Ha már ennyire belemelegedtem, folytassuk a távozásos dolgokat.

A távozás hivatalos formája a következő volt: századsorakozón (ha éppen jó kedve volt), a parancsnok megkérdezte, hogy ki akar kihallgatásra menni. Ez gyakorlatilag a távozási kérelmet jelentette, más esetben se nem mentünk, se nem volt tanácsos kihallgatásra menni. De ha úgy gondolta, meg se kérdezte...

A kihallgatáson mindenki előadta, hogy mikor hova miért szeretne kimenni, akár eltávra, akár szabira, stb. Itt a kiképzési feladatok, a szükséges létszám és attól függően, hogy milyen embernek tartották a kérelmezőt (melyik skatulyában volt), vagy rögtön elutasították, vagy esetleg a századparancsnok elé került a kérdés. Ő mindig konzultált a rajparancsnokokkal, na nem akarta elengedni az illetékest. Én kb. két alkalommal próbáltam ilyet, de nagyon röhögtek rajtam, akkor leszoktam róla.

Ha megkapta az elvi engedélyt az ember a távozásra, akkor az írnok kivette a páncélszekrényből a katonai igazolványt. Ez egy személyi igazolvány jellegű és formájú dolog volt, de volt benne egy úgynevezett körletelhagyási engedély nevű könyvecske, ami gyakorlatilag egy táblázat volt, benne a távozás, visszaérkezés időpontokkal és hogy hova mehetett az illető. Ezt a szép hosszú nevű füzetkét hívták kimenő könyvnek vagy egyszerűen könyvnek. Ha megvolt az elvi engedély, akkor az írnok beleírta a könyvbe az adatokat és aláírattatta a századpk-val. Ekkor lett hivatalos, hogy távozhat valaki. Biztos meg akkor, amikor már visszaért...

Ha kimaradásra ment az illető, akkor már csak egy tisztálkodási tortúrán és ellenőrzésen kellett átesnie. A kapus szolgálat visszaküldte azt, akivel szívóskodni szeretett volna, akár többször is. Ez persze megvolt eltávon is, csak ott súlyosabb volt a kitolás (lásd később).

Ha elutazásos volt a menet (szabi vagy eltáv), akkor jött a nyalás időszak. Ugyanis az írnok döntötte el, hogy piros vagy kék szabadságos papírt ad a könyv mellé. Hivatalosan szabályozva volt, hogy kötelezőhöz piros jár, második-harmadik szabi mellé meg kék, piros esetleg adható, ha van. De nyilván senki nem tudta ellenőrizni, hogy van-e piros, ha az írnok azt mondta, nincs, akkor nincs. A kavarás oka az volt, hogy a piros papír 100%-os térítésű menetjegynek számított, azaz ingyen hazajutott vele a katona, a kék mellé meg kellett jegyet venni (valamennyi kedvezményt az is adott, de nyilván ezt inkább elitták volna).

Ha megvolt a könyv és a papír, akkor kellett tisztálkodni, borotválkozni, felvenni a kimenő ruhát. Mi már az újabb fajta kimenőt kaptuk, ami azért annyira nem volt ronda, mint az előző, de csak az előzőhöz képest nem volt ronda... A közterületen a mi időnkben a katonának kimenő egyenruhában kellett megjelennie, azaz mi még véletlenül se vehettünk fel civilt a szabadságon. Nem mintha bárki is aggódott volna ezen szabály megszegése miatt... De hazáig és vissza katonák voltunk.

A következő érdekes műsor az utazás volt. Zalaegerszeg city világváros, napi három vonat ment oda és jött vissza. Az is ilyen dízeles vicinális jellegű. Ha rendes akart lenni az emberrel a parancsnoka, akkor 13 óra körül kiengedte a laktanyából a katonát, úgy volt esélye, hogy civilizált körülmények között gyalog odaérjen a vasútállomásra és elérje a középső vonatot úgy, hogy a katonai rendészek nem zsuppolták vissza alakiatlan viselkedésért. Ha kiképzés után engedtek el, akkor meglehetősen fürgén kellett a dolgokhoz viszonyulni ahhoz, hogy a kora esti (3., eygben utolsó) vonatot elérjük. (Én borsodi voltam akkoriban.) A második vonattal még simán hazaértem, a harmadikkal már trükközni kellett. A harmadik vonat valamikor este 11-re ért be a Délibe, onnan mint állat átzúgtunk a Keletibe. Még el lehetett érni egy postavonatot, ami Füzesabonyig elvitt, de Füzesabonyban nekem finító volt. Onnan úgy tudtam hazajutni, hogy sok katona jött azzal a vonattal és sokért eljöttek a szülők Miskolcról kocsival. Ilyenkor a kocsisok vittek mindenkit, aki befért, hála nekik mégegyszer. Miskolcról meg taxi haza, az már nem volt veszélyes. Így ha délután 4 körül el tudtam indulni, hajnali 4-re haza is értem. Aki kisebb településen lakott, az csak másnap délutánra ért haza, ha reggel még csatlakozást kellett várnia.

Visszafelé meg vasárnap kora délután ültem fel a vonatra Miskolcon, fel Pestre, majd mint állat átrohanás a Délibe és vicinálison Zegre. Ukkon restart. Bratyó Marcaliban volt katona, neki rosszabbul jött ki a menetrend, ő a Keletiből vastagon borravalózott taxissal húzott át Kelenföldre, hogy elérje azt a vonatot, amit a Déliben már nem biztos, hogy elért volna.

A vonattal kb. 11 körül értem Zegre, majd séta a laktanyába. Akinek reggelig volt könyve, az rendszerint még elment feltölteni magát, én inkább aludtam. Amikor az ember beért a laktanyába, akkor lett fix, hogy elmehet szabira, mivel ha meg is kapta az engedélyt, még nem biztos, hogy kiengedték, ha kiment, még nem biztos, hgoy nem hozta vissza a katonai rendészet, ha hazaért, még nem biztos, hogy nem kapott táviratot, hogy jöjjön azonnal vissza. Ha visszaért Zegre, még nem biztos, hogy nem fogdára vitték valamiért a rendészek. Nem volt ez triviális...

Ha már emlegetem a rendészetet:

Volt a laktanyában egy felderítő század, ők adták a katonai rendészeket is. Alapvetően két dolguk volt: katonai megmozdulás esetén forgalmat irányítottak meg ilyenek, egyébként pedig a katonákat ellenőrizték kint a városban. Rendőr nem kérhette el a katonai igazolványt, ezért ha katonával volt zűr, mindig ketten mentek, egy rendész és egy rendőr. A második világháborús városparancsnokság szó rövidítéséből lett a katonai rendészet szleng neve a váp, a rendész pedig a vápos. Arról lehetett felismerni, hogy egy-két ruházati alkatrésze fehér volt, pl. sípzsinór (azon volt a bilincskulcs), a derékszíjja és ha volt sisakja, az is fehér volt.

Váposa válogatja, melyik milyen volt. Amelyik városi ellenőrzésen volt, azok rendszerint kekecek voltak, mindig megnézték az embert. De voltak magasabb rangban vagy magasabb beosztásban levő váposok is, azok között voltak lazábbak. Egyszer voltunk kint a városban vagy 3-4-en, beszédbe elegyedett velünk egy rendkívül topis gyerek. Vietnámi strandpapucs, rövidgatya, nyúzott póló, elnyúlt reklámtáska volt nála. Kérdezgetett, faggatózott, aztán felénk mutatta a reklámtatyó belsejét, volt benne egy országos jogosultságú vápos igazolvány. Hirtelen leizzadtam, mint a pekingi kacsa... Aztán elmondta, hogy egy katonaszökevényt keres, azért faggatózott.

További kitolások

Az alapkeltetőben (számomra érthetetlen módon) divatban volt a kisebbségi katonatársak piszkálása. A kedves olvasók engedelmével kénytelen vagyok azt a szót használni, hogy cigányozás. Mert ott így volt. Azért nem értem, hogy miért csinálták, mert aki csinálta, abban is volt egy vonóhúzás, akivel meg nagyon kitoltak, az egy cigány származású, az elte jogi karára már felvételt nyert gyerek volt. Márpedig aki bejutott az elte jogi karára, arra aztán végképp nem illett a cigány jelzőnek a pejoratív értelmezése.

Szóval egy éjjel arra ébredünk a kopárkeltetőben, hogy a szomszéd körletből ki-be járnak az emberek. Kinéztünk, szépen rendezett sorokban jöttek ki, mindegyiken gázálarc, kezükben rohamsisak. A szobaparancsnok nem bírta a szagukat (szerintem a sajátját) és parancsba adta, hogy gáztámadás után hordják ki a levegőt rohamsisakban... A pechje az volt, hogy a mi szobaparancsnokunk volt a kiképző század írnoka és nem tűrte az ilyen dolgokat, úgyhogy az illetőnek másnap volt egy kínos beszélgetése a szőnyeg szélén...

Amikor mentünk a birtokra, az út egy, előző paragrafus témájába illő telep mellett vezetett el. Vasegér, aki másik kiképzőt vezetett, szokás szerint nem teljesen józanul irányította századát kifelé, miközben beszóltak, kiabáltak neki az ottlakók. Ő meg szívére vette ezt, így először harchoz vezényelte a katonákat (le kell feküdni a cél felé nézve), majd tölts vezényszó után (mindenki elővett egy természetesen üres tölténytárat és szabályosan betárazta) megrohamoztatta a putrit... Az tény, hogy többet egyszer se szóltak rá a katonákra a helyiek...

A kiképző században volt még egy olyan érdekes műsor, hogy pár embert levelzés megvonással büntettek. A balhé akkor tört ki, amikor személyesen látogatóba jöttek a levelező társak, tipikusan a barátnők, feleségek, és nekitámadtak a katonáknak, hogy miért kérnek fürdőruhás képet meg ilyeneket a csajoktól. Vizsgálat lett belőle, kiderült, hogy az egyik kiképző tisztes ellopkodta a kimenő leveleket, felbontotta, átírta a saját szájaíze szerint és úgy küldte el, a bejöbő leveleket meg nem adta át a katonáknak. Ebből is parádés botrány lett..

Arra is volt példa, hogy egyszer a dandár politikai tiszt összeszedte az összes kopárkeltetőst és kijelentette, hogy panasznap, mindenki mondja el a véleményét. Pár rutintalan újonc el is mondta. Nyilván nem változott semmi, viszont mi másnap lenyomtunk vagy 200 fekvőtámaszt a birtokon a legnagyobb pocsolya közepében, hogy áruljuk el, ki panaszkodott. Nem árultuk. Mehettek a sunyiba.

Utóirat: mivel az előző részben úgy köszöntem el, hogy Viszlát az 5. részben, ezért most itt legyen Viszlát: