Írd fel a kéménybe... Ja, nem, hanem a választható játékok közé.
Megjegyzem a főzést halasztom el, mert eszembe jutott egy aranyos történet.
Nos, egy téglalap alakú udvaron nőttem fel, a két rövidebbik oldalán álló emeletes házakat leszámítva utcahossznyi. Minden sarkán volt kapu. Miénk, gyerekeké volt az egész, jókat játszottunk, fociztunk, meg amit el lehet képzelni, volt hely rá bőven.
Aztán valahogy a mi életünkben is eljött a pillanat, felnőttünk. Húsz éven felüliek voltunk, és sokan már nem ott laktunk, de függetlenek lévén visszajártunk bratyizni, nosztalgiázni. Akik még ott laktak, gondoskodtak gitárokról, egyikük a klarinétját hozta le, de volt furulya, sőt, kasztanyetta is. Ja, a dorombot ki ne felejtsem.
Késő éjszakába nyúltak bolondozásaink, mégsem volt balhé, mert egyrészt téglából voltak a falak, tehát nem igazán hallatszott be a lakásokba éretlen bolondozásunk, másrészt sok lakó szerette hallgatni ökörködéseinket.
Nem csak zenélésből, kornyikálásból álltak a délutánok, esték, jókat marháskodtunk, viccelődtünk, élcelődtünk egymás rovására. Sértődés nem volt, hiszen akit épp kifiguráztunk, az is tudta, hogy szeretettel tesszük, és hogy holnap ő poénkodhat valaki más tulajdonságain.
Aztán ugye ki ne ismerné a hunyót, mert ugye kedvenc játékunk volt. Sötétedés után ejtettük szerét, úgy volt igazán poén.
Nagy udvar, sok fa, meg bokor, és az egyik hosszanti oldalon lévő apró boltocskák teteje ragyogó búvóhelyeket biztosítottak. A hunyót kisorsoltuk. Leült a padra, karjára hajtotta a fejét, hogy ne lásson, és tízesével számolt százig. Na nem ám kapkodva, megvolt ennek a ritmusa. Aztán jött a rituálé: száz, aki bújt, aki nem, megyek!
Ha valakire ráakadt, mindketten lélek vesztve rohantak a padhoz, és aki előbb odaért, az rácsapott a támlájára, mondván ipi-apacs, te vagy a hunyó!
Tiszta szégyen, de már nem emlékszem rá, hogy az első, vagy utolsó "leütött" bújó lett a hunyó, vagy újból sorsoltunk a "leütöttek" közt.
No mindegy, a lényeghez elérkeztem.
Nyári éjszaka volt, volt már vagy tizenegy óra, talán éjfél is. A hunyó már túl volt mindenkin, de valakit még nem talált meg. Óvatoskodott, leste a környezetet, beleszürkült a sötétbe. Ültünk a padon, és vártuk, mi lesz a végkifejlet. Ami történt, arra nem számítottunk.
Két rendőr bejött az egyik sarkon lévő kapun, amely közel volt hozzánk, így tanúja vagyok az eseményeknek. Minket még nem láttak, lévén sötét, de a bokorból motoszkálást hallottak, és az egyik odavilágított.
- Qrva anyád, elemlámpáról nem volt szó!
Ordította a haver, mert azt hitte, hogy a hunyó meg nem engedett segédeszközhöz nyúlt.
- Na jöjjön ki onnan!
Ordította a rendőr, mert ő volt a rend őre.
Összetereltek minket, elmeséltették, hogy mi történik, aztán mivel mindenki igazolni tudta magát, panasz pedig nem volt ránk, a rendőrök tisztességgel elköszöntek, és mentek dolgukra. Az öregebbik azért még visszanézett, és mosolyogva megfenyegette a qrva anyázót.
Ennyi, egyre ritkábban jut eszembe, de ha igen, akkor ma is nevetek.
[ Szerkesztve ]
Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)