Aktív témák

• #87 művésznő4 senior tag

  2010-09-21 21:41:12 #87

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  művésznő4

  senior tag

  Tegnap:

  Mivel Velence kellőképpen lefárasztott minket a maga kis csonka hetével, ezért az osztály 95% otthon maradt hétfőn pihenni. Anya délutános volt és miután elvitte a kicsiket, otthon maradtunk kicsit kettesben. Ritka pillanatok egyike ez. Szeretem, mikor így vagyunk, mert ilyenkor teljesen máshogy beszél velem. Bizalmasan. Olyan dolgokat osztunk meg egymással, amit amúgy nem. Megkért, hogy vasaljam ki a haját, közben pedig elég sok minden szóba került...

  Megkérdezte, hogy nincs-e valami olyan dolog, amit meg kéne beszélnünk vagy nyomja a szívemet vagy csak szívesen beszélgetnék vele róla? Azt mondtam, hogy nincs... De ahogy kimondtam, összeszorult a torkom. A szemem is kis híján könnybe lábadt. Szavakkal nem tudom elmagyarázni... Konkrétan nincs problémám, de mégis úgy érzem, hogy belül valami nem stimmel velem, baj van. Valami mély, lelki dolog. Néha megijedek saját magamtól is. Életuntságot érzek, azt, hogy, túl fáradt vagyok az élethez és képtelen vagyok az összes teendő elvégzésére, a feladatok megoldására. Egyszerűen valami emberfeletti dolognak érzem, pedig eléggé kikímélt életem van a fáradhatatlan, lelkiismeretes Anyukám mellett... Legszívesebben csak lefeküdnék aludni és csak aludnék és aludnék....a Világ pedig megállna, az idő megszűnne. Nem kellene semmivel és senkivel törődnöm, csak pihenni, amennyit csak jól esik. Ez csak egyik dolog.
  Nem tudom, hogy minek tudható ez be, de folyton szomorú vagyok... Nem, nem csak szomorKÁS, hanem magányosan, reménytelenül, összetörten szomorú...
  Soha nem voltam még depressziós és NE IS LEGYEK!, de a napokban komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon normálisnak tudható-e be a viselkedésem?
  Furcsa ilyesmit írni magamról. Ééén, az örökké jókedvű, mindenkit felvidító, bohókás, nevetgélő "kislány", akiből sugárzik az életerő, vidámság, életkedv....most legbelül sír és ürességet érez. Mi történik velem? Én ezt nem akarom... :'(

  Kívülről úgy tűnik, hogy minden rendben van. Nem mutatom, hogy belülről kínlódok. Nem tudom, miért... Talán nem akarok teher lenni másnak. Hiába mondják, hogy meséljek kicsit, mondjam el, mi bánt...egyszerűen képtelen vagyok rá. Nagyon sok kedves barátom van, akikre az esetek túlnyomó részében számíthatok is...de mikor megjelennek a komoly, lelkizős dolgaim, egyszerűen nem találok olyan embert, akiben 100%-ig megbízok és úgy érzem, hogy minden mindent elmondhatnék neki, őszintén, tiszta szívemből. Azt hiszem, erre már csak egy társ lenne a legalkalmasabb, de mivel nagyon komolyak a szándékaim, ezért valószínűleg erre csak nagyon sok idő múlva kerül sor... (ezt most valószínűleg sokan nem értették, de nem számít...) Ma megkérdezte a földrajztanárom viccből, (aki mellesleg az egyik szívem csücske ((: ) hogy szeretnék már férjhez menni? Én pedig habozás nélkül rávágtam, hogy IGEN!
  Csak ismerném már meg Őt!.... :'(
  Az osztályban mosolygok és néha tényleg sikerül is ideig-óráig elfelejtenem a levertségemet, de aztán mindig valahogy visszatér a rossz érzés... Gyakran, míg mások szaladgálnak, hülyéskednek, hangosan nevetgélnek a szünetekben, én csak ülök egy helyben a padomban és bámulok, gondolkodok az mp3 lejátszómmal a fülemben... Ez egyfajta "ember riasztó". Bízom benne, ha látják, hogy "elvagyok foglalva", akkor nem jönnek oda. Sajnos nem mindig válik be. A barátnők rendszeresen ott sertepertélnek a közelemben és mikor látják, hogy megint csak gubbasztok, akkor odajönnek, egy kis simi, ölelgetés, puszi...kérdezik, hogy mi a baj? Miért vagyok ilyen kis punyi ma? Nekem pedig rendszerint ugyanaz a válaszom: "Csak fáradt vagyok..."
  Van benne némi igazság, de van, hogy csak lerázó duma. Lerázó, mert ésszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mi a bajom, csak bajom van.
  Ejjj....abba kéne hagyni ennek a bejegyzésnek az írását, mert egyre siralmasabb magamat olvasni...

  Anyu, és a többiek: Nagyon szívesen elmondanám Nektek, hogy mi a bajom, de egyszerűen nem tudom.... Komolyan nem...
  Úgy szeretném elmondani nektek, kiönteni a lelkemet, de nem megy...
  Sürgősen változtatni kellene ezen az állapoton, mert ez nagyon nincs így rendjén. Azt hiszem, túl sok ember terhét, gondját, titkát, problémáját cipelem a vállamon... Le kell erről szoknom, pedig szinte szenvedélyesen szeretek segíteni az embereken. Meghallgatni őket, tanácsolni, titkot őrizni, segíteni átvészelni a nehéz időszakokat. De... nekem ki fog segíteni?
  Itt már emberi segítségre nem számíthatok, csakis Benne bízhatok...

Aktív témák