Bolt, cigi, szemüveg

Hogy miért második nekifutás? Hát azért, mert vért izzadva, fáradtan és álmosan kaptam az ihletet, 10 napot dolgoztam egyfolytában, és csak jött és jött belőlem az írás, és mire odáig jutottam volna, hogy elmentsem, kidobott a gép, mert lejárt az időm.
Azt hittem az ideg szétvet, de megpróbálom újra, hátha megint sikerül kiadnom magamból, amit már megírtam.

Persze, hogy a munkáról írok megint. Konkrétan, nagyon sok munkáról.
Azt hittem pedig, hogy nem lesz munkahelyem, mivel március közepén bejelentette a főnökasszony, hogy visszaadja a boltot, nem csinálja tovább, elég neki a másik bolt. Nem kell kettő neki, mert megszakad a munkában.
Ezerrel kezdtem figyelni az álláshirdetéseket, hátha felfedezek valami olyan helyet, ahol éppen engem keresnek, rám van szükség. Sajnos nem találtam semmit, konkrétan nem igazán keresnek bolti eladót.
Pedig a jobbak közé tartozom, merem ezt állítani minden nagyképűség nélkül.

A normális és a nem normális embert nem sok minden választja el egymástól. Itt most például gondolok arra, hogy sok pszichológus, ideggyógyász tikkel, azaz rángatózik a szeme. Egyszer egy ilyenhez küldtek el, még szerencse, hogy nő volt az illető, különben még félreértettem volna a helyzetet.
Tisztelet a kivételnek, azért vannak "normális" pszichológusok is. De lehet, hogy csak a páciensektől csavarodnak kicsit be?

Lényege a dolognak az, hogy vannak nagyon komoly embertípusok, akik a viccet sem értik, vagy legalábbis nem tartják viccesnek. Állandóan fapofával merednek az emberre, vigyáznak kínosan a kifejezésükre, mintha ettől többek lennének. Nem tudják, hogy akkor lennének sokkal többek, ha jókat nevetnének, akár néha saját magukon is.
Itt egy jó kis példa arra, hogy miért is jó, hogyha a viccet megértjük:

Az állatok viccmesélő versenyt rendeznek az erdőben.
Aki rossz viccet mond, azt a többiek megeszik!
A nyuszika kezdi, a viccén mindenki nevet, csak a zsiráf nem. Ezért a nyuszit megeszik.
A következő a farkas, akinek a viccén mindenki röhög, csak a zsiráf nem. Őt is megeszik.
A medve viccén senki sem nevet, csak a zsiráf. Megkérdezik tőle, hogy mit nevet, erre azt mondja:
- Milyen jó viccet mondott a nyuszika!

Most, hogy már lassan három hónap telt el Anyám temetése óta, leírom, ami már nagyon kikívánkozik belőlem.
Ez most nem éppen róla szól, hanem a testvérekről, vagyis a mérhetetlen kapzsiságról. Vagyunk ugyanis öten testvérek, öt lány, ebből négyen egy városban élünk, az ötödik 15 km-re egy kisebb városban lakik.
Mint írtam, nem volt felhőtlen a kapcsolatunk Anyámmal. Talán a húgomon kívül senki sem állt közel a szívéhez, pedig szerettünk volna. Egy húgom van és három nővérem.
A húgomat nevelőapámmal /10 éve halt meg nevelőapám/ sajátként nevelték, vagy úgy is mondhatom inkább, hogy kényeztették, mivel a húgom még csak három hónapos volt, amikor Édesapánk meghalt, és 9 hónapos, amikor nevelőapánk hozzánk költözött. No komment.

A középső nővérem volt talán még, aki kicsit közelebb került anyánk szívéhez, mert szerinte rá hasonlított, annyira szép volt, - az érdekessége a dolognak csak az, hogy állítólag a nővéremmel nagyon hasonlítunk, pedig én állítólag tiszta apám vagyok. / Most itt nem azt akarom mondani, hogy én is szép vagyok/voltam, inkább utóbbi/.
Sokszor csúfolt kiskoromban, hogy olyan köpésre álló szám van, mint Apánknak volt.

Egyszemélyes kisboltban dolgozom eladó-pénztárosként.

Nagyon sok fiatal jár hozzánk, közel az egyetem és a kollégium, közel a művészeti gimnázium, a gyerekkórház, szülészet, sörgyár.

Ennek köszönhetően a vásárlói közönség összetétele nagyon vegyes. Rendszeres vásárlóink is vannak sokan, de sok ember csak éppen beugrik, mert arra jár és szüksége van valamire.

Jó pár ember van, akinek tudom már mi a szokása, és ha belép az üzletbe, veszem a kis zacsit, mert amíg ő bepakolja a két vajas kiflit, addig én a fél liter tejet még plusz zacskóba teszem neki, mert így szokta meg.
A másiknak nyúlok a szokásos boráért, édességéért, vagy a megszokott felesért.

Ki ilyen, ki olyan. Van aki hanyagul odaveti a pénzt, mintha azt mondaná, nesze vaze...
Van aki 6-8 doboz Heineken-t visz el mindig, nem számít neki, hogy 395.- Ft nálunk. Már készítem neki elő a reklámszatyrot, mert minimum annyi megjár a vásárlónak, aki ennyiért veszi a sört.
A kolléganőm, amikor odakerültem, mondta, hogy elég magának való a Heineken-es pasi, de nem törődtem vele, hisz mi vagyunk a vásárlókért, és én ehhez mindig is tartottam magam.
Mindenesetre mindenkihez van egy-két kedves szavam, mint például az az apuka, aki az ikrekkel szokott jönni vásárolni, megkérdem, hogy vannak a gyerekek, ha gyerek nélkül jön. Hármas ikreik vannak, két fiú egy kislány. Megbeszéljük mindig, hogy melyik gyerek van az egyik, melyik a másik nagyszülőknél. De általában egy jut itthonra is mindig, mert nem akarják leterhelni a nagyszülőket sem.

Hát az úgy kezdődött, hogy a sok-sok otthon töltött év után nem tudtam elhelyezkedni, de szükség volt még egy keresőre, így hát nekiálltam ezerrel állást keresni.
Munkaügyi központ, újság, internet, ismerősök...
Nem igazán jártam sikerrel sehol, rá kellett döbbennem, hogy nem kapkodnak két kézzel utánam, aki több mint 20 évet otthon töltött gyerekneveléssel.
A korban is benne vagyok, gondoltam előbb-utóbb rájön valamelyik munkaadó, hogy megütné velem a főnyereményt, de addig is várnom kell.
Hogy miért ütné meg velem a főnyereményt? Hát először is én már nem megyek gyes-re, nem éppen kicsik a gyerekek, így táppénzre sem kell velük mennem, ha netán betegek lennének.
Szóval úgy gondoltam, hogy ezek után kapkodni fognak utánam, ha ezeket a pozitív dolgokat beleírom az önéletrajzomba, sőt még azzal is megspékelem, hogy START EXTRA kártyára jogosult vagyok.
Hát így sem sikerült senkit meggyőznöm és már kezdett a letargia erőt venni rajtam, hogy mi lesz velem, nem kellek én már a kutyának se!
Jó állásom volt, fizetés nélküli szabin voltam, amíg a gyerekekkel otthon tartózkodtam, hol gyes, hol gyed, hol pedig gyet-en. Sajnos amikor másik megyébe költöztünk, közös megegyezéssel megszüntettük a munkaviszonyomat, nem gondoltam, hogy valaha még visszajövünk a városba.

A temetés előtti napon írtam a verseket. A nővéremnek a telefonba olvastam fel, aztán nagyon-nagyon sokat sírtunk. Sirattuk azt, amit nem kaphattunk meg. Ezért talán az űr nagyobb a mi esetünkbe, mint aki sok-sok szeretetet kaphatott az Édesanyjától.
Igyekszem, hogy jó anyjuk legyek a gyerekeimnek, szeretem Őket feltétel nélkül, és remélem majd ha én meghalok, akkor a fájdalom amit éreznek akkora lesz mint az enyém, csak másmilyen!
Anyósom a temetés után azt mondta a telefonba, hogy hát én is édesanya vagyok, és úgy gondoljak Anyámra.
Hát szerintem az Édesanya fogalma nem abban merül ki, hogy megszülöm a gyerekem, hanem a sok-sok szeretet, az aggódás, a törődés, a féltés, és ismét csak a szeretet, amit kiemelnék és a többi fogalmat abba burkolnám bele, mint egy szendvicset, hisz a szeretet az, ami mindent szebbé és jobbá tesz és tehet. Ha csak ezt tudom adni Nekik, úgy érzem akkor is a legtöbbet adnám Nekik!

Ölelő karokra vágytam…

Elmentél és az űr, nem nagyobb, mint volt,
ezen sajnos nem segít, élő, se holt.
Szívembe fájdalomként hasít a múlt,
fáj, hogy a meg nem történt is rég elmúlt.
Szomorúan keresem most is, mi nincs,
ölelő karokra vágytam, ami kincs.
Hogy hord szíve alatt, az ki szívtelen?
halkan, fájdalmasan, csak ezt kérdezem.
Lelked szürke szárnyán, elszállnék tova,
Hogy lehet „édes”, ki mindig mostoha?

Kilépek a testemből és halott vagyok,
felettem az égbolt, s rajta csillag ragyog.
Lenézek a testre, melyet birtokoltam,
nehéz volt az életem, de boldog voltam.

Vakító az alagút, min átkeltem én,
síettem, mert ott a végén - vonzott a fény!
Vergődtem az élet árnyékos oldalán,
vonzott a fény az alagút túloldalán.

Lent a Földön nehéz sors, mi jutott nekem,
csak a család szépítette az életem.
Gondoltam, hogy elmegyek, már nincs szükség rám,
hatszoros sarc az életért, ez volt a vám.

Majd ha egyszer kipihenem magam itt fenn,
számot vetek, hogyan is volt az életem.
Mennyi nehézség volt nekem ez az egész,
öt gyereket vállaltam, s ez nagyon nehéz.

Érezték a szeretetet, amit adtam?
mert én Tőlük az életben sokat kaptam.
Szidtam őket néha-néha, ha neveltem,
őket akkor mindennél jobban szerettem.

Embert akartam faragni belőlük én,
megéljenek akkor is ha vár rám a fény.
Útmutatást jó példával megmutattam,
Rájuk mindig büszke, s boldog anyjuk voltam!/VAGYOK!/

Búcsú Anyámtól…

Halál szele járja át öreg testedet,
Hallod a harsonát, s ahogy a dob pereg.
De vajon tudod-e, hogy mi az mi közeleg?
Átadod-e a halálnak előtte lelkedet?
Vagy azt gondolod, csukva tartod a szemedet,
S közben szőnyeg alá söpröd a szemetet!
Porból lettél, s porrá leszel,
Nem mindegy közte mit , s hogyan teszel!
Dalban is régóta meg van már írva,
S Te leszel, ki elviszi magával a sírba!
Sírba viszel belőlünk valamit, s ez fáj,
Bolyongunk valahol, kietlen a táj.
Keresünk valamit, mit soha meg nem kaptunk,
Nem fogadtad el, így adni sem adtunk.
Jó lett volna beszélgetni Veled sokat,
Hallgatni a gyerekkori rólunk szőtt álmokat!
Hallani, hogy jók voltunk, hogy kellettünk Neked,
Közös boldog múltat összeszőni Veled!
Most űr tátong majd utánad, kietlen a táj,
Érthetetlen számomra, ez miért nem fáj?
Szeretnék üvölteni, bőgni a fájdalomtól,
Összekuporodni, mérhetetlen nagy kínoktól.
Vádlón fordulok magamhoz, s azt kérdem:
Haldoklik az Anyám , miért nem érzem?
Miért nem érzem a nagy fájdalmat belül,
Lelkemben , holt kérdőjelek tömkelege ül.
Vágytunk ölelésedre, szeretetre éhesen.
S hittük, hogy szeretsz, lehet, hogy tévesen!
Már késő sajnos, az idő elszállt, lassan véget ér,
Addig is imát rebegek halkan, lelki üdvödért!
Ha majd felérsz és kinyílik ama nagykapu,
Nézz jól körül, mert lehet, hogy ott lesz APU!
A mi jó Apánk, aki tán megfogja majd a kezedet,
Köszönd meg a nevünkben, hogy helyetted szeretett!

A minap esett meg velem, de tény, hogy annyira megdöbbentett a dolog, hogy most kezdek csak magamhoz térni.

Parkolási sztori az egész, nem gondoltam volna, hogy így elharapódzik az indulat.

Késő este értünk haza a férjemmel, 10 óra jócskán elmúlt már. Ilyenkor a "Titok" című könyvből merítek mindig, és még véletlenül sem jut eszembe, hogy nem lesz parkolóhely, inkább mondogatom magamban, hogy választhatok is, hogy hová álljak be.
Tényleg volt hely, igaz ott nemigen szoktunk parkolni, mert a tízemeletes és a négyes között van egy nagyobb placc, és általában lestipi-stopizzák azok az emberek, akik általában a WC-re is kocsival járnak.

Mindenesetre most betolattam egy másik kocsi mögé, /általában így állok be, a férjem tanított meg rá, sokkal egyszerűbb a kiállás/ jócskán hagyva helyet, hogy ki tudjon tolatni. Még jobbról is voltak parkolóhelyek, mert általában 4 kocsi szokott itt parkolni, vagy még több is, ha más alakzatot vesznek fel és a füves terület egy részét is igénybe veszik.

Már több mint két év telt el a támadás óta, megpróbáltuk feldolgozni a történteket, de nem igazán sikerült. Főleg a lányomnak nem, aki a mai napig nem hajlandó beszélni az esetről.
Ha valaki nem olvasta az előzményt, igaz ott kicsit szűkre szabva írtam le az eseményeket, de most megpróbálom kiírni magamból, talán a lányomnak is megmutatom, hogy hátha megnyílik és oldódik a benne lévő sok-sok feszültség.

Szeptember utolsó péntekjén történt 2007-ben. Szerdán a férjem elutazott Székesfehérvárra, mert ott kapott munkát, mi pedig készültünk a fiam szülinapi zsúrjára.A család már megtartotta előző hétvégén, amikor mindenki itthon volt, a főiskolás nővér és apuka is. Kellőképpen elfáradtam, előkészültem a következő napi bulira.Zsófi /lányom/ bement a városba, mert a suliban volt valami rendezvény. A szomszéd lépcsőházban lakott az évfolyamtársa, Lilla, akivel barátkozott. Vele ment el, mondta, hogy ne aggódjak, az "uccsó" busszal jönnek.
A két gyerek már aludt, én még a tévét néztem egy darabig, de fáradt voltam, elnyomott az álom.
Aztán felébredtem, pisilnem kellett. Elmentem WC-re, aztán szomjas voltam, aztán melegem volt. Szóval mégiscsak létezik szülői megérzés? Most így utólag gondolkodom el ezen.