Ne itt vitassuk meg, de a pontosság kedvéért még egyet:
Az egyik lényegi különbség Tito és Kádár helyzete között abból adódott, hogy Jugoszlávia területét nem szállta meg a SZU a II. vh.-ban, mert a Tito vezette partizánseregek lényegében önállóan (szovjet hadianyag, szaktudás és kevés emberanyag segítséggel, szövetségesi viszonyban) harcolták ki a függetlenséget. Az addigra többszörösen felbomlott délszláv államkonglomerátum területének csak kisebb részén jelent meg a SZU Vörös Hadsereg adott hadteste, jobbára áthaladva a frontvonallal. Tehát Tito nem "zavarta ki" bátran a SZU Vörös Hadsereget, mert az gyakorlatilag nem volt ott, az újraegyesülő Jugoszláviát a délszláv partizáncsapatokat integráló jugoszláv partizánhadsereg kezelte (Tito a németeket-olaszokat "zavarta ki" bátran, ebben északkelet "Jugoszláviában" jutott komolyabb szerep a szovjet hadseregnek, tehát például a Bácskát megszállt magyar-német hadsereg "kizavarásában"). Ennyiben tehát szerencséje volt Titónak, merthogy önálló tudott lenni, teljesen önállóan hozta létre a "szocializmust" a vezetésével újjáalakuló Jugoszláviában, a 48-as Komintern-szakadáskor nem is volt számottevő veszélye annak, hogy Sztálin hadsereggel bevonuljon.
De tényleg ne itt erről. (Ugyebár onnan indult, hogy megkritizáltad a cikk szerzőjénél Tito diktátorként említését, pedig kemény diktátor volt, még ha persze közel sem olyan kemény, mint Sztálin, Rákosi vagy a Kimek, de összességében volt annyira kemény a maga teljesen más helyzetében, mint Kádár az ő helyzetében - mint ahogy mindketten sokkal puhábbak voltak a konszolidált időszakban, mint a negyvenes-ötvenes években, sőt, afféle "felvilágosult uralkodóként" mindkettejüknek nagy szerepe volt abban, hogy a konszolidált időszak viszonylag puha diktatúra tudott lenni.)
Elnézést a topik tulajdonosától, részemről vége az offnak.
[ Szerkesztve ]
Köszönjük!
