A bordal most
Milyen lehangoló,ha
boldogtalan a szív,
nincs az ember életében
ilyenkor semmi szín.
Nem vidítja Napnak
csillogó varázsa,
sem az éjszakának
mámoros hatása.
Női csóknak zamata
nem feledteti vele,
gondnak és kudarcnak,
hogy hol van a helye.
Bús, komor hangon,
ha lecsúszott az ital,
fülébee zendül neki
egy nagyon régi dal.
Őseit említi, kik
tudtak még mulatni,
boldogan zenélve
nagyokat vigadni.
Most már csak a szesz
ad egy kis kedvet,
így heveri ki ő
az egyik késő estet.
Némán nézi a bort,
amely kedvét szegi,
a fizettség árát
az asztalra kiteszi.
Valami kihalt,
eltünt tán örökre,
nem emlékszik már
a szédítő örömre.
Felkel a pohártól,
kitámolyog halkan,
meg sem közelíti már,
ami volt itt hajdan.
Haza megy és lefekszik
a puha, hideg ágyba,
és így fog emlékezni
holnap a világra.
''Mi ez Virág! Bástya elvtársat már meg sem akarják ölni? Én már szart érek?!''
