Rendben.

Először is ne haragudj, nem szeretem Borsodot.
Először az ipari tanulóban találkoztam borsodi srácokkal, és bár volt köztük sok rendes is, a túlnyomó többség lerontotta az összképet.
Másodjára a katonaságnál hozott velük össze a sorsom. Itt már elenyésző kisebbségben voltak a rendes srácok, a többség igazi bunkó volt. Falkába tömörülve szívatták a pestieket, mert az sikk, aztán ha visszakapták, akkor még nekik állt feljebb. Volt köztük olyan is, aki nem tudott a térképen rábökni Dél-Amerikára, de a krumplivirágos hatalmával bezzeg tudott (vissza)élni.
No mindegy.

Már azt hittem, hogy megszabadultam Isten ezen teremtményeitől, ám mit hozott a sors? Megismertem leendő feleségem. Ő már Pesten született, ám volt egy rahedli rokona Borsodban. Az esküvőnkig eggyel se találkoztam, akkor viszont ránk szabadult a rokonságból nem kevés ember. A nők még hagyján, a férfiak viszont bőszen csapkodták a vállam, és olyanokat mondtak, hogy legyek rá büszke, hogy bekerültem a családba, meg hogyha valakinél meló van, akkor ugrás, de azonnal, mert náluk ez így szokás. Na meg a családban mindenki József, meg János, Ilona, meg Mária, szóval a megszületendő gyerekeink neve eldöntött tény. Már majdnem otthagytam az egészet, anyám nem hagyta. Fiam, Marikát veszed feleségül, vagy őket? Nagyot nyeltem, megvolt az esküvő. Utána kezdődött csak a b*szogatás, ebbe most nem mennék bele. Kész regény, túl cifra.

No, amiért elkezdtem.
A 80-as évek elején hosszas unszolásra belementem, hogy meglátogatjuk a rokonságot. Trabi indul, a két gyerek hátra, Marikám anyósülésen, induljunk.
Bármelyik családnál jártunk, tömték volna belénk a kaját, főleg a gyerekekbe. Jaj, milyen soványkák, olyan nincs, hogy nem esznek. De van, mondtam, és ha kellett, hát összeszedtem a családot, és pápá, mentünk tovább.
Elérkeztünk mondandóm lényegéhez.
Ha jól emlékszem, akkor Hernádcéce, jó nagy ház, emeletes. Az üdvözlések után Marikám a gyerekekkel bement a házba, én még kint szöszmötöltem valamit. A gazda kint maradt velem, és cirka a következő párbeszéd zajlott le köztünk, amelyet a (nekem ugyan nem) rokon kezdeményezett.
- Enyém a legnagyobb ház a faluban.
- Jó. És?
- Hát enyém a legnagyobb ház a faluban!
- Először is értettem, de mit akarsz mondani?
- Hát hogy enyém a legnagyobb ház a faluban.
- Na és?
- Van tisztességem, mert az enyém a legnagyobb ház a faluban.
Szépen belém verte az ideget, no meg én vagyok az "öreg kötözködős" fia, ráadásul már tudtam a körülményekről, így feltettem egy sunyi kérdést.
- Anyukád hol lakik?
- Hátul a kis házban.
Értendő a régi, két helyiségből álló, abszolút komfort nélküli "putri", ahol őt tisztességgel felnevelték.
- Nem férne el ebben a jó nagy házban?
- Ez az enyém, én építettem, és a legnagyobb ház a faluban.
- Szereted egyáltalán az édesanyádat?
- Mi van, kötözködsz?
Ennyi elég is volt. Megkerültem a manust, bementem az udvarra, de csak a ház küszöbéig, onnan szólítottam Marikámat, aki kérdőn nézett rám.
- Szedd össze a gyerekeket, megyünk.
Vita nem volt, ő sem érezte jól magát ebben a fojtogató közegben, elege volt már a rokonságából, így talán egy perc sem telt el, indultunk haza. Természetesen a gazdának én voltam a pesti bunkó, aki nem érti meg, hogy övé a legnagyobb ház a faluban, és azt sem, hogy az öregnek hol a helye.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)