A 3. rész ott maradt abba, hogy eskü után kihevertük magunkat. Említettem még a beosztást, de már nem meséltem el bővebben.

A beosztó állománygyűlés tulajdonképpen a marhavásár volt. A kiképző zászlóalj épületének legnagyobb helyiségében összegyűlt a nem kiképzős századok vezetése, majd egyesével behajtották az embereket. El lehet képzelni, koszosak, szutykosak voltunk, nekik meg volt kb. 15 másodpercük egy emberre... Pár jobb hírt elért emberre lecsapott pár elitebb csapat főnöke, a többiek meg darab darab alapon mentek ágyútölteléknek. Szerény személyem az első századhoz került gépesített lövésznek. Vagyis nyúlnak. Vagyis bokorugrónak.

A fő paraméterem mégis csak az volt, hogy tápos. A fogalom megértéséhez tudni kell, hogy akkoriban az egyetemi előfelvetteket egyetem előtt (akit elsőre felvettek, annál ez az érettségi utánt is jelentette egyben) bevitték 11 hónapra és két hétre, majd egyetem elvégzése után még fél évre. Ettől lett valaki előfelvett, hogy engem 1987-ben 87-es felvételi vizsgával vettek fel 1988-89-es tanévre, vagyis egy évvel későbbre. Akik nem egyetemi előfelvettek voltak, azok egyben húzták le a 18 hónapot. Ennek a szolgálati rendszernek volt előnye és hátránya is. Vagyis inkább csak hátránya. Lényeg a lényeg: az előfelvett volt a tápos. Ami a használhatatlan szinonímája is volt, nem mindig alap nélkül.

Mivel az előfelvettek csak két időszakot voltak bent, a nem előfelvettek pedig egyben hármat, így azokba a pozíciókba, ahova kellett valami szakképesítés, soha nem vittek tápost. Pl. rajparancsnok, harcjármű sofőr, irányzó az esetek igen jelentős százalékában 3 időszakos katona volt. Ha nagyon megszorultak létszámban, töltőkezelő lehetett tápos is (aki a lőszert pakolja a tankban a csőbe), de pl. rajparancsnok soha.

Folyománya a dolognak, hogy az összes parancsnok nem egyetemi előfelvett volt, szemben a táposokkal, akik viszont csak ágyútöltelékek voltak. A táposokat szakok szerint szórták szét a laktanyákban, így mi, KLTE progmatosok ELTE jogászokkal és színművészetis előfelvettekkel voltunk egy helyen. A rajparancsnokaink és sofőrjeink között meg volt vagy 60-70 év letöltött börtön/fegyház/fogház és volt közötte emberölésből szabadult is. Nem akarom egyik volt rajparancsnokomat se lebunkózni (pedig némelyik megérdemelné, ha nem is mindegyik), de fogalmazzunk úgy, hogy nagy volt a kontraszt.

A sereg felépítéséről

Itt az ideje, hogy pár szót szóljak a sereg felépítéséről. A seregben az alapszám a 3-as, az alapegység pedig a raj. Egy gépesített lövész rajnak mindig van egy parancsnoka, a rajparancsnok, egy sofőrje, egy irányzója. Ezen kívül legalább egy géppuskása, bár a harcjármű kialakítása szerint kettő is lehetne plusz a géppisztolyosok, akik a mezei lövészek. A géppisztolyosok és géppuskások összlétszáma 8, ennyi ember fér a harcjármű megfelelő részébe, a deszantba. Minden rajhoz tartozik tehát egy gép is, amely a régi időkben pszh volt (nagy titok: páncélozott szállító harcjármű), nekünk viszont már BMP-1-es lánctalpas gépünk volt. Elöl ült a sofőr és a rajparancsnok, középen a toronylövész, másnéven irányzó, hátul pedig 2x négy embernek volt kialakítva lőrés a páncélon, ezért a 8-as létszám. Mi a deszantnak nevezett helyen ültünk 8-an. A gép kb. 13 tonna, dízel motoros, harci körülmények között is takarékos jármű volt, megelégedett 1 liter gázolajjal kilométerenként. Rendkívül fürge volt, 120-130 km/h között simán lehetett vele zúzni a szántáson. ''Kézifékes'' fordulóra is alkalmas volt. Tehát ez egy raj.

Három, vagyis alapszám darabnyi raj alkotott egy szakaszt, aminek volt saját szakaszparancsnoka is. Emiatt a szakasz első rajának parancsnoka rendszerint a deszantban utazott, mert a parancsnoki helyen az ő gépükben a szakaszpk ült. A szakasznak már hivatásos katona a parancsnoka, rendes helyen legalább hadnagy. Mifelénk csak őrmester jutott. Három szakasz alkotja egy lövészszázad gerincét, plusz a kiegészítő egységek, ami egy századparancsnoki bmp-ből állt híradós katonával és az írnokkal. Az írnok mifelénk átlagos esetben írnok volt, ha ki kellett vonulni háborúzni, akkor pedig hivatalosan mesterlövész feladatai voltak, a századparancsnok személyi védelmét látta el. A századhoz tartozott még egy műszaki mentési feladatok ellátására átalakított bmp, aminek bika volt a szleng neve, azon utazott a fegyverzettechnikai tiszt (inkább csak tiszthelyettes) és egy katonai teherautó.

Három század alkotott egy zászlóaljat, kiegészítve egy aknavető üteggel. Két lövészzászlóalj, egy harckocsizó zászlóalj, egy tüzér zászlóalj alkotott egy dandárt, kiegészítve vegyvédelmi, ellátós, hiradós és felderítő egységekkel.

Jellemző volt, hogy az ellátandó feladat, a létszám és a szükséges iq szorosan összefüggött. Minél alacsonyabb igényű volt a feladat, annál több ember volt rá és annál ostobábbak voltak az illetékesek.

A lövész elvileg az az ember, aki üvöltve rohamoz és lelövöldözi az ellenséget. Magyarul ágyútöltelék, arra használják, hogy az ellenség fejlettebb eszközeit, ágyúit lekösse. Rohamnál előírás a háromszoros túlerő, ilyen szinten lehetett számítani a halálozásra. Ehhez képest pl. az aknavetők vagy a tüzérek lényegesen intelligensebbek voltak, kisebb létszámmal, de normálisabb társaság volt. Persze mindenhol volt mindkét irányban kivétel.

A kitolásokról

Ott tartottam, hogy engem beosztottak az első századba. Átkerültem az új helyemre. Voltunk (ha jól emlékszem) 15-en egy körletben, két rajparancsnokkal, 4-5 nem előfelvettel, 8 tápos szobatárssal. Vagyis körlettárssal. Egy ősrégi, ''járólapos'' körletben laktunk, 8 emeletes ágyon. A társaságból voltak jó fejek és nem jó fejek, ezt akár büdös tahónak is interpretálhatja a kedves olvasó. Érdekes módon nem volt teljes kapcsolat az egyetem és a jófejség között, volt olyan tápos, akit nem szívesen látnék, de volt ott olyan 3 időszakos, akivel ki lehetett jönni.

Az előző időszakban volt pár érdekes műsorszám, amit azért mesélek el, mert olyan szinten lőttek túl a célon, hogy már nem lehetett eltussolni, emiatt a vétkeseket bezárták büntetőszázadba, honvédtól századosig bezárólag. Akkora volt a balhé, hogy mire mi odakerültünk, még bőven érezték a hatását, emiatt mi sokkal biztonságosabban töltöttük az egy évünket, mint az elődök, mindenki (de főleg a tisztek), tudták, hogy vannak még közülük börtönben.

A kopaszok szivatásának egyik gyakori formája a túlzásba vitt takarítás. A folyosó szép hosszú, kb. 3 méter széles kövezett hely volt, amit minden nap 1-2 alkalommal fel kellett mosni. Ha magának intézte az ember, akkor felmosórongy, vödör, normális ügymenet. Ha ki akartak vele tolni, akkor szereztek egy régi, Hajdú keverőtárcsás mosógépet és kirakták a folyosó közepére. Ezt telehordták ultrával (por alakú mosogatószer), raktak bele időnként akár 10 kilót is. Bekapcsolták a gépet és elkezdték vödörrel hordani bele a vizet. Egy vödör 10 liter, az első 1-2 vödörnél még nem is volt olyan nagyon vészes a helyzet, de természetesen nem álltak meg ennyinél. A szokásos adag olyan 300-400 liter volt, ami nyilván habzott, mint atom. A gépből vastag sugárban bugyogott ki az ultra habja. ez ellepte a folyosót. El lehet képzelni, kb. 50 négyzetméteres folyosó, derékig (1 méter 20 centi) habbal. Amikor ezzel végeztek a gumik, akkor kezdhették a kopaszok feltakarítani. Egy ilyen feltakarítása nem megfelelő létszám esetén simán eltartott reggelig. Kellett hozzá 8-10 ember, hogy 5-6 óra alatt befejezzék a takarítást. Ez a művelet volt az ultradiszkó.

Az előttünk leszerelt társaságban ezt fejelték meg és vitték túlzásba, mert a habba beletörtek néhány sörösüveget és meztelenül megkúszatták benne az újoncokat. Néhánynak olyan súlyosan összevágta a mellét a törött üveg, hogy kórházba került és akkor csúnyán kiborult a bili. Rendes patália lett belőle, katonai ügyészekkel, hadbírósággal, 1-2 év letöltendő büntetéssel. Emiatt nálunk az első században nem is próbálkoztak ilyennel. A 3.-ban voltak próbálkozások a túlzásba vitt szivatással, de a táposok megoldották azt is. Egy napon, amikor valami tévedés folytán nagyon korán végeztek a kiképzéssel és lehetett volna egy kellemes délutánja a rajparancsnokoknak meg az öregeknek, a táposok kilesték, hogy mikor ül fel mindenki az ágyára. Amikor ez megtörtént, gyorsan csináltak egy ultradiszkót a körletben, emiatt egész délután és este az ágyon nyomorogtak az öregek. Nyilván volt belőle balhé, de értett belőle mindenki.

A másik fontos kitolási módszer a különböző kijutási lehetőségek megvonása volt. A kijutási lehetőségek közül az első, szleng nevén a kimaradás, a vacsora utántól éjfélig járt hivatalosan. Azt jelentette, hogy az illető katona az engedélyezett időszakban felügyelet nélkül kimehetett a laktanyából és bizonyos szabályokat megtartva élvezhette kicsit a civil életet. A kimaradás hivatalosan mindig vacsora idő utántól számított, hogy ne kelljen az írnoknak számfejtenie és kifizetnie a vacsora árát a katonának (az ugyanis pénzben járt, ha valaki nem volt bent). A vége hivatalosan éjfélkor volt, de értelmesebb parancsnokok mindig ébresztőig engedélyezték. Ennek praktikus okai voltak, ha a katona nem ért vissza időben, akkor berántották a parancsnokát és a főnök nem szerette, ha felébresztik. Így mi mindig reggel 6-ig kaptuk a könyvet. Vagyis a többiek

A kimenő ritkább volt, kikézpési időben adták, ez volt a fő különbség. Az eltávozás azt jelentette, hogy a katona elhagyhatja a helyőrséget (azt a települést, ahol a laktanya volt). Ezt praktikusan pénteken délutántól adták (hivatalosan kiképzési idő végétől, de lágyszivűbb parancsnokok déltől elengedték az embereket) és hivatalosan kiképzési nap előtti éjfélig (szokásosan ébresztőig) járt. Szűk két-két és fél nap, arra elég volt, hogy hazarohanjon az ember, megnézze a családját, egyszer zabáljon és fürödjön egy normálisat. Akinek igénye volt rá, az ilyenkor nyilván albán csacsi...

A legjobb távozási lehetőség a szabadság volt. Ennek a kiadása változhatott. A távozások alapvetően jutalom és nyalás kategóriákban kerültek kiosztásra, egyetlen szabály volt: minden katonát minden időszakban egy alkalommal legalább 3 napra kötelező volt hazaküldeni. Vagyis volt hat havonta 3 nap kötelező, három nap adható szabadság, ezen túlmenően a parancsnok jóindulatán múlt minden. A 3 nap kötelező kiadását ellenőrizték, mert rájöttek, hogyha egyáltalán nem engedik ki az embert, abból komoly pszichés bajok lehetnek és se őrségbe, se harckocsi löveghez nem tanácsos ideges embert engedni. Így szokássá vált, hogy a három nap kötelezőt az időszak vége felé mindenkinek kiadták akkor is, ha fogdáról kellett kihozni hozzá valakit és az is szokás volt, hogy adtak mellé utazószabadságot annak érdekében, hogy a három napot valóban otthon tudja tölteni a katona.

Hogy mi ebben a kitolás? Hogy (a kötelezőt leszámítva) mindez az adható kategória és mindenki beleugat, hogy mehetsz vagy sem. Így sikerült nekem egy tanácsköztársaságot (133 napot) lehúzni a laktanyában egyhuzamban. (Pontosabban nem mind voltam bent, de amikor harcolási, kiképzési célzattal mentünk ki, azt nem számolom bele. + egyszer voltam kint hivatalosan, de nem kiképzésre, majd erről is írok). Bevonultam augusztus 23-án és január 7-én jöttem ki másodszor a laktanyából (első az eskü volt). Alig akartak kiengedni a kapusok, mert nem találták az engedélyt, mivel nekem még az első lap se telt be a kimenő könyvben... A januári szabadságom után legközelebb húsvét után, április végén jutottam ki, 90 nap után. Ez se volt kispálya...

Úgy látom, teleírtam a szólimitet. Viszlát az 5 részben, maradjanak velünk