Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.


Rövid elemzés:
A Boldog, szomorú dal az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötet nyitó darabja. A költemény a férfikor delelôjén álló, elismert és jó anyagi körülmények között élô író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. A költemény kétharmad részét kitevô elsô szerkezeti egységben a költô szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit mintha önmagát kívánná mindenáron meggyôzni saját boldogságáról. Megkapott mindent az élettôl, ami egy átlagembert megelégedetté tehet. De éppen ez a részletezô leltár ébreszt kételyeket, sejteti a felszín mögött rejlô elégedetlenséget. A különös egybecsengésnek nemcsak önfeledt boldogságot, szomorúságot feledtetô zenét sugallnak, hanem bizonyos gúnyt, öniróniát is szuggerálnak. Jókedvet, könnyed vidámságot sejtetnek a pergô sorok. A vers utolsó soraiban a ”de” ellentétes kötôszó után hangváltás történik: feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. Jelzi ezt a stílus megváltozása is: ideges, zaklatott felkiáltások utalnak a belsô nyugtalanságra. A nappali ének szembekerül az önmagát ámítani már nem tudó, nem merô éjszakai én. Egyetlen kép uralkodik a záró részben: a lírai hôs megszállottan, lázasan keresgéli hiába a kincset amire valaha vágyott.

Forrás: Bővebben: link