Igaz történet alapján.

Csöndes őszi délután volt. A nap utolsó erejével még próbálta visszaidézni az elmúlt nyár melegét, de immáron egyre kevesebb sikerrel. Sugarai már korántsem adtak olyan meleget, mint régen. Mégis sokan örültek ennek, hiszen tudták, hogy hamarosan beköszönt a csípős hideg, majd a fagyos tél, aki pedig tehette, még megpróbálta kihasználni ezt a kellemesen napos időt.

Valahol az ország déli részén, az alföld sík tájain is nyüzsgött az élet. Gyerekek seregének ricsaja töltötte be az utcákat, a felnőttek sürögtek-forogtak a ház körül és fentről talán úgy nézhetett ki ez a vegyes forgatag, mint egy felzavart hangyaboly. Nem messze tőlük, a kanyargós külvárosi utcákon éppen egy motor szelte az aszfaltot. Talán a vezetője is tudta, hogy ez az utolsó nap arra, hogy még egyszer felülhessen a kedvenc járgányára és körbeszáguldhassa a környéket, pont úgy, ahogy nyáron minden nap tette. Ez volt a szenvedélye, ezért rajongott amióta csak az eszét tudta. Imádta, ahogy elmosódik mellette a táj, imádta a szabadságot, amit közben átélt és imádta azt a csodás, semmihez sem hasonlítható érzést, amibe már akkor beleszeretett, mikor kisgyerekként először ült fel egy motorra. Talán pont ezek jártak a fejében aznap is. Érezni akarta, ahogy a szél az arcába kap, még utoljára érezni akarta a nap melegét, így hát aznap otthon hagyta a bukósisakját. A nap lemenőben volt, a horizonton piroslott elhalóan, az út pedig éppen abba az irányba fordult. Keze akaratlanul is gyorsítani kezdett, behunyta a szemét, közben pedig érezte a sugarak simogatását és tudta, hogy ez egy olyan pillanat, amit soha nem fog elfelejteni. Majd csönd. Mindent betöltő és áttörhetetlen csönd.

Ez a nap is olyan, mint a többi. Azt hittem egyszer képes leszek megszokni, de úgy látszik tévedtem. Már nem is számolom őket. Olyan ez az egész, mint egy álom, mint a legrosszabb rémálmom. Nem tudom hol vagyok, nem tudom ki vagyok és azt sem tudom, hogy kerültem ide. De a legrosszabb az az, hogy egyedül vagyok. Egyedül az egész világon. Csak én és a mindent betöltő csönd. Úgy érzem nem bírom már tovább. Az utcák, a házak, a terek, a mezők, mindenütt csak csend. Nem hallom a madarakat, nem hallom a szelet, nem hallom az embereket. Mintha meghalt volna minden és csak én maradtam volna itt ezen a világon. Annyiszor próbáltam már felébredni, de ez a groteszk rémálom talán sosem ér véget. Innen nincs menekvés. Bármerre is megyek ugyanaz fogad. Üres házak, élettelen utcák, ismerősnek tűnő, de mégis ismeretlen tájak. Sikoltanék, de tudom hasztalan. Annyiszor megtettem már. Őrjöngtem, ordítottam, sírtam és üvöltöttem, hogy valaki vigyen el innen, valaki jöjjön el értem és valaki szabadítson meg innen. De mindig ugyanaz a válasz: Csak a néma csönd. Tudom mi hiányzik ebből a világból, mégis biztos vagyok benne, hogy éppen arra nem vagyok képes emlékezni, ami a legjobban hiányzik. Akárcsak a házak, én is üresnek érzem magam legbelül. Csak reménykedni tudok, hogy egyszer ez az egész véget ér és minden olyan lesz, mint régen. Bár fogalmam sincs az milyen lehetett, vagy hogy volt-e egyáltalán. Sírni akarok, mégsem tudok, könnyeim sincsenek. Mintha be lennék zárva egy más világba, ahol semmi nem ugyanaz már. Még én sem. Néhanapján mégis történik valami furcsa: Hangokat hallok. Mintha az égből szólnának, mintha egyszerre jönnének sehonnan és mindenfelől. Legtöbbször nem hallom tisztán őket, de van, hogy egy foszlány mégis ismerősnek tűnik, s ezt súgja: „Szeretünk apa!” Biztosan megőrültem és csak a képzeletem játszik velem, de mégis…azt hiszem ezek a ritka pillanatok azok, amik erőt adnak hozzá, hogy ne adjam fel. Bár fogalmam sincs megváltozik-e valaha bármi is, de én kitartok, mert ki kell tartanom. Valami legbelül azt súgja van miért…

Eközben valahol az ország déli részén, az alföld sík tájain egy anyuka száll ki az autóból két gyermekével egy kórház előtt. A kicsik megszeppent arccal, mégis határozottan lépkednek a furcsa szagú és ijesztően szürke épület folyosóin. Hamarosan megállnak egy csukott ajtó előtt, majd édesanyjuk feléjük fordul, és ezt mondja nekik halkan: -„Menjetek be nyugodtan, míg én megkeresem a doktor bácsit, de ígérjétek meg, hogy nem rosszalkodtok, hanem csendben és halkan olvassátok majd a mesét!” A gyermekek engedelmesen bólintottak, majd a kezükbe nyomott kis képes könyvecskével szép lassan beléptek a nyikorgó ajtón.
- Megjöttünk doktor úr, a srácok már benn vannak. Kérem, mondja, hogy végre van valami jó hír.
- Sajnálom asszonyom, de még mindig nincs semmi változás az állapotában. A testét ért kisebb zúzódások és a felületi sérülések mostanra már teljesen rendbe jöttek, de egyéb változás még mindig nem történt. Nem sok ilyen esetet láttam a praxisom során és meg kell, hogy mondjam, hogy a kollégák is érthetetlenül állnak az eset előtt. Szinte csodának tekinthető, hogy a férje néhány kisebb karcolással megúszta ezt a balesetet, mégis a fejét ért hihetetlenül erős ütés következtében az agyában olyan sérülések keletkeztek, melynek képtelenek vagyunk megjósolni a kimenetelét és a gyógyulási idejét. Lehet, hogy egyik napról a másikra felébred és minden olyan lesz, mint régen, de sajnos, mint már mondtam arra is fel kell készülniük, hogy ez talán soha nem történik meg, vagy ha mégis, akkor előfordulhat, hogy nem fog emlékezni sem önökre, sem másra és talán még a mozgásra sem lesz képes. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de minél tovább tart ez az állapot annál kevesebb az esélye annak, hogy teljesen egészségesen tér majd vissza. Sajnálom. De nem szabad feladni a reményt, hisz történnek még csodák.
- Tudom…és kitartunk a végsőkig. Vissza kell, hogy kapjuk, a gyerekeknek szükségük van az apjukra és…nekem is…

Eközben a szobában:
- „És itt a vége, fuss el véle.”
- Nagyon szép mese volt ez a mai.
- Szerinted hallotta?
- Biztos vagyok benne, anyu is azt mondja, hogy azért olvasunk neki, mert hallja, csak most alszik és nagyon nehéz neki felébrednie.
- Fogd meg te is a kezét, hátha az segít!
- Szeretünk apu!
- Szeretünk apu!

Az ágyon egy mozdulatlan férfi feküdt, körülötte gépek, fejét nagy kötés borította, tűszúrástól kék kezeit pedig két megszeppent kisfiú tartotta. A műszerek ritmikus pittyegését csak a gyerekek halk suttogásai törték meg. Mégis…az avatott tekintetek észrevehették az élettelennek tűnő férfi szeméből legördülő kis könnycseppet.