Hát eddig tartott. Bőgök. Na jó, már nem. Csak vannak olyan hangnemek, amikre bármennyire is igyekszem, nem tudok másképpen reagálni. De ennyi volt.
Szóval hazajött a barátom néhány percre, és én végre beszédre bírtam. Ő egyébként tök jó fej, meg kedves, de amikor ideges, akkor olyan bántó a hangja, hogy én eddig még mindig elbőgtem magam miatta. Na jó, abban igaza volt, hogy amikor egyáltalán nem mondott semmit, akkor hülye dolgokat is a fejéhez vágtam, például, hogy én lakhatok ám máshol is, meg ilyenek. Persze tudom, hogy az ilyenekre ugrik, csak persze majd egy kicsit később, de már nem bírtam tovább a szótlanságát. Na mindegy, a lényeg, hogy miközben igyekeztem a lehető legkevesebb bántás nélkül elmondani még egyszer, hogy mi is a bajom, ő egyre csak ingerültebb lett, és azt modta, hogy hülyeség az egész, mert jó, hogy régen sokat volt velem, de akkor még nem dolgozott, bla-bla. Az én ellenérvem: de a gép előtt ülni órákat van ideje - közben persze hangsúlyoztam, hogy én tudom, hogy az is fontos. Ő: akkor is hülyeség, és nem érti, minek foglakozok én ilyenekkel, 25 éves vagyok, és felfoghatnám már, hogy mi van. Én: (nem javítottam ki, hogy csak 24, mert már elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy a koromon ne siránkozzak) de nekem ez fontos. Ő: hülyeség, értsem meg. Én: de nekem fontos. És ezt meg neki kellene megértenie. Na és itt már nagyon kellett sietnie, de a búcsúölelésnél legalább nem mondta, hogy na, engedjem már el, mert neki most már tényleg mennie kell.
Itt tartunk most. Nem tudom, hogyan értékeljem ezt az egészet. Igyekszem optimista lenni, és nem fogom fel teljes kudarcként.

Mindig ez van!