Reinkarnáció
Reinkarnáció
Az áttörést ezen a téren is olyan tudósoknak köszönhetjük, akik mertek tudományos igényességgel és módszerekkel olyan témához közelíteni, aminek jellemzőit nem lehet képletekkel a táblára felírni. A reinkarnáció kutatásában két orvos végezte el az úttörő munkát, legalábbis a nyugati társadalmak gyakorlatában. Egyikük, Joel Whitton a Torontói Egyetem pszichiáter professzora, aki úgynevezett regresszív hipnózissal, magyarul előzőélet-terápiával gyógyította betegeinek egy részét. Ez azt jelenti, hogy azokat a pácienseket, akik arra alkalmasak és közreműködőek, mély hipnózisba, egyfajta ébren álmodó állapotba vitte, ahol kapcsolatba lehet lépni tudatunk rejtett részével. A hipnózis során fontos, hogy azt szakképzett és gyakorlott terapeuta irányítsa, aki képes különbséget tenni a lélek üzenetei között, abban az értelemben, hogy melyek származnak egy korábbi életből.
Nem maga a módszer volt újszerű a pszichiátria területén, hanem Whitton felfedezése, akinek sikerült harminc esetben nem csak a korábbi inkarnációkról, azaz a megelőző életekről részletes és értékes információkat gyűjtenie, hanem az egyes létek közötti időszakról is, ami nem más, mint az emberi tudat időtlen létezése egy másik valóságban, a mindenségben való örök létformában. A reinkarnációval kapcsolatban már korábban is folytattak tudományos kísérleteket, melyek ugyanúgy mély hipnózisban lévő egyének beszámolóira épültek, de az életek közötti történésekkel kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy az nem vizsgálható. Whitton bebizonyította, hogy az élet közti lét nem csak megfigyelhető, de terápiás szempontból kifejezetten értékes is, amennyiben az az egyéni megvilágosodás forrásává tud válni.
A tudós a reinkarnáció gondolatát nem igazolni vagy cáfolni akarja. Bár érdekes tény, hogy mély hipnózisban a lélekvándorlás meggyőződéses ellenzői is régmúlt életek eseményeit élik át, méghozzá határozottan a sajátjaikat. Whitton először maga is csak módszerként használta és eszköznek tekintette a reinkarnációt, aminek segítségével betegei meggyógyultak, ahogy erről több részletes esetleírás is tanúskodik a „Life Beetwen Life” című könyvében, mely ennek a kutatásnak az eredményeit írja le, és Joe Fischer újságíróval közösen 1986-ban publikálta. A könyv magyarul „Létköz” címmel jelent meg Domján László kiváló fordításában.
Whitton professzor több ezer órányi hipnózis eredményeit foglalja össze szerzőtársával, mely gyakorlatilag tovább vezeti az olvasót azon az úton, ahol Moody-nak érthető okokból már meg kellett állnia. Az út az életek közötti tartózkodási helyünkre visz el minket, ami addig ismeretlen volt, legalábbis a nyugati kultúrák számára. Megdöbbentő a két könyv legfontosabb üzenetének az egyezősége, nevezetesen az, hogy földi létünk értelme a személyes fejlődés és a tanulás.
Whitton betegeinek beszámolóira alapozva, akik hipnózisban az addig ismeretlen területen jártak, teljesen új és végtelenül izgalmas világot tár fel számunkra. Ebben a világban a halál utáni élet ugyanaz, mint a születés előtti, ahol már mindannyian sokszor jártunk és ahová hazavágyunk. A földi életeink célja az összefüggő és folyamatos személyes fejlődés. Ezt biztosítandó az éppen soron következő életünk körülményeit és meghatározó eseményeit e kozmikus létben saját magunk számára tervezzük meg, egyfajta magasabb erkölcsi állapotban, amiben tisztán és objektívan tudjuk személyiségünket és annak fejődését értékelni. A tervezés során mi választjuk ki szüleinket, társainkat és a jelentőséggel bíró többi szereplőjét is a következő felvonásnak, olyanokat is, akiknek esetleg ártottunk korábbi ittléteink során, és olyanokat, akikkel jó és kölcsönösen hasznos kapcsolatban voltunk. Bizonyos adottságok és kiemelkedő egyéni képességek életről életre szintén újjászületnek velünk együtt. A tervezés következő szakaszában új feladatokat határozunk meg magunk számára, melyek mind a fejlődésünkhöz szükségesek. A beszámolók során láthatóvá vált, hogy hogyan járulnak hozzá a jelen élet formálásához az elmúlt életek próbálkozásai, sikerei vagy kudarcai. Mindez azt jelenti, hogy egy megtestesülés cselekedeteiből és átfogó értékrendjéből logikusan adódnak a soron következő feladatai.
„Ezt az áldott állapotot, melyet Whitton metatudatnak nevezett el, úgy lehet meghatározni, mint a valóság minden ismert létállapoton túli érzékelését. Más ez, mint az álom, a testen kívüli érzékelés, az elmúlt életek újraélése, más, mint az összes többi megváltozott tudatállapot. A metatudat annyit jelent, mint megmerítkezni a lét kvintesszenciájában, feladni saját önazonosságunkat, hogy ezáltal paradox módon minden eddiginél erősebb öntudatra tegyünk szert. A metatudat a testi kötöttségektől való megszabadulás, az univerzummal való egyesülés érzése.”
Ennek kapcsán a szerzők a szintén kanadai orvos pszichiáter, Richard Bucke 1901-ben megjelent „Kozmikus tudatosság” című könyvéből idéznek.
„A kozmikus tudatosság legfőbb jellemzője, mint ahogy az a nevében is benne van, a kozmosz, vagyis a mindenség életének és rendjének tudatos érzékelése. A kozmosz tudatosulásával intellektuális megvilágosodás jár együtt, amely már magában is a lét egy másik síkjára juttatja el az egyént, aki ezután szinte olyan, mintha egy másik fajhoz tartozna. Ehhez adódik még az erkölcsi lelkesültség, az emelkedettség és öröm érzése, valamint a morális érzék kifejezett felerősödése, ami legalább annyira mellbevágó és talán még fontosabb, mint a megnövekedett intellektuális erő. Ezekhez jön még a halhatatlanság érzése és az örök élet bizonyossága.”
Ahogy Whitton egyre többet tudott meg a tudatalatti működéséről az általa irányított mély hipnózisok során, arra kérte betegeit, hogy elmúlt életeik traumatikus eseményeit hozzák fel a felszínre, a tudatos szintre. Ennek eredményeképpen gyors és látványos gyógyulásokról számolhatott be, melyeket maga sem tudott teljes mértékben megmagyarázni. Lelki és testi betegségek tűntek el nyomtalanul, ahogy egyre több előző életbeli és élet közti tapasztalatra tettek szert a páciensek. A nyomasztó, esetenként borzalmas emlékek az értelmezésük után megnyugtató orvossággá változtak. Minden kétséget kizáróan nem lehet kijelenteni, hogy pontosan hogy működik ez a gyógyító folyamat, de nagyon valószínű, hogy a lélek rejtett régióiban régóta lakozó kellemetlenségekkel, vagy adott esetekben borzalmakkal való szembenézés és azok elfogadása a szabadulást jelenti az egyén számára. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy minden tapasztalat, bármilyen kellemetlen is legyen az, továbblépést jelent az életeken átívelő személyes fejlődés útján.
„Minden emberi megtapasztalás egy újabb óra a kozmikus tanteremben. Minél többet tanulunk ezekből a leckékből, annál gyorsabban fejlődhetünk. Az élet közti tervezés során mindig beépítjük a szeretetre és az egymás segítésére szolgáló lehetőségeinket, ezért ezeket az önfejlődés szempontjából alapvető jelentőségűnek kell tekintenünk.”
A reinkarnáció hiteles és tudományos vizsgálatának másik legismertebb úttörője Ian Stevenson, a Virginia Egyetem pszichiátriai tanszékének korábbi vezetője. Stevenson negyven évig kutatta a gyermekek spontán visszaemlékezéseit előző életükre, és több mint kétezer-hatszáz esetet gyűjtött össze. A szó szoros értelemben nyomozó munkát végzett. Munkatársaival együtt minden közlést, tényt és adatot leellenőrzött, azokhoz hitelesen tanúskodó, számos alkalommal konkrét tárgyi bizonyítékokat keresett. Azokat az eseteket, ahol számára bármilyen kétség merült fel a hitelességgel kapcsolatban, egyszerűen kiejtette a feldolgozandók közül.
A gyermekek két és négy éves koruk között kezdtek el spontán módon megnyilvánulni előző életükkel kapcsolatban. Azokban az esetekben, amikor a gyermek elegendő részlettel és adattal szolgált előző életéről ahhoz, hogy az elhunyt személyt azonosítani lehessen, Stevenson felkutatta az elhunyt családját, barátait, és szembesítette a gyermek állításait, viselkedését vagy fizikai tüneteit az ő beszámolójukkal. Az esetek majdnem mindegyikében megtalálta a közvetlen összefüggést a gyermek emlékei és az elhunyt élete között.
Az úgynevezett vele született jegyek is nagyon gyakoriak. Stevenson 1977-ben adta ki „Reinkarnáció és biológia: adalékok a születési rendellenességek etiológiájához” című könyvét. A bemutatott esetek majdnem mindegyikében a gyerekeken lévő születési rendellenesség szorosan összefügg annak az elhunyt személynek a halálos sérülésével, akivel emlékei alapján azonosítja magát. Stevenson tizennégy esetet regisztrált, ahol kicsiny, kör alakú heget találtak a gyermek testén, mely pontosan megegyezett a visszaidézett elhunyt személy testén lévő, a halálos golyó behatolásának helyén ütött seb formájával, méretével és pozíciójával. A vele szemben lévő oldalon pedig a gyermeken minden esetben megtalálták azt a nagyobb kiterjedésű rendellenes bőrfelületet, amely pontosan megfelelt a halott testén lévő szabálytalan formájú nyílásnak, melyen keresztül a golyó távozott az áldozat testéből.
Stevenson munkásságának rendőrségi nyomozati jellege mellett, a reinkarnációról gyűjtött temérdek információi alapján, a téma többi kutatójával megegyező két másik következtetésre is jutott. Ezek szerint életről életre hordozzuk magunkkal meghatározó értékrendünket és tulajdonságainkat, érdeklődési körünket és adottságainkat, illetve az életeken átívelő folyamat során nincs büntetés és ítélkezés, csak folyamatos fejlődés.
Szívesen ajánlanám a téma iránt komolyan érdeklődőknek saját előző életeik megismeréséhez segítségül Michael Talbot „Your past lives, a reincarnation handbook” (Előző életeink, reinkarnációs kézikönyv) című könyvét, de sehol nem akadtam rá magyar fordításra. Én szerencsés módon rendelkezek egy használt angol nyelvű példánnyal, amit kellő érdeklődés esetén örömmel fordítanék magyarra. Joel Whitton „Létköz” című könyvének utolsó fejezete a relaxációban és az imaginációban egyaránt jártas olvasók számára is kínál egy jól követhető módszert a jelenlegi életünket megelőző tervezési szakasz miértjeinek a megismerésére.
A magam részéről ugyanakkor óva intek mindenkit az előző életekben vagy a közöttük lévő időszakokban való olyan kutakodástól, amit csak puszta kíváncsiság vezérel. Ilyen felfedező út csak kifejezetten olyanok számára való, akik hittel és alázattal képesek belépni a tudás kozmikus szentélyébe, azzal a céllal, hogy magasabb tudatossági és erkölcsi szintet legyenek képesek elérni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
