtetnie vele röpke egy óra alatt mindazt a nyomasztó kavalkádot, ami egész nap a fejében zsongott. A fiú megnyugodott, sőt...hasonló nyugodtságot talán még nem is érzett soha. Egyszerre volt izgatott és végtelenül vidám. Mintha kicserélték volna. A világ is megszűnt egy órára, de az az óra maga volt a világ. De mint ahogy a mesékben is kell egy fordulat mielőtt a cselekmény a tetőpontjára ér így neki is kijárt a magáé. A lánynak mennie kellett és bár próbálta a fiú marasztalni úgy tűnt most lehetetlent kíván. Hevesen dobogó szíve jelezte, hogy néhány másodpercen belül választ kap a feltett kérdésre: "Holnap is tudunk beszélni ugye?" Mindig is úgy képzelte el az életét, mint egy filmet, hát most ezt ebben a válaszban megkapta: "Bízzuk ezt a sorsra. Én itt leszek holnap is valamikor, és ha időben lépsz fel, akkor megtalálsz. Csak hallgass a megérzéseidre." A főhősünk nem épp erre a válaszra várt. Szerette a konkrét dolgokat és megrettent ettől a bizonytalanságtól. "Mikor jöjjek? Nem lehetek itt egész nap. És ha csak le akar rázni?" Újabb kérdések sora, amikre szintén nincs válasz. Gyors búcsú után ismét csak az üres monitor volt az, ahova a fiú szeme meredt, lélekben mégis máshol járt. Teljesen elvarázsolta ez az egy óra, pedig csak teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettek. Lassan már saját neki is kezdett feltűnni, hogy túl sokat mereng ezen az egészen, így hát gyorsan próbálta magát meggyőzni arról, hogy újabb butaságot csinál. "Hisz nem is tudom, hogy néz ki. Azt se tudom, hol lakik. Szinte nem is ismerem. Egy órát beszélgettünk és ennyi idő alatt nem lehet senkit kiismerni eléggé." Ezekkel a kérdésekkel kicsit kevésbé tűnt fontosnak a dolog és bár örült, hogy ez a lány segített kicsit elfeledtetni vele a gondokat mégsem bízott benne, hogy újra beszélni fognak valaha is. A nap végére mégis nyugodtabban hajtotta álomra a fejét és reggelre már csak egy röpke pillanat erejéig jutott eszébe a tegnap este.
Újabb átlagos nap, újabb eseménytelenség. Hazafelé mégis mintha úgy tűnt volna, hogy szorgosabban kapkodja a lépteit. A busz is mintha gyorsabban pattogott volna a jól ismert úton a családi ház felé. Az ebéd is hamarabb fogyott el és a számítógép is hamarabb került áram alá. Persze mindez csak véletlenül volt így. A fiú képtelen lett volna beismerni, hogy sietett, hiszen, ha rosszkor lép fel és nem találja fenn a lányt, akkor az egy újabb kudarc lett volna és még egyet talán már képtelen lett volna elviselni. Főleg ezt nem. Ismét dobogó szívvel gépelte be a címet és bár tudta jól, hogy butaság, mégsem volt képes irányítani. Már elkapta valami... Még a megszokottnál is lassabbnak tűnt minden, közben pedig már magában szinte el is könyvelte a kudarcot. "Mi van ha, pont most lép ki? Vagy ha nem jó a gépe és nem is lesz itt? Vagy az is lehet, hogy nem volt iskolában és délelőtt volt fenn. Mindegy is, az biztos, hogy nem egyszerre lépünk be." Még szinte be sem tudta fejezni a gondolatát máris egy új, de immáron ismerős ablak villant be elé. "Nem hiszem el, ilyen nincs, ez nem létezik!!"
Ha idáig eljutottál kedves olvasó, akkor biztos vagyok benne, hogy tudod ki volt az. Hát persze, hogy Ő. A lány. Ott volt és rá várt. A fiú szinte fel sem fogta, annyira biztos volt benne, hogy sosem "látja" többet. Most mégis ott volt előtte, és mint akik már ezer éve ismerik egymást úgy kezdtek el újra beszélgetni. Teljesen más volt, mint a többiek. Ha lehet szavakkal szeretni, akkor az Ő szavaiból sugárzott a szeretet, a tisztaság, a gyönyörűség, a vidámság, a pajkosság és az, hogy az egész lénye mennyire magával ragadó. A fiú úgy képzelte el Őt, mint egy angyalt. Látta lelki szemei előtt, ahogy ragyog. Beszélgettek és az idő megállt, a világ megszűnt, a gondok semmivé váltak és bármennyire butaságnak is tűnt, a fiú gondolataiban egyre többször cikázott át egy érzés: "Talán ilyen a szerelem..." Hangosan nem merte kimondani. Nyilvánosan még csak rágondolni sem mert, de immáron minden nap csak egy dolgot várt igazán. Azt hogy otthon lehessen, és újra beszélhessen vele. Már nem tudta mit csinál. Csak azt tudta, hogy jó nagyon. Már nem próbálta ésszerűen és logikusan felfogni a dolgokat. A lánytól lassacskán megtanulta, hogy csak az itt és most az igazán fontos. A jelen. Ez a pillanat, hisz csak ez a tiéd és ennek a percnek az emléke lesz később a múltad. Így hát a fiú sem rágódott többet. Csak kihasznált minden percet, amit "együtt tölthettek". Tudta, hogy ez nem mehet így örökké, de mélyen belül rengeteg mindentől tartott. Hisz még azt sem tudta igazán kivel beszél. Nem látta, nem hallotta, csak azt érzi, hogy mindez az egész igaz és különleges. De ez nem elég... Mégsem mert előrébb lépni, mert félt, hogy elveszíti azt is, ami eddig az övé, és ami az óta ily boldoggá teszi a napjait...
Akkor már tudta. Szép lassan kitisztult a kép. Azon a reggelen iskolába menet ez volt az a megmagyarázhatatlan érzés. Még sem csapták be az érzékei. Azt jelezték, hogy meg fog ismerni valakit. És így is lett. De ki ez az angyal valójában? Egyáltalán valós? Néha már ezt sem hitte el. Mégis ez a valaki olyan mértékű boldogsággal ragyogta be a napjait, amit még életében nem érzett...

(Elérkeztünk az első rész végéhez. Ha tetszett, akkor garantálhatom, hogy a folytatás is fog, hiszen még csak most kezdődik a történet. Most derül ki, hogy mi is történt május elsején, hogy vajon kicsoda is ez a lány valójában és mivel sikerült ennyire boldoggá tennie ezt a fiút. Talán tényleg egy angyal? Vajon sikerül életben is találkozniuk és megértik majd egymást? Vagy az is lehet, hogy ez az egész csak két álomvilágban élő fiatal meséje, akik a valóságban sosem találkoztak volna? Ki tudja? Én igen... És ha szeretnétek, akkor hamarosan tovább mesélek.)

Folytatás: [link]

Azóta történt

Előzmények

  • Mesél az éjszaka...

    Úgy volt, hogy ma már nem írok, úgy éreztem, csak összevissza kuszaság lenne belőle, de mégis itt vagyok.

Hirdetés

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.