Búcsú Anyámtól…

Halál szele járja át öreg testedet,
Hallod a harsonát, s ahogy a dob pereg.
De vajon tudod-e, hogy mi az mi közeleg?
Átadod-e a halálnak előtte lelkedet?
Vagy azt gondolod, csukva tartod a szemedet,
S közben szőnyeg alá söpröd a szemetet!
Porból lettél, s porrá leszel,
Nem mindegy közte mit , s hogyan teszel!
Dalban is régóta meg van már írva,
S Te leszel, ki elviszi magával a sírba!
Sírba viszel belőlünk valamit, s ez fáj,
Bolyongunk valahol, kietlen a táj.
Keresünk valamit, mit soha meg nem kaptunk,
Nem fogadtad el, így adni sem adtunk.
Jó lett volna beszélgetni Veled sokat,
Hallgatni a gyerekkori rólunk szőtt álmokat!
Hallani, hogy jók voltunk, hogy kellettünk Neked,
Közös boldog múltat összeszőni Veled!
Most űr tátong majd utánad, kietlen a táj,
Érthetetlen számomra, ez miért nem fáj?
Szeretnék üvölteni, bőgni a fájdalomtól,
Összekuporodni, mérhetetlen nagy kínoktól.
Vádlón fordulok magamhoz, s azt kérdem:
Haldoklik az Anyám , miért nem érzem?
Miért nem érzem a nagy fájdalmat belül,
Lelkemben , holt kérdőjelek tömkelege ül.
Vágytunk ölelésedre, szeretetre éhesen.
S hittük, hogy szeretsz, lehet, hogy tévesen!
Már késő sajnos, az idő elszállt, lassan véget ér,
Addig is imát rebegek halkan, lelki üdvödért!
Ha majd felérsz és kinyílik ama nagykapu,
Nézz jól körül, mert lehet, hogy ott lesz APU!
A mi jó Apánk, aki tán megfogja majd a kezedet,
Köszönd meg a nevünkben, hogy helyetted szeretett!