Aktív témák

• #136 művésznő4 senior tag

  2010-10-30 18:28:48 #136

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  művésznő4

  senior tag

  Ezt az írásomat Talmida bejegyzése ihlette.
  Nagyon nagy hatással volt rám a bizonysága.
  Megkért, hogy én is írjam le az enyémet, így tessék:

  Elég bonyolult lenne elmesélni (de ígérem, arra is fogok időt keríteni), hogy a családom hogyan került kapcsolatba Istennel, mert itt több szálon fut a dolog és kicsit talán zavaros is lehet, úgyhogy ehelyett inkább elmesélek egy másik történetet. Azt a pontot, mikor teljes valómmal megbizonyosodtam róla, hogy Isten egy élő természetfeletti személy, aki ma is cselekszik, munkálkodik az emberek életében és nem pedig egy bigott, elavult "történelmi személy", kinek létezésében már csak a kendős öreg nénik hisznek.
  Úgy 12 éves korom körül már befogadtam Jézust a szívembe és tudtam minden csodadolgait, ismertem a tanításokat róla és a Bibliát is forgattam, sőt a mindennapjainkba is rendszeresen beleavatkozott, átsegítette a családomat a gondokon. Önmagában már ez is nagy bizonyság lehetne, de valami hiányzott... Velem kapcsolatban még nem volt önálló megnyilvánulása. Illetve...biztosan volt, de egyik sem olyan látványos, amit én észrevettem vagy úgy éreztem volna, hogy IGEN, ez most csakis nekem szólt! Valószínűleg ezt Ő is érezte és nem akart kétségeket hagyni bennem... Megmutatta Önmagát.

  14 éves voltam. 2007. március vége felé lehetett, a pályaválasztás, továbbtanulás és felvételik időszaka. Két művészeti iskola között vergődtem, mindenképp beszerettem volna kerülni valamelyikbe. Az egyik egy nagyon jóhírű és színvonalas iskola, a másik pedig szintén szimpatikus volt, viszont sok rosszat hallottam róla... A rosszabb hírű suliban nagyon jól teljesítettem. Minden képző és színművészeti szak ranglistáján az elsők között szerepeltem, amit csak bejelöltem. Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert a másik, erősebbik suliba szinte csak vérprofik jelentkeztek (legalábbis nekem akkor úgy tűnt) és az erős mezőny miatt már nem voltam annyira elöl a sorban. A tanárok is teljesen máshogy kezeltek. Míg az Abigélben azért "harcolt" minden tanár, hogy az ő szakát jelöljem be és hozzá menjek, addig a Művészetiben lazán kiszűrték a rostán a kevésbé erős szemeket. Nem jópofiztak, hanem kőkeményen a szemedbe mondták a véleményüket a felvételi munkádról. Sőt, kellemetlen, zavarbaejtő kérdéseket sem voltak restek feltenni, csak hogy még jobban megnehezítsék a felvételiző diák dolgát és kiderítsék rátermettségét... Nem volt könnyű, eléggé elbaltáztam a szóbeli részt. Nem tagadom, hihetetlenül könnyű zavarba hozni, amit hamar ki is szúrt az egyik szobrász tanár, így könnyed célpontjává váltam... Csalódottan jöttem ki a beszélgetésről, úgy éreztem, mindennek vége. Bár büszke voltam a másik suliban elért eredményeimre, de folyton csak az ismerősök, barátok szavai csengtek a fülemben, akik mind azt tanácsolták, hogy ne menjek oda, mert nagyon nem nekem való az az iskola... Züllött és fegyelmezetlen. Maga a suli, a szakok és az oktatás nagyon szimpi volt, de ilyen kilátások mellett mégsem mentem volna oda szívesen.
  Teltek-múltak a hosszú napok, majd megérkeztek a felvételi rangsor eredményei. Villámcsapásként ért a dolog. Pont a határon voltam, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem biztos, hogy bekerülök. Hatalmába kerített a félelem és a csalódottság érzése, kudarcként éltem meg az egészet. Pedig annyira biztos voltam már a dolgomban, teljesen elbíztam magamat...
  Lehetsőgem volt 1-2 napon belül módosítani, mielőtt elküldenék a végleges felvételi eredményeket. Az akkori osztályfőnök mindenkinek azt tanácsolta, hogy azt a sulit jelöle be, ahová BIZTOSAN felvették, különben vállalnunk kell a rizikót, hogy ha mégsem nyerek felvételt a bejelölt intézménybe, akkor nagy valószínűséggel oda fognak "benyomni", ahová beférek. (és nem feltétlenül olyan iskolába, amit én választok...) Hatalmas volt rajtam a stressz és a feszültség. Egyszerűen döntésképtelenek voltunk Anyával. Elérkeztünk a leadási határidő előtti naphoz, muszáj volt döntenünk. Tudtam, ha módosítok, akkor biztosra megyek és nem kell attól tartanom, hogy egy vadidegen iskolába kerülök, ráadásul olyan szakra, ami egyáltalán nem is érdekel... Biztos helyem volt az Abigélben. Ha viszont a Művészetit választom, - annak ellenére, hogy nagyon szerettem volna bekerülni - hatalmas bizonytalanságot akasztok a nyakamba és ezzel akár a jövőmet is kockáztathatom. Nagy dilemma volt. Egész éjszaka ezen rágódtunk és mégsem jutottunk dűlőre. Kezdtem hisztérikusan viselkedni és Anyára hárítani a felelősséget. Tőle vártam a megoldást és elvártam volna, hogy helyettem is okos döntést hozzon. Tudom, hogy ez nagy önzőség volt, de 14 évesen így gondolkodtam... Sajnos. Szerencsére, nem hagyta, hogy a nyakába varrjak mindent és azt mondta, ez az én életem, nekem kell eldöntenem! Megkérdezte: - Békességed van abban, ha módosítunk a másik iskolára?
  - Nem volt. Legbelül csak feszültséget és döntésképtelenséget éreztem, nem tudtam, mitévő legyek. Gombóc volt a torkomban, éreztem, hogy nem bírom tovább tartani magamat. Berohantam a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót és bevágtam magamat a sarokba, a mosógép melletti kis lyukba. Csak sírtam és sírtam megvigasztalhatatlanul. Kínomban a hajamba ragadtam és azt kérdeztem magamtól, hogy lehetek ilyen hülye??? Hogy szúrhattam el ennyire ez az egészet??? Miért vagyok ennyire béna??? Ha csak egy kicsit jobban odatettem volna magamat... De nem!!! Arra gondoltam, ha ide nem vesznek fel, akkor hol lesz a helyem az életben? Én csak ehhez értek, ezt szeretem a legjobban csinálni. Mindig is hálás voltam a tehetségemért, mert bizonyos szinten kiváltam az osztálytársaim közül, de ezek után.... Mélységesen fájt a dolog és egyfolytában önmagamat ostoroztam, hibáztattam. Csak a negatívumokat mondtam magamra, így időközben erőt vett rajtam az önsajnáltatás is. Sírtam, gondolkodtam és önmagamat vádoltam végeláthatatlanul, miközben az óriási zsebkendőkupac alól már alig látszódtam ki. A szívem már majd' kiugrott a helyéről, annyira felzaklattam magamat. Mikor már a sírás teljesen leszívta minden erőmet, összekuporodtam és fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam, próbáltam összeszedni magamat. Ekkor nagyon különös dolog történt... A másik szobából hirtelen halk zene hallatszódott. Mivel a falnak dőltem, így minden egyes szót tisztán áthallottam a vékony gipszkartonon keresztül...
  Sokkoló volt az egész! Mintha valaki direkt nekem írta volna ezt a számot, mivel minden egyes sora hozzám szólt! A szívembe égett MINDEN EGYES SZAVA!

  LÁTOK MINDENT

  LÁTOK MINDENT
  Fejes Zoltán / Friderika

  Látok mindent, mi bánt.
  Téged nézlek, érzem, ha öröm jár át.

  Hadd legyek csupán az igaz barát,
  aki minden percben támogat az életed során.
  Hadd legyek csupán a senki más,
  nem választhat már Tőlem el sem élet, sem halál,
  sem az, ami még előtted áll.

  Őrzöm lábad nyomát, nem kell félned,
  hallom szíved hangját.

  Hadd legyek csupán az igaz barát...
  Mert az éjszaka fénylik, mint a Nap,
  megvilágítom utad, igen.
  Szívedben rejts el, nem kérek mást.

  Hadd legyek csupán az igaz barát,
  aki minden percben támogat az életed során.
  Hadd legyek csupán a senki más,
  nem választhat már Tőlem el sem élet, sem halál,
  sem az, ami még előtted áll.
  Előtted áll...
  Látok mindent, téged nézlek, őrzöm lépted, nem kell félned,
  látok mindent téged nézlek, őrzöm lépted, nem kell félned...

  Fantasztikus volt az a leírhatatlan öröm és döbbenet, amit akkor éreztem... Tudtam, biztos voltam benne, éreztem, hogy Isten ezt a számot személyesen NEKEM küldi. Hogy vigasztaljon, átöleljen, megnyugtasson. Magam is alig bírtam felfogni, de szinte fizikailag éreztem a jelenlétét, annyira kézzel tapintható volt a békesség és nyugalom. Körül néztem, hogy meggyőződjem róla, hogy van-e valaki rajtam kívül a helységben. Nem volt, de mégis olyan érzésem volt, mintha nem lennék egyedül.
  Kb. egy órát töltöttem a fürdőszobába zárkózva, de szinte az idő is megállt körülöttem. Letöröltem a könnyeimet, behunytam a szememet és csak mosolyogni tudtam, élveztem az "üzenetét", amit a számon keresztül küldött nekem.
  A földön üldögéltem összekuporodva és éreztem, hogy figyel rám, arra vár, hogy megszólítsam. Én pedig hallgattam rá. Kiöntöttem Neki szívemet, lelkemet és a kezébe adtam a jövőmet. Teljesen Rá bíztam mindenemet, mert tudtam, hogy sokkal jobban megtudja ítélni, hogy mi a legjobb nekem és hogy hol lesz a legjobb helyem...
  Megmostam az arcomat, kikulcsoltam az ajtót és a válasszal a szívemben, magabiztosan odamentem Anyához és azt mondtam: - Most már békességem van a döntésemben!
  Másnap egy szikrányi félelem sem volt bennem, nyugodt szívvel adtam le a papírt. Tudtam, hogy akármelyik suliba vesznek fel, az nem lesz véletlen, Ő akarta így. Csak azt mondogattam magamban: Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a Tiéd, mivel csak Te tudod, hogy mi a legjobb nekem! ...

  Azóta eltelt majd' 3 és fél év és hálával telt szívvel mondhatom, hogy minden szempontból a lehető legeslegjobb helyre kerültem; a Művészetibe! Mind oktatásilag, mind szakmailag, emberileg, közösségileg a legszínvonalasabb intézmény számomra, nagyon megvagyok vele elégedve. Örömmel járok mindennap oda és mindig hálával gondolok az én Istenemre, hogy megsegített abban a szorult, döntésképtelen helyzetben is, a félelem helyére pedig nyugalmat és békességet hozott a szívembe.

Aktív témák