No, nem az együttes (az sem rossz). Hiszek benne (''hiszek''... elég materialista vagyok, inkább úgy mondom, hogy szimpatizálok a gondolattal), hogy amit az ember elront az életben, azzal újra és újra szembekerül egészen addig, amíg meg nem találja a megoldást rá. Két fő válfaja van ezen eseteknek, ezeket most színes példákkal világítjuk meg:

A verzió (direkt hatás): amíg meg nem tanulod, hogy nem célszerű egy madarakkal teli villanydrót alatt megállni, addig időről-időre sz@ros lesz a kabátod. (Ha egyszer megtanulod és arrébb mész a tömött megállóban, másé lesz sz@ros. Mindjárt más, sokat fejlődtél! Teszteljétek az 56-os villamos moszkva téri rajtjánál...)

B verzió (indirekt hatás): ha rászoksz, hogy pofozod a nálad gyengébbeket, előbb-utóbb megbüntet az élet azzal, hogy gyengébbnek nézel valakit, aki nem az, és iszonyatosan elvernek. Visszakapod az egészet. Ha ártasz valakinek a haragoddal, ha bántasz valakit, előbb-utóbb megéled ugyanezt a túloldalról. (Vagy ez olyan, mint az Igazságos Mátyás király, csak a mesében van..?)

Aktualizálva ezt az egészet egoista önnönmagamra: világ életemben képtelen voltam elengedni dolgokat, főleg a barátnőimet. Akit igazán szeretsz, elengedsz, let me go, meg ilyenek... szép elmélet, közöm nem volt hozzá, még szakítani sem bírtam normálisan soha olyan lánnyal, akit szerettem. Ez ugye az A verzió... és bizony újra hasonló helyzetben vagyok, pedig a blogom rajtját indukáló szakítás sem volt annyira régen.

A háttérben épp - megint - a Hunter szól Didótól, megint fut a hátamon a hideg, újra pluszt ad ez a szám. De, a világ sokat változott a blograjt óta... Megtanultam, megértettem, megéreztem a leckét, már nem a villanydrót alatt állok. Már csak azért sem, mert tudom, hogy nincs választásom, ha valakinek mennie kell, mese nincs, hiába önzőzne az ember, a lépés nem elkerülhető. Nem voltam és most sem vagyok döntési helyzetben.

Ahogy X-nek mennie kellett, úgy most is elengedek valakit, akit szívem szerint nem engednék. Öregedtem, mert most nem küzdök már ellene. Pedig itt nem is valami után, hanem valami előtt kell mennie. Nem könnyű, de nincs gond. Fura erősség, magabiztosság érzés ez. (már csak azért is, mert tudom, hogy jót teszek vele is...)

Kicsi Hentessel ma megjártuk az esztergomi aquaparkot, majd utána a párkányi hidat, benyakaltunk egy-egy magnumot, lementünk a folyóhoz, aztán haza, ahol legurult egy Kilkenny -- nem vittük túlzásba, na! :-)

Az Aquapark elég jó volt, és bár egy igazán forró medencét (amibe ráadásul be is férünk) hiányoltam, volt helyette kinti normál medence, ahol úszó mozgást végeztünk. Sikerült átúsznom egy levegővel, ettől úgy 10 percig borzasztó keménynek éreztem magam. Még egy kinti medence volt, az melegebb, egy felfekvős résszel és némi ülőssel. Mindkét részén időnként nyomták a vizet, szóval lehetett masszíroztatni magad.

Hatalmas fless volt, amikor még full újoncként a medencében szerettünk volna kicsit kifeküdni a felfekvős részre, de sajnos nem volt annyi hely a már ott tanyázók között, hogy egymás mellett elférjünk. Mivel a többi emberke elég szellősen lapult, megkértem a mellettem lévő nőt, hogy kicsit húzódjon arrébb. Ő pedig egész egyszerűen nemet mondott. Azt hittem, rosszul hallok, vissza is kérdeztem. Erre mutatta, hogy épp egy fúvókazónán fekszik, hamarosan elkezdik nyomni a vizet és ezért nem megy arrébb (ezt ezen a ponton még nem tudtuk). Így már értelmet nyert, amit mondott, de mi eleve nem azért akartunk odamenni, ezért megkértem, hogy akkor amíg nem jön a vízsugár, legalább addig engedjen oda minket. Nos, újfent nem volt a válasz.

Szerintetek? Annyira magyar volt mindez, hogy már szórakoztatott. Természetesen órákkal később simán kipróbáltuk az összes fújós izét, nem maradtunk le semmiről.

Toltunk még csúszdát, egy hosszabbat és egy gyorsabbat. A gyorsabb frenetikus volt, leszámítva az első csúszást, amikor golyóimmal előre csapódtam be, majd bónuszként felment fél liter víz az agyamba. Pont olyan volt, mint amikor lenyomnak a víz alá, majd izomból tökön rúgnak. Kicsit dülöngéltem... de aztán ráéreztem a csúszás és becsapódás ízére, egyik alkalommal a fél medencét kicsobbantottam egy tökéletes landolással. Cool!

A szauna gyenge volt, még én sem izzadtam. Lexi pedig hűségesen vitt minket, továbbra is imádom azt a kocsit, jóga helyett is tökéletes, frenetikus érzés vezetni. Mindenkinek kéne egy ilyen, ha én leszek a Nagyvezír, kaptok!

Milyen a kedved most?
5

Az eredeti terv szerint pénteken söröztünk volna egyet lájtosat négyesben húgommal, az Ügyvéd úrral és Kicsi Hentessel, de végül Kicsi Hentes a laborban maradt inkább, sörözés helyett inkubálni, 7.66-os PH!-jú oldatot készíteni, 10 mikronos metszetet mosni, szárítani, ilyesmi. Hármasban söröztünk tehát.

Az eredeti terv szerint pénteken este a sörözés után megnéztük volna kettesben a 300 című tocsogósos-kaszabolósosat. A Blogger ezt előkészítendő bement Kicsi Hentesért a laborba (aki onnan már fél 8 körül ''vigyél innen haza!!!!'' segélykiáltásokat hallatott), hogy majd onnan együtt induljanak megnézni az ominózus filmet. Kilenc óra körül járunk...

...negyed tizenkettőkor Kicsi Hentes és a Blogger finoman szólva is qrva fáradtan végre elindultak a laborból. A mozinézegetés - ebből kitalálhatóan - elmaradt. Helyette a Blogger ezen időpontig oldatot készített, 1000 millis pipettával szipuzott, centrifugákat nézegetett és egyéb kamu módokon segítette Kicsi Hentest a munkájában. Látott kísérlet alatt álló egeret, rengeteg vegyi fegyvert és egyéb borzalmakat. Egy pillanatra meg is szeppent egy kicsit.

Élménydús este volt, annyi szent. Közelebb hozta a Bloggert saját munkájához... :-) És Kicsi Hentes munkájához... :-)

Napi szintű pincsogást, nyafogást már jóideje nem prezentálok, aminek fő oka, hogy alapvetően elég jól vagyok. Először maradtam tök egyedül in my life, egyben akkor költöztem el otthonról szintén tök egyedül, a munkában sem találtam a helyem, összejöttek a dolgok, full padló, edzetlen voltam. Baromira ígérem, hogy a következő izmos szakítást már fél kézzel nyomom... :-)

Hosszú, unalmas leírás

Úgy döntöttem, időszakosan összefoglalom a ''hol tartok'' kérdést, mert magamnak - és talán másoknak is - infó. A szakításom óta eltelt négy és fél hónap, de éveknek tűnik ez az idő. Tapasztalatban mindenképp, szűz terepen ugye könnyű nagyokat lépni. Soha nem éreztem korábban, hogy bármennyire is bölcs lennék. Mostanában egyre több szituációban érzem ''öregnek'' magam, egyre gyakrabban látok embereket körülöttem, akik még előtte állnak egy csomó olyan dolognak, amin túl kell lenniük, le kell győzniük, much better said, el kell fogadniuk. Azt is jobban meglátom, hogy én kevés / tapasztalatlan vagyok még valakihez, valamihez. Minden nagyképűség nélkül mondom ezt, és annak tudatában, hogy én is csak egy stációjában vagyok a nagybetűs életnek épp, nem érkeztem meg tehát sehova, csak a mögöttem lévő kilométerek szaporodnak.

Szóval sokszor látom, hogy mi volna x embernél a megoldás az aktuális problémájára, segítenék, mert biztos vagyok benne (kontra alaptétel: minden ember más, minden helyzet más, nincsenek univerzális receptek). De nem tudok. Küzdenék ellene minden porcikámmal, mert hiszen itt az infó, igazságtalanság, ha nem tudom átadni. De nem lehet átadni. A szülőnek (és másnak) sem lehet mindent elmagyarázni, bárkivel bármit megértetni. Elfogadni lehet. Nehéz ügy, nekem soha korábban nem sikerült, ösztönösen lázadó lélek vagyok, óriási igazságérzettel, semmit sem tudtam elfogadni alapvetően.

Pedig az utat mindenkinek végig kell járnia, részint mindenképp. Hiába futsz bele valakibe, aki ideális párod lehetne, hiába látod rajta mindezt, siettetni nem tudod, ha nem ott tart az útján, ahol te, akkor hacsak nem éritek utol egymást magatoktól, nem fog működni. Pedig ott van az orrod előtt, akarjátok (vagy tudod, hogy akarná ő is, ha meglenne az az élettapasztalata már), és mégsem! Baromi nehéz elfogadni. De el lehet, és onnantól nem is igazán fáj már. Sem ez, sem más. Bocsánat: fáj, nagyon is fáj, de elfogadod, csendben elégeted magadban, és jobban leszel.

Több hónapos pokol után most már minimális mélypontok vannak csak, azok is átmenetiek. Tegnap iszonyú szar napom volt, de sok másik ismerősömnek is. Egyszerűen olyan front volt, vagy nemtom. Úgy éreztem, hogy a munkám lóg a levegőben, exen való önsajnálat is volt bőven, éreztem, hogy nem tetszem a csajsziknak, stb. Pontosan az az érzés volt, amitől fogytam 6 kilót alig pár hónapja. Szóval durva. Azért szerveztem egy korrektül sikerült bulit, de Kicsi Hentesnek sem igazán voltam a szíve pasija, legalábbis ezt éreztem. Ergo kb. semmi sem stimmelt. Elég rendesen kivett belőlem mindez, negatívba mentem.

De egész más volt a hatása. Őszintén szar kedvem volt, még most sem az igazi, de tudtam, hogy ez csak egy érzés, ami ezeket a gondolatokat szüli. Hogy egy nappal korábban még ugyanebben a helyzetben full optimista és vidám voltam.

Nincs szükségem már másra a létezéshez. A saját életemet élem, megvan a saját társaságom, szervezek programokat, aktív vagyok. Ugyanúgy jönnek a nagy szarok (hogy mi nagy szar, az relatív, semmilyen szinten sem vagyok nagy szarban, lokálisan értelmezendő, illetve el sem mentek, de megtanultam elfogadni őket. Nem építkezem másra, nem máshoz képest definiálom magam, nagyon szeretem a mostani életem, eleve abba, magam mellé keresek párt. Ha hiányzik xy, akkor is mellőlem hiányzik, abból az életből, amit épp élek, azokról a programokról, amiket én csinálok. Vinni szeretném a párom ide-oda, nem menni vele (nyilván azt is, de messziről indultam...). És már nem is keresek igazán. Majd jön.

Rövid, unalmas summa

- erősebb, kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha (!)
- mindezt egyedül teszem (!)
- a helyzet nem rózsás, mégis, maximum átmenetileg küld ez padlóra
- van életem, a sajátom, magam mellé keresek valakit, nem magamat akarom más mellé tenni
- b@ssz@ meg, megint öregedtem
- kívülről látom magamat, és az egész világot, kívülről szemlélem a saját életem
- nincs igazán elvárásom már semmi, nem érzem úgy, hogy járnának dolgok. reménykedem dolgokban, bízom dolgokban, szeretnék dolgokat. de elfogadom, amikor nem kapom meg őket -- pedig az igazságérzetem elég terebélyes, a világon semmit sem fogadtam el korábban. életemben először el tudok engedni dolgokat magamból.

Hát, nagy utat tettem meg. És még mennyi, de mennyi van előttem!
Over and out, logout.

Először is, kezdjük azzal, hogy ma szar nap van. Vannak ilyen napok, ez is ilyen. Valami front minden bizonnyal, de a lényeg, hogy ennyire negatív hónapok óta nem voltam. Már várom az edzést és az estét, az majd felvidít. Egyébként gyorsan verifikáltam pár másik emberkénél, és mindenkinél ez a helyzet, szóval globális az ügy (ergo időjárás).

Tehát: tegnap délután véletlenül összefutottam exem öccsével. Jó srác nagyon, kicsit el volt kenődve, rossz volt szomorúnak látni. Szar egyedül, ebben maradtunk. Ez elég igaz, bár személy szerint egész másképp értem már ezt, mint alig pár hónapja (igazából nem szar, az élet eeelég jó, csak párban még jobb -- inkább így helyes).

Aztán... ma elugrottam az Infoparkba ebédelni húgommal, ahol véletlenül összefutottunk egy volt osztálytársával, aki épp azon kesergett, hogy holnap megy Párizsba, és semmi kedve hozzá. Kérdeztem, hogy meló, konferencia, ilyesmi? Nem, kilencen mennek, öt napra, várost néznek, pihennek. Ja, ebből 5 lány, akiből 4 szingli, és csinosak! És mindehhez nincs kedve... hát, nem igazán voltam alkalmas személy a vigasztalására...

Természetesen jött a sorsszerű kérdés, hogy ''nincs kedved elmenni helyettem?''. Nos... ezt nem tudom kifejteni, de passzoltam a dolgot.

Fél órával később elindultam ügyintézni, majd kis híján elüttettem magamat egy lámpánál :-(, aztán hívott Rudi, hogy nincs kulcsa a szerkesztőséghez, úgyhogy visszabumliztam haza, hogy adjak neki (nem volt nálam a hátizsákom). Most itt rohadok, posztolok a blogomba, a világot és az életemet pedig, hát, finoman szólva is elég negatívan látom.

ITAL!

100 - ez a századik postom
200 - ennyi idős a Becherovka (alig van már a literes üvegben...)
300 - ezt a filmet fogom hamarosan megnézni

Szerettem volna valami marha ünnepélyes, jubileumi írást így századiknak, de sehogy sem akart összeállni. Nos, így sikerült. Előre a 200-ig!

Ezt is megéltük: [link]

Recenzió

Pár ponton belekötnék a cikkbe. Egyrészt, amit a fogyasztásról ír, hülyeség, tapasztalatból mondom. Városban, dugóban, klímával simán bepuszil 16 litert, de pályán nem 14-16 litert eszik, hanem 10-et. Stabilan, fixen. Téli gumaccal 11-et, na.

A szelephézagolásban igaza van, a belsején valóban látszik a 15 év, de messze nem annyira, mint bármilyen más kocsiban: döbbenetes az anyaghasználat, tuti valami űrtechnikával génkezelt bőrt tettek bele. Rezgés: ki kell cserélni a motortartó gumibakokat és megszűnik, szintén tapasztalat. Illetve nálam elég volt ennyi, szerencsére. Ja, kipörgésgátló is van benne, mindegyikben.

A szerző Saabjához hasonlítani pedig botorság. A megbízhatóság nem egy kategória, de a csend és a ''méltóságteljesség'' sem. Nem egy pályán fociznak, a Saab egy baromi jó középkategóriás kocsi, az LS pedig luxusautó. Újkori áruk között is ott figyel egy kétszeres szorzó.

No mindegy, jó volt látni a verdám kvázi ikertesóját :-)

Egyszerűen nem értem, hogy a nők mit nem értenek azon, hogy nem értjük őket.

A férfiak úgy működnek, mint egy számítógépes program. Vagy matekfeladat. Vagy bármi, ami logikus ;-]. 1 = igen = igen. 0 = nem = nem. Ha azt mondjuk, igen, az azt jelenti, hogy igen. Ha szeretnénk valamit, megmondjuk (nem számolom a hangosan sóhajtozó, ''mi-van-veled? semmi = találd ki a gondolataim'' feminin mackókat (igen, én is csináltam ilyet (de azért elég kommunikatív gyerkőc vagyok (legalábbis annak hiszem magam)))).

A nőknél eleve nem működik a bináris számrendszer. Valahogy hangulati/érzelmi módosítók vannak, amik a gyári 1 = igen, 0 = nem relációt eltérítik. Az 1 bármit jelenthet, függ attól, hogy mennyire találtad el, hogy mire vágyik. ''1 = igen, de vedd észre, hogy ez nem olyan igen, mint a múltkor. 1 = igen = talán. Nemigen. Sőt, igazából ez már egy nem. Nem durva nem, de már egy belül szomorú nem. Hacsak nem hódítasz meg. Akkor talán igen = igen.''

Oké, igen, ez egy ilyen szokásos hímsoviniszta poszt volt, nulla infótartalommal. Ez van. Május 11-én leszek fél éve egyedülálló férfiállat, megünneplem. Mentális fejlődésem fél éves, gazdag, töretlen időszakát celebrálom majd. Ehh... (486)

:-)

No, a nagy visszatérés megvolt. A CeBIT-ről, mármint. (ez egy unalmas post lesz, legalábbis annak szánom) Szóval a CeBIT klassz volt.

Egyrészt, kocsival mentünk -- hogy Rudi szavaival éljek, a Szent Lexus-szal. Jól vizsgázott, belepusziltunk vagy 3000 km-t négy nap alatt, és egyszer sem reklamált. Sajnos elvesztette szűzies mivoltának egy darabját, megszülte első elektromos hibáját egy beragadt vezetőoldali elektromos ablak személyében. Ez egyrészt szomorú, másrészt elég jó, hogy 15 évesen - kop-kop - ez a legnagyobb hibája.

Az idő szép volt, a német autópálya életveszélyes. De tényleg. Négy emberrel telepakolt, kb 1,1 literes és vagy 20 éves kis Renault tolt le minket a francba, úgy, hogy stabil 160-nal mentünk. El sem hittük, visszaelőztük őket vagy háromszor, csak hogy fotókat csináljunk, hogy ilyen nincs. És mégis volt.

A CeBIT hóvihar és fagy helyett 10-15 fokos napsütéses/esős idővel várt minket, az egyik partin kifejezetten finom ausztrál shirazt ittunk literszámra (a többiek, én aznap sofőrködtem, de azért bele-belenyaltam :-O), a gyártók kevesen és kedvesek voltak, mi meg annyian, mint az oroszok, így a program sem volt elviselhetetlenül sűrű (velem ellentétben a többiek érdemi munkát végeztek, szóval majd biztos kapok a fejemre ezért a mondatért...).