Szíves engedelmetekkel közzé tenném én is a saját történetemet, ehelyütt, mert Vakegérke története nagyon megindító volt, hiába veterán harcos, egy tini élénk emlékezőtehetségével, de egy érett ember komolyságával mondta el a saját meséjét...
Én 11 éves voltam akkoriban, egy komolyabb betegség után lábadoztam, és nem játszhattam a többiekkel a napköziben, "nicht ugri-bugri, langsaam spaziren" alapon. Az új napközis tanítónéni odajött, látta hogy mennyire sóvárogva nézem a többieket, hát megpróbált felvidítani. Mint kiderült, nagyon fiatal volt, gyönyörű fekete hajkorona, tejfehér bőr, és szikrázó zöld szemek, nem töltötte be a 19-et sem, első munkahelyként idejött. Jót beszélgettünk, a betegség kapcsán kiderült, hogy nemrég ő is hasonló cipőben járt, neki kötőhártya-gyulladása volt. Észre sem vettem eltelt a délután. S mivel bicebóca voltam, míg a többiek játszottak, addig mi délutánról délutánra dumáltunk. Vagy 5 év telt el mire rájöttem, hogy én annak idején szép lassan beleszerettem a tanítónénibe (No de ez egy másik történet). Akkor csak annyit tudtam , hogy nagyon jó vele lenni, és várom a kora délutánt és a vele való találkozást, ugyanakkor utáltam a sötétedés kezdetét, mert az azt jelentette, hogy el kell válni tőle...
Egy alkalommal elkísértem a buszához, és mielőtt felszállt, megpuszilt és megengedte(?)/megkért (?) hogy tegezzem. Attól a naptól kezdve mindig kikísértem a buszhoz, és még akor is beszélgettünk amikor felszállt a buszra és elfoglalta a helyét. (a párás ablakra írta az üzeneteket, én meg alig bírtam elovasni, mivel a betűk fordítva jelentek meg az én oldalamon). Szóval nagyon elvoltunk. De nem kívételezett velem, sőt a szeretetéből mindenkinek jutott bőven. Azonban akadtak problémák és viták is. Valami olyasmi rémlik, hogy nem egyszer nem a legjobb hangulatban váltunk el. Olyankor másnap közölte velem, hogy nagyon megbántottam, és nagyon sokat sírt. Igazat mondhatott, mert emlékszem, hogy a beteg szeme kisebbre nyílt ki, ha megerőltette (pl:sírt). Fogalmam sincs, hogy mit reagáltam, (gondolom nem voltam képes kinyögni, hogy "Bocsánatot kérek!"). Aztán egy napon, még a félév vége előtt bejelentette, hogy munkahelyet vált, gyógypedagógiai iskolában folytatja a munkáját... Na kitört a parasztgyalázat, mivel a "személyes vitáink" nem egyszer a többiek előtt zajlottak le, hát kitalálták 11 éves fejjel a kis csoporttársaim, hogy miattam van az egész... és az igazság az, hogy nem tartom teljesen kizártnak, hogy igazat beszéltek, csak adódott volna alkalmam, hogy megkérdezzem. Hát adódott volna. Miután elment, meghívta a kis csoportot a névnapi bulijára, és mindenkit szeretettel várt. Én nem mentem el, nagyon megbántva éreztem magam, főleg a feltételezések miatt, és nem igazán tudtam volna magam jól érezni. Állítólag kérdezte a többieket, hogy mi van velem. Majd néhány hét múlva megjelent az iskola kapujában lekörözni (azóta tudom, mit jelent a szó), és még egyszer meg akart nézni bennőnket magának. A többiek körbeugrálták, én csak messziről köszöntem neki egy bátortalan "Csókolom"-ot.
És azóta eltelt 19 év. Az emlékét megőriztem, többször megpróbáltam megkeresni sikertelenül.
Aztán rákerestem az iwiw-en. Megtaláltam. De semmi öröm nem volt benne. Ausztráliában él, és még mindig gyógypedagógus. Amikor megírtam neki, hogy mire emlékszem azokból az időkből, a válasza bátortalan volt, és rögtön leesett, hogy a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, és miért is zaklatom. Mire én bocsánatát kértem a zavarásért, és javasoltam, hogy ez esetben nagyon elszomorít, és inkább a későbbiekben sem fárasztanám a hülyeségeimmel. Egész éjszaka forgolódtam, másnap mégis írtam neki, mindent, amit emlékként megőriztem abból az időből.
Ennek egy hete.
De válasz nem érkezett.
Valószínűleg soha nem is fog...

Azt hiszem kicsit meghíztam... A múltkor a Balcsin a japán túristák ölre mentek miattam a green peace-esekkel... Az egyik csoport meg akart szigonyozni... a másik meg visszatuszkolni a vízbe...