2024. március 19., kedd

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja XIV. rész

A Mir-saga kezdete: sorra megdőlő rekordok és nyeregbe kerülő oroszok az amerikaiak ellenében.

[ ÚJ TESZT ]

A Mir űrállomás előtörténete

A Szergej Koroljov által vezetett OKB-1 tervezőiroda az 1960-as évek elejétől tervezgetett nagy méretű, több modulból álló űrállomásokat (a legtöbb az MKBSz jelölés alatt), ám ezek a tervek sose nyerték el az ország befolyásos embereinek támogatását. Ehhez persze az is kellett, hogy Koroljov (majd később utódja, Vaszilij Misin) némi megalomániában szenvedve óriási elemekre szeretett volna építkezni, amit a hatalmas N1 hordozórakéta vihetett volna fel. Az egymásra épülés régi trükk az ilyen projekteknél – az MKBSz űrállomás miatt szükség van az N1 rakétára, ha pedig az N1 megvalósul, akkor az MKBSz is létrejöhet. Bármelyik is nyer támogatást, az "húzza magával" a másikat a megvalósulás felé. Persze ennek a fordítottja is megtörténhet, ahogy meg is történt: az MKBSz túl nagyratörő (és ez által túl drága) volt a megvalósuláshoz, az N1 rakétaprogram leállítása után pedig már megvalósítani sem lehetett.


Az MKBSz űrállomás ábrája, a cirka 90 tonnás modulokból felépítendő űrállomást a jobb oldalon látható atomreaktor táplálta volna

Mivel óriás-űrállomás nem lesz egyhamar, az MKBSz tervet visszaskálázták (elnevezése ekkor MKBSz-1), és a már meglévő civil DOSz / Szaljut űrállomás program következő, kevésbé impozáns, de egyértelműen fejlettebb lépcsőfokát fektették le. A DOSz-5 (Szaljut-6) és DOSz-6 (Szaljut-7) ugyebár abban volt előrelépés, hogy már két dokkolóporttal bírt, így egyszerre két űrjármű tudott hozzácsatlakozni – két Szojuz személyszállító, vagy egy Szojuz és egy Progressz teherűrhajó. Hogy tovább lehessen lépni és új modulokat csatlakoztatni, amelyek további lakó- és munkateret nyújthatnak, további dokkolóportokra lenne szükség. 1976. február 17-én jóváhagyást kapott a harmadik generációs szovjet űrállomás, amely a DOSz-7 (és DOSz-8) belső jelölést kapta. Alapvetően megegyezett a Szaljut-6 és 7 űrállomással, leszámítva, hogy végre száműzték a nagy kúpos alakú házat a lakómodulból, amely még az Almaz program öröksége volt (ebben volt eredetileg a kémkamera-rendszer elhelyezve az Almasz / OPSz űrállomásokban), illetve az elülső, keskenyebb rész, amelyet légzsilipként is használtak, kapott egy-egy plusz dokkolóportot a két oldalára. 1978 augusztusára továbbfejlesztették a terveket: egy gömb alakú modul kerül az elülső dokkolóport helyére, amelyen összesen öt dokkoló-csatlakozó (négy körben és egy előrenéző) helyezkedik el. Az ekkori elképzelések szerint a már Enyergija elnevezésű tervezőiroda mérnökei kisebb, maximum 7 tonnás kiegészítő-modulokra építkeztek, mégpedig azért, hogy az iroda "saját" Szojuz hordozórakétája vihesse fel. A 7 tonnás modulok megfelelő pályára állását és a dokkolást a Szojuz űrhajó műszaki modulja és az Igla biztosíthatta.


Erősen elnagyolt rajz a Mir eredeti felépítéséről, a plusz tudományos / lakómodulok egy Szojuz űrhajóra emlékeztetnek

Ebbe a helyzetbe "piszkított bele" az az 1979-es felső döntés, amely szerint a Vlagyimir Cselomej CKBM tervezőirodája által az Almaz katonai űrállomáshoz tervezett TKSz űrhajókra épülő modulokat használnak az űrállomás bővítésére. Ugyebár ezt a megoldást később a Szaljut-6 és a Szaljut-7 esetében is tesztelték. Viszont a döntés nem volt népszerű az Enyergija mérnökei számára. Ők arra építkeztek, hogy a kisebb, olcsóbb és olcsóbban feljuttatható 7 tonnás modulok viszonylag sűrűn cserélhetőek, és más-más tudományos célokra lehet őket felkészíteni. Aggodalmaik nem igazán hatottak meg senkit, pláne, hogy hamarosan az egész programot kiszervezték a KB Szaljut tervezőiroda számára. A KB Szaljut története elég viharosan alakult, az eredetileg autógyártással foglalkozó cég 1916-ban indult, majd az 1920-as években repülőgép-fejlesztésbe és építésbe fogtak, a világháború kitörése után az Urálon túlra költözött, és főleg Tupoljev repülőgépeket gyártottak. 1951-ben Vlagyimir Mjasziscsev főmérnök vezetésével OKB-23 elnevezéssel különálló tervezőiroda lett, de 1960-ban a Cselomej által irányított OKB-52 alá szervezték be, és ballisztikus rakétafejlesztésekkel foglalkoztak tovább. Az 1970-es évek végén kivált az időközben CKBM-é átkeresztelt OKB-52-ből, hogy aztán rövid ideig KB Szaljut néven független tervezőiroda legyen, de 1981-ben az NPO Enyergija tervezőiroda alá tagozódik be – és főleg az űrállomások fejlesztése és építése lesz a dolga. Az Enyergija "saját" mérnökeire a későbbi Enyergija hordozórakéta, a VKK űrrepülőgép-program, a Szojuz-T űrhajó és a Szaljut-7 űrállomáshoz van szüksége.


A DOSz-7 tesztváltozata 1980-as évek elején

Az 1979-es döntés viszont komolyabb változásokat igényel – az űrállomás dokkolórészét 7 tonnás modulokra méretezték, míg az új, TKSz alapú modulok 20 tonnásak is lehetnek, vagyis meg kell erősíteni a rögzítésüket. A Szaljut tervezőiroda lelkesen veti bele magát a feladatba, az új űrállomás új digitális számítógépet (Szaljut 5B néven – ha esetleg a kedves olvasó elbizonytalanodna, nem, itt nem elírásról van szó: a Szaljut űrállomások és a Szaljut tervezőiroda neve mellé ugyanezt használták egy számítógép számára is....), új, Kursz (~ irány) nevű automata dokkolórendszert (a hátsó kikötőhelyhez egy Igla rendszer is maradt a Progresszek számára), Altair műholdas kommunikációs rendszert kap. Az Altair jelentős előrelépés lenne, eredetileg három, 36 000 km magasan, geostacionárius pályán keringő műholdat álmodtak meg, amelyek folyamatos rádiókapcsolatot biztosíthatnak – de csak a Kozmosz-1700 kering odafent. Érdekesség, hogy az elülső dokkolóport is alkalmas immár hajtóanyag-áttöltésre, tehát ide is dokkolhat olyan teherűrhajó, amelyik Kursz dokkoló-automatikával bír – ez majd a Progressz-M lesz, de csak 1989-ben készül el. A létfenntartáshoz az Elektron oxigén-generátort és a Vozduk szén-dioxid megkötő rendszerrel terveztek, úgy, hogy 3 főt tartósan, 6 űrhajóst esetén pedig rövidebb ideig képes legyen a létfenntartást kiszolgálni (a Szaljut-6 és 7 esetében 2 és 5 volt ez a szám). Két új, egyenként 38 négyzetméteres napelemszárnyat helyeztek el rajta, amelyek összesen legfeljebb 9 kW-ot termelhetnek. Egy harmadiknak kialakított helye volt az űrállomás hátán, de beépítésre nem került súly- és méretproblémák miatt. A tervek 1982-re véglegesítve lettek, majd elkezdődött a bázis-modul, a DOSz-7 megépítése.


A Mir központi modul ábrája, a főbb részelemeket bemutatva

A bázis modul alapvetően négy fő részre volt osztható:

- Munka-részleg: az összesen 7,67 méter hosszú, 4,2 méter átmérőjű fő része az űrállomásnak. Ez is három további részre oszlott, a nagyobb átmérőjű lakórészre (itt melegebb, zöld, világosbarna és sárga színeket használtak), az átmeneti részre és az irányítóközpontra (itt kékes színeket használtak). A lakórészben volt a konyha, két különálló alvó-kapszula (saját ablakokkal), a higiéniás részleg és a toalett, illetve a szeméttároló. A két rész közötti kúpos részben volt az orvosi eszközök otthona és egy szobabicikli. Az irányítóközpont nevéből eredően az egész űrállomás vezérlőrendszerét takarta, minden főbb feladatot innen lehetett ellátni. A padló sötétzöld, a falak világosabb színek (kék vagy sárga) és a mennyezet fehér festése az űrhajósok mindennapos tájékozódását könnyítette meg, továbbá minden eszközt úgy építettek be, hogy ennek megfelelő legyen az elhelyezkedése.

- Átszálló-részleg: A 2,2 méter átmérőjű modul az űrállomás elején található, 0, 90, 180 és 270 foknál körben, illetve elől egy-egy dokkolóval. A körben lévő csatlakozókra űrállomás-modulok, az elülsőre látogató űrhajó kapcsolódhat.

- Átmeneti-részleg: Ez a 2 méter átmérőjű alagút a munka-részleg végétől a hátsó dokkolóig tart.

- Műszaki-részleg: A fő hajtóművek és a hajtóanyag-tartályok az átmeneti részleg körüli nem túlnyomásos gyűrűben lettek elhelyezve. Itt vannak még a kommunikációs antennák és optikai szenzorok is.

1984 elején viszont Valentyin Glusko utasításba adta, hogy a KB Szaljut minden erőforrásával a Enyergija rakéta és a VKK űrrepülőgép program számára álljon rendelkezésre, ami az űrállomáson minden munka leállítását jelentette. Csakhogy még ez év tavaszán Glusko telefonhívást kapott a pártvezetéstől, hogy az új űrállomás 1986 tavaszára, a 27. Kommunista Pártkongresszus tervezett időpontjára álljon pályára. A párt hatalma megkérdőjelezhetetlen volt még Glusko számára is – a KB Szaljut új utasítást kapott, minél hamarabb be kell fejezni az űrállomást.


A Mir bázismodulja, két napelemmel és az elülső dokkolómodullal

Csakhogy a rohamtempóban folyó munka akadályokkal szembesült: az új űrállomást egy "meredekebb", 65°-os keringési pályára szerették volna állítani, amely a Szovjetunió területének nagyobb része felett halad el, mint az ekkor általánosan használt 51,6°-os keringési pálya. Viszont ez azt jelentette, hogy a hordozórakétának nem optimális pályán kell indulnia, így kevesebb terhet vihet fel. A DOSz-7 pedig az áttervezett elektromos kábelezése miatt bő egy tonnával nehezebb lett, mint eredetileg számolták. Végül már a tudományos berendezések egy részét is kiszerelték, hogy majd később, a világűrben építik be, de még így is túlsúlyos volt – 1985 januárjában úgy határoznak, hogy a már fent keringő Szaljut-7-tel azonos, 51,6°-os pályát fognak használni. Ha ez még nem lett volna elég, a Szaljut 5B számítógép szoftvere nem készült még el, így a Szaljut-7-nél is használt Argon-16 számítógépet építették be úgy, hogy később könnyen kicserélhető legyen a Szaljut 5B-re. Áprilisban mindezek ellenére is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesznek készek időben, ha a korábban alkalmazott eljárásoknál maradnak, így a világűrbe szánt, ekkor már Mir (béke / világ) nevet kapott űrállomás bázis-modulját átszállították Bajkonurba, míg a Szaljut iroda hrunyicsevi gyáregységében maradt tesztpadon folytatták a rendszerintegrációs munkát.


A Mir a Proton orrára helyezése közben

Abban pedig nem sok köszönet volt – kiderült, hogy a mintegy 2500 elektromos kábelből 1100-at ki kell cserélni vagy újra kell húzni különféle hibák miatt. Őrült tempóban dolgoztak a technikusok, így 1985 októberében a legtöbb rendszer el is készült – az űrállomást kivontatták a hangár elé, hogy az Altair kommunikációs rendszerét élesben tesztelhessék a Kozmosz-1700 műhold segítségével. Mindenki megnyugvására a teszt sikeresen lezajlott, így az indításhoz szükséges végső felkészítés maradt már csak hátra. 1986. február 16-ára volt kitűzve az indítás, ám feltehetően a roppant alacsony hőmérséklet miatt az űrállomás kommunikációs rendszere meghibásodott, így az indítást el kellett napolni. Február 20-ára a hibát elhárították, és a Proton rakéta orrán a Mir bázis modul elindult a világűrbe.


A Mir a világűrben

Fedélzetén pedig ott volt a Szplav-2 kristálynövesztő, a Zona és Korund mini-kohók, a Szpektr-256 és MKSz-M spektrométerek, a Marije magnetikus spektrométer, a Birjoza félvezető anyagokat vizsgáló modul, a Rucsej elektroforézis tesztpad, a Jantar fémfestő eszköz, a Pion-M többfeladatú fizikai kísérleti pad és a Rozeny fotométer. Most már csak a személyzet hiányzott...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.