Na, akkor már jó helyen beszélgetünk.

Tekergethetjük a dolgot bármerre, az tény, hogy a gyermekek örömkönnyekkel a szemükben ugranak apjuk nyakába. Azonban később jönnek a nagy beszélgetések. No most apu vagy hazudik, vagy bevallja, hogy bizony ölt.
Telnek az évek, és a gyermekből ifjonc lesz, új beszélgetést provokál. Már tudja, hogy mit jelent a haza, mit jelent a hatalmas távolság, és mit jelent ölni. Rakosgatja az információk mozaikjait, és egy borzalmas kép tárul elé. Az apja gyilkos.

Nem irígylem ezeket a szerencsétlen katonákat sem. Pillanatnyi boldogság a pokolból való hazatérés, gyermekük síró ölelése. Aztán jönnek a hétköznapok, a fentebb említett beszélgetések. Kínos, mi több, tragikus.
Ha erősek is voltak pszichikailag a háborúban, megroggyannak otthon, hiszen előbb, vagy utóbb, de gyermekük orruk alá dörgöli azt az időszakot, amelyet a legszívesebben meg sem éltek volna.

Lótúró zsoldért mentek városokat, országot lerombolni, embereket ölni. Pillanatnyi nyugtuk sincs, hiszen bárhol meghúzhatja egy helyi hazafi a Dragunov ravaszát, és csak remélni tudják, hogy a halál nem fáj.

Nostradamus jóslataiban említett egy államot, amely a világ csendőrének tartja magát.
Mondom annak tartja magát.
Milyen jogon? Ki a fene hatalmazta fel arra, hogy a világ bármely pontján saját igazságának szerezzen érvényt halált osztogatva?

Én is meghatódtam, amikor a klipet néztem. Lehet érzéketlen az ember, ha síró gyermeket lát, aki éppen az apját kapja vissza? Nem. Ám az apa felelőssége felelősség marad. Ha háborús hős is saját hazájában, egy független bíróság előtt nem más, mint közönséges gyilkos.

Szerencsés az a katona, akinek nem kellett ölnie.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)