Pénteken tartottam egy szűkebb (mert hogy sokan nem jöttek el... :-)) találkozót a volt közgázos csoporttársaimnak (26-osok voltunk). A megjelent öt emberből négy házasodik, vagy házas, illetve jön a gyerek, vagy már van. A meg nem jelentek közül többen már a második gyereket várják...

...és mindenki mondta, hogy hát eszükbe nem jutott volna, hogy ne én lennék, aki majd először házasodik. Persze volt alapja, hiszen az egyetem kezdetekor összejöttem P-vel, akivel aztán egész egyetem alatt együtt is maradtunk, sőt, el is jegyeztük egymást. Így lesznek elsőkből az utolsók. Nem bánom (most már), hogy így alakultak a dolgok, de egy kicsit fura volt azért látni, hogy most már lassan a spektrum másik végén képezem az extrém kivételt.

Legurítottunk egyébként végül hárman négy üveg bort és pár unicumot, szóval a szombatomat is determináltam nagyjából. Mókás szituáció volt még, hogy az egyik volt csoporttársam, és jelenlegi lakótársam közös tulajdonsága, hogy mindketten a húgom exei, és ezt ki is sütötték egymásról. Nem volt gáz, én pedig remekül mulattam (nem a kárukon, tényleg nem volt gáz).

Jópofa este volt, na!

A mai felismerés, hogy én vagyok a hunter!

Lassan a napi nyavalygási dózisom mellett firkálni fogok a PH!-ról is, ha már közel hét éve gyúrjuk... Racecam küldte át nekem ezt a [link] -et az imént, óriási erőt adott. Tök jó, hogy ilyen közösség épült egy hardveroldal köré, az egyik büszke szülőként dagad a mellem!

Minden éremnek két oldala van. Most már nem csak értem, hanem érzem is, amit egy korábbi lenyúlt bölcsességben találtam, miszerint: valaminek a vége egyben egy tök új dolog kezdete is.

Amióta három hónapja elvesztettem a párom, csupa olyan dolog történik velem, ami korábban soha. Nem volt túl sok barátom, most van. Alig csináltam programokat magamnak, most egy hétre előre el vagyok úszva mindig. Alig próbáltam ki új dolgokat, most mást sem teszek. És szinte minden tetszik! (Már a korcsolya is iszonyúan bejött, de a síelés valami egészen szuper dolog. Ugyanaz a fantasztikus érzés, mint a szörf.) Korábban ugyan örültem a jó dolgoknak, de mostanában a legapróbb dolgok is képesek boldogságot okozni. Szinte bármi.

Fura, hogy ez ugyanaz az állapot, ami kapcsán akár pár napja is még az ablakon akartam kiugrani. Kémia, atomok, hát a rossebb tudja...

[She] Wants to be a hunter again
She wants to see the world alone again
To take a chance on life again
So let her go...

Amikor két napja ez a gyönyörű, tökéletes, ám valahol fájdalmat okozó szám megy a fejedben, akkor egyetlen jó recept van, trust me. Ez pedig: Metallica - Creeping Death :-]]

Kemény amúgy, ahogy a bő 15 évvel ezelőtti kedvencek szövegét fejből tolja az ember, míg manapság két egymást követő Salsa alaplépést képtelen megjegyezni... ;-]

Kaptam mailt, kaptam mailt, kaptam mailt, kaptam mailt, KAPTAM MAILT!

Kevés nap volt az életemben, ami annyira szarul indult, mint a mai. És most boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, BOLDOG VAGYOK BAZMEG!

(nemmondommegmiért...)

Ezer okból. Az ember kiszakad a megszokott életéből, és egy másik világba csöppen. Megszűnnek az otthon tipikus problémák, helyüket más ''problémák'' veszik át (mit és mikor együnk, mit nézünk meg ma, este nekiinduljunk-e újra a városnak, satöbbi). Tényleg egy új világba kerülünk, a maga új szabályaival.

Új embereket ismerünk meg, új dolgokat látunk, kipihenjük magunkat, felfrissülünk, feltöltődünk. Közhelyek, de nagyon igazak.

A mostani síelésre is igaz volt mindez, ráadásul duplán. A szobatársam is jó sok fájdalmat hagyott itthon, jó volt látni, ahogy pár nap után átszokott az új világra, és ha nem is maradéktalanul, de megkönnyebbült. Abszolút egyetértek azzal a szemlélettel, hogy az utazásra költött pénz mindig bölcs döntés. Remélem, hogy a jövőben egyre többször szünetel majd a blogom ilyen okok miatt. :-)

Gyorsan írok is egy nagyratörő listát az álomcéljaimról:
- El Camino, végig
- Inka ösvény, végig
- Új Zéland
- Tibet
+ Olasz észak-közép kisvárosok, azaz Assisi, Padova, Ravenna, Verona, Pisa, Siéna...
+ Görögország, Törökország
+ Barcelona again, Róma again, Párizs again, bármilyen mennyiségben

Hermann Hesse - Rosshalde

Tibcsi, most már vágom, hogy miért ezt a könyvet ajánlottad :-). Nagyot mosolyogtam, amikor a végére értem, köszönöm. Hiába, jó dolog, ha az ember volt irodalomtanára antikváriussá (is) avanzsál.

Dido - Hunter

Sláger, mindenki ismeri, leszarom. Pont úgy fut a hideg a hátamon, mint anno a Sting - Stolen Car hallgatásakor. Ami viszont azóta elmúlt belőlem. Olyasmi lehet ez, mint amikor találkozol egy régi szerelmeddel... iszonyú melegség tölt el, ha újra látod (hallgatod), de már nem fut a hideg a hátadon. Imádom a Stolen Cart a mai napig, de már nincs meg ez a borzongás. Megszoktam a számot. Fura dolgok ezek.

Síelés

Akarok menni eztán, sokszor. Igazából speed freak vagyok kicsit, a szörfben is ezt élveztem. Beállok a síelők táborába, ha jut még nekem hely.

...avagy a blogger visszatér. Egyben!

Tehát: a spontán blogpihenő egy spontán jött síelésnek volt köszönhető. Szerda este szólt húgom, hogy a szűk társaságából az egyik lány lebetegedett, pénteken indulnak síelni és üres a helye. Összejött.

Síelni ugyan alig tudok, de az egész annyira spontán alakult, hogy már csak ezért sem volt semmi negatív előérzetem. Pra Loup (Marseilles-től 250 km-re) csodálatos hely, igazi síparadicsom, körben az - egyre kevésbé - havas Alpok, hosszú, igényes pályák, korongos, beülős, kabinos felvonók, hütték ezerrel. Nagyon hangulatos volt, és bár kvázi senkit sem ismertem, végül jól összeszokott a társaság.

Utolsó este például kirúgtunk a hámból, étteremben vacsoráztunk, ahol újfent merő spontanitásból legurult egy 12 egységes csigatál! Ha valaki egy éve azt mondja, hogy kagylót, csigát és egyéb csúszómászófolyó organizmusokat fogok fogyasztani, kiröhögöm. (kemény vagyok, mint Csoki a babettán... :-))

A második napon Nóri, Lala és Barbi lehoztak egy piros pályán, effektíve összef.st.m magam, helyenként irreálisan meredeknek tűnt. Külön kértem őket, hogy könnyű úton menjünk le (muszáj volt velük mennem, már nem emlékszem, hogy miért), ellenkező esetben lemegyek a kabinos felvonóval. Nem lesz gond, jött a válasz -- ezen a ponton tudtam, hogy megszívtam, de már nem lehetett visszafordulni.

Túléltem. Kevés olyan katarzisélményem volt, mint amikor leértem a pálya aljára, egyben. Fast forward pár napot, ekkor már a társasággal nyomtam, bármerre is mentek. Eszetlen száguldozás (azért ésszel, de...), amely végül egy kapitális esésben kulminálódott (...figyelmeztetve, hogy még több ésszel kéne).

Biztos voltatok már úgy, hogy kocsival, vagy bármivel kisodródtatok, és már tudtátok, hogy csattanás lesz, de előtte még pörögtetek-forogtatok, agyatok a másodperc törtrésze alatt készült rá, hogy vajon hol álltok meg, vajon mi lesz. Izmok megfeszülnek, adrenalin az egekben, totális készültség. Nos, valami ilyesmi történt most is. Túlságosan felgyorsultam, és egy kisebb bucka megdobott, összecsúsztak a léceim. Vészes sebességgel közeledett egy fenyőfa a pálya szélén, konstatáltam, hogy be fogok csapódni, de tovább pördültem és már nem láttam a fát, csak csúsztam. Szóval tudtam, hogy el fogom találni, de a hátam mögé került, nem láttam már semmit. Pokoli érzés volt. Viszont épp csak megfogott, semmi bajom nem lett. Szerencsére.

A hely és a társaság általában is szuper volt, síeltünk (15 fokban) kirándultunk (15 fokban), napoztunk (15 fokban), síoktattam :-O, hüttéztünk, iszogattunk, bealudtunk, bagetteztünk, fromage-oztunk, escargóztunk, fotóztunk, olvastunk. Remélem jövőre is lesz ilyen...





(sorrendben: Pra Loup 1600, Parci a pályán, Eszter oktat, mindennapi bevetőnk)