Nos, szerelem + pár híján az ember igyekszik máshol keresni a boldogságot. Ez itten a Nagy Fehér Szekér, másnéven Lexi, egy LS400-as. 5 méter, 1.8 tonna, 250 lóerő, 4 literes V8-as motorral, minden földi jóval, 14 évesen. És még sokáig hűséges társam lesz. Szeretem :-)

(* a boldogságot persze mindenben érdemes megtalálni, nem pótcselekvés az sosem. Ha egy autó, vagy bármilyen más tárgy, tevékenység, akármi boldogságot tud adni, örülni kell neki. Pártól függetlenül, of course. Ez a nagy pénzfaló benzintemető mindig mosolyt csal az arcomra, imádom. Igen, még jobban szerettem, amikor a párommal együtt mentünk vele. De tőle függetlenül is klassz, egy jó döntés volt.)

A család első számú golden retrievere, Grace, azaz Gracus. Közel 11 éves, szuka. Gyerek voltam még, amikor hozzánk került. Sajnos újabban egyre fáradékonyabb, úgy alszik, mint akit fejbevertek, puskával sem lehet felkelteni. Rohadt dolog az idő, minden és mindenki elmúlik benne.

Szuper élete van, a szülők gyakorlatilag minden évben egyre jobban kényeztetik a dögöket (van egy háziszerelme, Fürkész, golden retriever kan, közel 8 éves). Van is egy tábla a bejárati ajtón, hogy ''this house is owned and operated solely for the convenience of THE DOG''.

Lol. Inkább a gyerekeiket kényeztették volna így anno ;-]

Igen, én is látom, hogy rossz a fókusz, de mint mondottam, a fotózás egyelőre ''csak'' érdekel, érteni abszolút nem értek hozzá. Cserébe viszont extraként iderakok egy jópofát is:


Az első képpel egyébként - na ilyet nem szabad soha, magyarázni a bizonyítványt - a leendő művész az egyetemleges, szívszorító, ám átmeneti magányt szerette volna sugallni. Átmeneti, hiszen a jég alatt ott a növény, a jég és éjszaka pedig idővel tudhatóan elmúlik.

Lehet ám, hogy nem ilyeneket kellene írni így az év utolsó napján, mert aztán az ember esetleg egy egész évet végiglelkizik a blogján :-)... de vesszenek a babonák!

Tehát, egy szakítás utáni fontos kérdések:
1) Önsajnálat nincs! Értelmetlen, és csak árt vele magának az ember, nem is kicsit. Figyelni kell erre, és amint beleesik az ember ebbe a hibába (egyedül, programok és társaság nélkül a legkönnyebb), tudatosan le kell állítania magát.

2) Az ember sokszor a szakítás után kap észbe, érzi teljes fájdalmában a veszteségét. És tesz elhamarkodott lépéseket. Épp ezért nagyon fontos tisztázni, hogy a rossz érzések vajon mekkora hányada tudható be az ember hiúságának (elhagyták, megbántották, épp magányos) és mekkora a tényleges veszteség.

3) Vajon önmagad voltál a kapcsolatban? Vagy olyan kompromisszumokat vállaltatok egymásért, ami helyett érdemesebb lett volna elengednetek egymást?

4) Nem tudsz kívülről ítélni. Hiába érzed, hiszed, tudod esetleg, hogy életed nagy szerelmét veszted el, erre igazán biztos választ csak később tudsz adni. Többnyire pont annyival később, amikor az illető már nem életed szerelme...

...ugyanis egy párkapcsolatban az idő és a felek fejlődése a dinamika. Megismersz valakit, mert az élet egymás mellé sodor benneteket. Együtt vagytok, fejlődtök, jó esetben egy irányba, rossz esetben nem. Ha amúgy is távolodtatok, a szakítás kényszerű dolog és hosszútávon nem is fáj annyira. Ha közeledtetek, de mégis közbeszólt valami, nos, az szar ügy.

A szakítás után többnyire úgy is elválaszt az élet titeket egymástól, távolodtok (sovány vigasz, de az ember úgy van felépítve, hogy később visszanézve ritkán bánja, hogy így alakult -- a régi párját úgy is olyannak látja, amilyen kép benne él, márpedig ez önvédelemből módosul sokszor).

.

Most ennyi. Ezek hangsúlyozottan csak szakítás utáni észrevételek, sokkal konstruktívabb dolog, ha az ember a párkapcsolata alatt figyel oda és gondolkodik sokat a fontos kérdéseken. Megpróbálom majd azokat a szempontokat is összeszedni, hátha segít valakinek (önmagamnak mindenképpen, ugyanis az előző hibába maximálisan beestem, és mégegyszer nem szándékozom).

BUÉK mindenkinek, ne emésszétek magatokat ma ilyesmin! :-)

Általános dolgokról írnék, de ahogy fogalmazgatom magamban, mindig arra jutok, hogy ezek pusztán az én tapasztalataim, tehát kár volna globális tanulságként forszírozni őket. Nem is gondolom őket annak, de azért általános esetben írok.

Sokat gondolkodtam ma azon, hogy mikor mondhatja azt valaki, hogy felnőtt, milyen kötelező lépcsőkön kell átesnie, mikor ''elkészült ember'' már vajon? Arra jutottam (28 évesen, szóval take everything with a pinch of salt), hogy soha. Legalább háromszor éreztem már, hogy ''most már felnőtt vagyok'', és minden bizonnyal fogom is még párszor. Vannak persze tanulságok.

''Kell'' egy szerelmi csalódás a kamaszkorban, hogy az ember eldobja az ideális eszményképeket (öröke szeretni foglak, soha nem hagylak el stb). Akkor ledől egy világ. ''Kell'' egy komoly párkapcsolat utáni csalódás később, hogy rájöjj, hogy a dolgok nagyon is múlandóak és ha nem értékeled őket eléggé, amíg tartanak, nem cselekszel jól. Megint ledől egy világ, többnyire. ''Kell'' egy szakasz az életedben, amikor egyedül vagy (itt tartok most), mert meg kell találnod magad, önállóan, egyedül, segítség nélkül. És azt hiszem, ez a típusú feladat még sokszor előjön később. Ha az embernek gyerekei lesznek, családja lesz, meghalnak a szülei, ezek mind-mind olyan dolgok, amikor újra meg kell találnia magát.

Korábbra is igaz egyébként. Először mész suliba 6 évesen, ott hagynak a szüleid, és meg kell találnod magad egy tök új helyzetben. Pokoli nehéz. Kamaszként senki sem ért meg, el kell fogadnod, meg kell találnod magad. És aztán amikor először igazán egyedül leszel, az is egy nagyon új helyzet. A családról nem is beszélve.

A kulcs talán mindig ott van, hogy amikor az ember egyszer már megtalálta magát, rendben van, változik az élete és újból ''kezdheti elölről''. Persze a régi tapasztalatok megvannak, de jönnek új kihívások. Mint egy számítógépes játék (kocka volnék?), ahol a kettes pályára kerülve már simán agyonvernél bárki az egyes pályán... de sosem kerülsz már az egyes pályára, a kettes pályán pedig keményebb szörnyek jönnek.

Nagyon fontos viszont, hogy magadra lelj, mert amíg ezt nem teszed meg, a körülötted lévő emberekben és jó eséllyel magadban is könnyen kárt okozol. Egy jobban kialakult ember jobban tudja, mit szeretne, mit tud adni, mire kell figyelnie. Nagyon fontos, hogy tudd, hogy mit tudsz adni, hogy miért jó veled, hogy miért épp téged válasszon a párod. Legalább annyira fontos, mint hogy mit keresel benne...

Do you want to play again?

Régi hagyományok

A recept (4 rúd)

Hozzávalók a tésztához: 80 dkg liszt, 20 dkg vaj, 16 dkg zsír, 10 dkg cukor, 2 tojás sárgája, 1 tasak vaníliás cukor, 1 citrom reszelt héja, 3 dkg élesztő 2 dl tejben elkeverve, csipet só. Összegyúrjuk, majd 20-30 percig kelni hagyjuk, de figyeljünk, hogy ne legyen túl meleg (ne keljen túl).

Hozzávalók a töltelékhez: 60 dkg dió (vagy mák, túrós és gesztenyés és egyéb rettenetekkel a szerző nem foglalkozik), 2-3 kanál baracklekvár, 10 dkg mazsola rumba jól beáztatva, 1 narancs reszelt héja, fahér, őrölt szegfűszeg, nagyon kevés tej, 25 dkg cukor nagyon kevés vízben felforralva szirupnak. A szirupot felforralás után gyorsan a többire öntjük és összekeverjük.

A sütőt 180-190 fokra előmelegítjük, a tésztát 4 részre vágjuk, kinyújtjuk és a töltelékkel arányosan bekenjük, majd felgöngyöljük. A kész 4 rúd beiglit legalább kétszer átkenjük (kenet: 1 tojás + 1 tojás sárgája). Villával sok ponton megszúrjuk (hogy ne repedjen szét sütés közben), majd kb 30 percig sütjük. Utána hagyjuk sokat hűlni, melegen könnyen törik.

Life is a wonderful but limited journey, so why not take some pictures and share your moments of joy, sorrow and astonishment with your closest friends? Mint ha csak utazni mennénk, egy hétre. Vagy egy életre.


Belvárosi hajnal
(katt ide a nagyobb verzióhoz: [link])

Nota bene: a gép egy Nikon D40, a fotós még meglehetősen amatőr, de határozottan fejlődőképes.