Viiigyázjl! 3. rész

Az eskü és ami előtte volt

Az eskü felé vezető út legvége 1987. szeptember 25-én, egy pénteki napon volt. Nagyjából túl voltunk az alapkiképzésen, nagyjából ment a vigyázzmenet, nagyjából megvolt minden.

Ezért a fent említett pénteki napon tartottak számunkra egy hivatalos, ünnepi állománygyűlést. Ezen az állománygyűlésen, a sok beszéd mellett, végül hivatalosan letettük a katonai esküt. Majd ezt egy nagy könyvbe tett aláírással jogilag is szentesítettük. Gyakorlatilag akkor lettem katona. Ez az állománygyűlés volt jogilag az eskü, a külvilág számára másnap, szombaton délelőtt (akkoriban mindig szombaton délelőtt volt), tartottak egy látványos esküt, de az már csak katonai parádé és színház volt.

Aznap még volt egy főpróba, ami az ünnepi eskü főpróbája volt. Sok szempontból. Hogy milyen jól kiképzett katonák vagyunk. Hogy meg tudjuk-e állni röhögés nélkül, amikor a kiképző zászlóaj atom részeg parancsnoka megbotlik egy feszítő drótban és teljes orcázattal pofáraesik a murván. Az első sorokban állók megállták, fapofával végignézték, ahogy Vasegér teljes életnagyságú 140 centijével lendületesen végigterül a murván. Ez volt a kiképzésünk fénypontja. Este természetesen szétröhögtük az agyunkat az eseten...

Másnap ébresztő zöldhajnalban, sikamika, reggeli, rendezkedés, külön hajzat és borotválkozás ellenőrzés. Sose hinnék el, mi mindenre jó a gyufásdoboz. Ha a katona nem megfelelően borotválkozott és a tisztes végighúzza a barna csíkot a katona állán, akkor az serceg. Tehát egy gyufásdobozzal ellenőriztek mindenkit.

Majd alakzatban, igyekezve, hogy jó benyomást keltsünk az akkor már jelenlevő nézőseregre (leginkább szülők és rokonok), levonultunk az alakuló térre, a dandárdiszkóba. Az alakuló tér egy bazi nagy üres terület, valahol fél és egész focipálya között lehet a mérete, ezt használtuk akkor, ha magasabb egységben tartottak parancskihirdetést vagy sorakozót. Itt elfért a teljes laktanya is, ha kellett, a kiképző zászlóalj elég szellősen töltötte meg.

Azt már tudtam (amikor pont egy évvel korábban a bratyó esküjére mentünk ''bemelegíteni'' , hogy a kedves szülők igen nagy áldozatokat hoztak, hogy azt a majomparádét megtekintsék. Nem is akarom őket megbántani, nekik fontos volt látni a gyereküket. Amikor mi mentünk a bratyóhoz, hajnali 3 előtt már nyomta apám a gázpedált, hogy reggelre odaérjünk. Akkora brutális forgalmat éjjel 3-kor soha máskor nem láttam az utakon. Mindenki ment esküre.

No, tehát felállt a kiképző zászlóalj az alakuló téren, mi szemben álltunk a dobogóval, nekünk jobbkézre volt a szélen az első század, mellette nekünk még mindig jobbrara a második, stb. mi voltunk a 6. század, egészen 10-ig. Ez később fontos lesz.

Szép hangzatos parancsszókkal levezényelték az egész menetet. Voltak beszédek, tisztektől, parancsnokoktól, gondolom helyi pártemberektől, innen-onnan. Valahogy megoldották, hogy most ne legyen pofáraesés se, pedig nagyon vártuk...

A lényeg, hogy ismét elmondtuk az esküt, előmondóval, Himnusszal, majd az eskü végén elhangzott az ''Esküt tevők, eskütől!'' parancs. Erre a felemelt kezünket vissza kellett tenni a géppisztolyra úgy, hogy az nagyot csattanjon. A nézők nem tudták, de ezt orbitális üvöltés követte a nem esküvő állománytól, ugyanis a csattanás pillanatában keltek ki a kopaszok és lettek gumik a gumik.

Amikor lezajlott az egész, akkor a kiképző zászlóaljat kettéválasztották, az 5-6 századok között, az egyik fele az egyik oldalon, a másik fele a másik oldalon ment ki a térről, hogy felkészüljön a díszmenetre. A mi tragédiánk (6. század) az volt, hogy mi mentünk ki utoljára a térről a mi féloldalunkon, és nekünk kellett először bejönni a túloldalon a díszmenetben az 5. század után. Azt tessék elképzelni, milyen, amikor fapofával kimeneltelnek az újoncok a tér egyik végén, mindenki erősen skubizza, mikor kerül az épületek takarásába, majd amikor bekerül, akkor mint az állat, csürhe módjára átrohan az alakuló tér túlszélére, hogy ott ismét alakzatba rendeződve csatlakozzon a díszmenethez. A főnökök csak azt nem vették figyelembe, hogy két épület között van átjáró, ott világosan látszott, hogy mit sportolunk a díszmenet végett...

Lényeg, hogy levertük a vigyázzmenetet, kiterelték a nézőket a laktanyából és mindenki, aki nem követett el különösen nagy disznóságot, megkapta élete első kimaradását. Ami azt jelenti, hogy legálisan elhagyhatta a laktanyát, 14 órától éjfélig. Annyi könnyítés volt a dolgoban, hogy minden eskükor, de kizárólag az eskükor, a nem józan katonákat a századszintre vitte a váp, nem fogdára. Magyarul kicsit elnézőek voltak az ünneplő katonasággal. Olyannyira, hogy délben kihajítottak engem is a laktanyából, holott még nem is volt érvényes könyvem, és mehettem a családhoz.

Azt hagy ne részletezzem, hogy nézett ki a csipetcsapat másfél hónap alkoholmegvonás utáni szabad délutánról visszaérkezve. Az albán szamarak sírva bujdokoltak el a látványtól. A körleteket két dolog sújtotta igazán: az alkohol és nyomai illetve a kaja. Mert minden szülő kitett magáért, mindenki hozta a rengeteg finom falatot, hogy majd megkínálod a szobatársaidat is, meg majd megeszitek. No de mindenkihez jöttek... Ahogy kinézett a körlet a kajamaradéktól másnapra, az a legmeredekebb lagzikban se fordult elő.

Kaptunk két napot, hogy kiheverjük magunkat, eldózeroljuk a rumlit. Majd jött a beosztó állománygyűlés, kikerültünk az új századunkba és kezdődött az orbitális szívás. De ez már egy másik történet.