Meglepő módon az irodalomban meg társadalmi életben sikeres emberek döntő hányada rendkívül boldogtalan volt, zűrös keszekusza magánélettel. Így meglehet, hogy a folytonos gyászidő és az önsajnálattal töltött idő mennyisége egyenes arányban állna a társadalom szintjén nyújtott értékkel? Hmm, lehet, hogy hülyeség, csak most ugrott be ez a gondolatmenet. 
Kendnek hogy tetszik pl ez a dalocska?
