A normális és a nem normális embert nem sok minden választja el egymástól. Itt most például gondolok arra, hogy sok pszichológus, ideggyógyász tikkel, azaz rángatózik a szeme. Egyszer egy ilyenhez küldtek el, még szerencse, hogy nő volt az illető, különben még félreértettem volna a helyzetet.
Tisztelet a kivételnek, azért vannak "normális" pszichológusok is. De lehet, hogy csak a páciensektől csavarodnak kicsit be?
Lényege a dolognak az, hogy vannak nagyon komoly embertípusok, akik a viccet sem értik, vagy legalábbis nem tartják viccesnek. Állandóan fapofával merednek az emberre, vigyáznak kínosan a kifejezésükre, mintha ettől többek lennének. Nem tudják, hogy akkor lennének sokkal többek, ha jókat nevetnének, akár néha saját magukon is.
Itt egy jó kis példa arra, hogy miért is jó, hogyha a viccet megértjük:
Az állatok viccmesélő versenyt rendeznek az erdőben.
Aki rossz viccet mond, azt a többiek megeszik!
A nyuszika kezdi, a viccén mindenki nevet, csak a zsiráf nem. Ezért a nyuszit megeszik.
A következő a farkas, akinek a viccén mindenki röhög, csak a zsiráf nem. Őt is megeszik.
A medve viccén senki sem nevet, csak a zsiráf. Megkérdezik tőle, hogy mit nevet, erre azt mondja:
- Milyen jó viccet mondott a nyuszika!
Na félre a tréfát, vagy inkább elő a tréfát? Nap mint nap sok mulatságos dolgot élhetünk meg, hogyha nyitottak vagyunk ezekre, figyelünk rájuk.
Erre a cikkre a házipatika.com oldalán bukkantam rá.
" Egy öt éven át tartó vizsgálatból, melyet lábszárfekélyes betegeken végeztek, kiderült, hogy a szívből jövő nevetés izgatja a rekeszizmot, fokozza a vérkeringést így gyorsítva a lábszárfekély gyógyulását - vélik a Leedsi Egyetem Egészségtudományi Karának kutatói. A szokásos, jó nővéri ellátás nagyon hatásos, az ilyen típusú emberi kapcsolat eredményeként számos vicc és évődés eredménye a terápiás értékű nevetés."
Legalább most tudom, hogy miért nincs lábszárfekélyem.
Az én rekeszizmaim állandó mozgásban vannak, szerencsére azért nem kell aggódni
Szeretek jókat nevetni, pozitívan szemlélem a világot. Azt nem mondom, hogy soha nem akadok ki, mert akkor hazudnék, hisz emberek vagyunk, de próbálom mindig a jobb oldalát tekinteni a világnak.
Amikor a kis kínaiak nagy áruházában dolgoztam, férfiosztályon, bejött egy pasi és melegítőt szeretett volna. Voltak ugye a komplett melegítők, szabadidők, aztán külön az alsó és külön a felső. Mivel nem mondta, hogy milyet kér, a kompletteket kezdtem mutatni neki. Kérdezte az árát, mire mondtam, hogy mennyi. Kérdezi alsó, felső? - Mire én: király, ász!
Sajnos nem hagyhattam ki, mint ahogy sok hasonló ziccert nem tudok kihagyni. Már a lányaim is átvették a szójátékaimat és próbálnak behúzni időközönként a csőbe. Nem igazán sikerül nekik.
A férjem kicsit komolyabb, de nem szoktuk nagyon figyelembe venni, igenis igazodjon hozzánk! Ezzel csak jót teszünk neki. Persze Ő is el szokta engedni magát néha-néha, szóval tanulékony.
A lányom bejelentette, hogy pár napra jönne a barátja, mert szabadnapos és szabit is kap, máskor is jött, de a férjemnek jó ha szól a lányom, mert akkor olyan érzése lehet az apjának, hogy mégiscsak Ő engedte meg!
Szóval srác jön, mire a férjem kérdi Tőle, hogy a lakcímbejelentőt hoztad, hogy aláírjuk?
Ez már nála nagy szám! Ő ritkán engedi el magát, de ha igen, akkor a végén a nagy nevetés sírásba csap át. Szóval olyan "két véglet típus".
Vannak olyan helyzetek, amikor talán nem kellene nevetni, de egyszerűen nem lehet megállni. Pl. a férjem rendszeresen beüti a fejét valahová. Nyitva hagyott szekrényajtó, hűtő foggantyúja, vagy bármi, ami kiáll. Már erre vagyok kihegyezve, hogy ha lehajol, akkor becsukom az éppen fölötte lévő dolgot, vagy szólok neki, mert biztos, hogy nem hagyja ki.
Sajnos nem mindig lehet megállni röhögés nélkül, sajnálom szegényt, de valahol mulatságos is a dolog.
Szoktam neki mondani, hogy szerintem előző életében egy fejjel alacsonyabb volt. Mire Ő: ha ..ha.. ha.
A legizgibb mégiscsak az a nap volt, amikor falun laktunk és le kellett bontani a górét, mert nagyon csálén állt, kijött két haverja segíteni.
Az aznapi sérülései a következők voltak: Először is megcsípte egy darázs, itt hozzá kell tennem, hogy allergiás a csípésre. A combján csípte meg, ami estére duplájára dagadt, majd minden nap lejjebb kúszott a duzzanat, végül a bokája volt olyan mint egy elefánté.
A második sérülése, ráesett a lábára a pájszer. Arra már nem emlékszem, hogy a megcsípett lábára esett-e?
Mindezt tetőzte, hogy belelépett egy szögbe, ami kiállt az egyik lécből, ezért mindenképpen tetanuszra kellett mennie.
Persze nekem kellett bevinnem, mert a sérülései miatt nem volt alkalmas a vezetésre:D.
Volt persze más eset is, amikor egyszer kajakészítés közben érte baleset. Éppen a nyers krumplit reszelte, elég jó kis reszelő, előtte vettük, komplett, többfunkciós, stb. Aztán egyszer csak egy káromkodás, megyek ki a konyhába, hát egy szeletet lenyisszantott a hüvelykujjából, gyorsan lekezeltem, épp pakolom el az elsősegélyes cuccost, amikor ismét káromkodás. Megyek a konyhába, hát a reszelést bal kézzel próbálta folytatni, /nem volt türelme kivárni, amíg elpakolok/ és sajnos a bal hüvelykujjából is kinyisszantott egy szeletkét.
Eléggé vérzett az újonnan szerzett sérülése, de az előző is átvérzett, elláttam, de újból és újból átvérzett a kötés, hiába szorította, csinált vele bármit.
Mivel Aspirint szed, ami vérhígító, gondoltam gyorsan beugrunk a kórházba, jobb ha ellátják, mert még a végén elvérzik.
Na ez is szép látvány volt. Gondoljátok el, amint két bekötött hüvelykujj mered felfelé.
Kérdeztem is a férjem, hogy na milyen csaj vagyok? Bejövök Neked? Mennyire jövök be? Most képzeld a felfelé mutató hüvelykujjal, ökölbe zárt kezet. Legalább kaptam bókot!
Sajnáltam is, de mondtam, hogy bocsika, de nem lehet kihagyni az ilyen helyzeteket.
Közben arra is megkértem, hogy lefelé ne mutasson!
A kórházban is megmosolyogták, amikor kérdezték, hogy mi történt és elmeséltük.
Ez kb. hasonló lehetett, mint amikor a pasit megkérdik, hogy miért égett meg a füle? Mert vasaltam és közben csöngött a telefon. És a másik fülével mi történt? Hát a mentőket is hívni kellett!
A párom ma meglepte a lányomat egy biciklicsengővel, mert az előző csengője, igencsak dizájnos volt, de nem csak akkor csengetett amikor ő akart csengetni, hanem minden hepe-hupánál. Aki ismeri a pécsi utakat, az el tudja talán képzelni a lányom városba menetelét bringával. Olyan mint egy főkolompos.:D
A bringáról jut eszembe, a lányok még kicsik voltak, amikor átkerekeztünk a másik faluba. Biciklis út persze akkor még sehol. Két oldalt fákkal szegélyezett út vezetett a faluba, gyerekeket körbefogva irányítottuk őket!
Láttuk, hogy szembe jön egy kombájn, és szóltunk a lányoknak, hogy amennyire lehet húzódjanak le az útról, lehetőleg a füves részre. A középső lányom meg is indult, és úgy ahogy volt rövidnadrágostól beszáguldott a csalános közepébe. Látni kellett volna az arcát, azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.
Végül is elég edzett lány volt, megszokta az eséseket, mert ő volt az a típus, aki egy álltó helyében össze tudott esni. Ezt művészi fokra fejlesztette, nem is tudom mi lett volna, ha egyszer tényleg komolyan megsérül, mert már csak nevetni tudtunk rajta.
Vagy a kisebbik lányom állandó szókimondása, nem győztük magyarázni neki, hogy mindent nem kell kimondani. Már akkoriban is az ex sógorom rombolónak nevezte, de volt már pusztika is.
Ültünk a konyhabejárat lépcsőjén, csöves kukoricát ettünk két pofára. Előtte valamikor már megjegyezte a lányom, hogy a barátnőmnek van bajusza. Megbeszéltük ezt akkor, hogy nem illik mondani. Igaz megkérdezte, hogy miért? Zsuzsa néni nem tudja? - Lényeg, letisztáztuk, hogy ez tabu téma.
Szóval esszük a kukoricát, és egyszer csak jön Zsuzsi.
- Gyere Zsuzsikám! Kérsz egy kis kukoricát? Szóval ott falatoztunk Zsuzsival, amikor a lányom két harapás között megszólal: - Zsuzsi néni! Magának van ám bajusza! De jól áll!
Egy pillanatig szinte vágni lehetett a csöndet, ránéztem Zsuzsira, akiből kirobbant a nevetés, persze belőlem is, nem is akármilyen felszabadult nevetés volt!
Vagy más alkalommal, amikor a szippantós volt nálunk, és a lányom kiment, mert érdekelte ugye, hogy mi történik kint.
Ajtókat bezártam, mert ugye nem szerettem volna, ha a szag átlengi a lakást is.
A lányom nyugtázta a munkát, a szagot, aztán egyszer csak megjegyezte: Te anya, ez azért annyira büdös, mert a Józsi itt sz....ik nálunk! /Józsi a legidősebb lányom barátja volt, most már a férje, és két gyönyörű unokám is van!/
***
Szóval az élet nap mint nap produkál humoros dolgokat, vagy legalábbis sok dolgot humorosan kell felfogni és akkor sokkal szebb lesz a napunk, napjaink, életünk!
