Önkéntes agymosás
Önkéntes agymosás
Történelmünk meghamisítása sem más, mint marketing. Ugyanaz az eszköz, mint az agyunkat simára polírozó reklámok, amik folyamatosan és akadály nélkül hatolnak be a tudatunkba, elhitetve velünk, hogy nem is vagyunk teljes értékű emberek, ha érintőképernyős, márványtábla méretű telefonunkról nem tudjuk a szomszéd tévéjén keresztül irányítani családi fényképalbumaink szinkronizációját. Azonnal ható fejfájás-csillapítót kell szednünk gyermekeink zsivaja ellen az egyébként nem is fájó fejünkre, feszes nadrágot húzni görbe lábainkra és sörhasunkra, lilára festeni a hajunkat, vagy addig mosni srácaink focimezét, amíg a foton részecskéknél is fehérebbek nem lesznek, amikről nem is tudjuk, hogy van-e színük egyáltalán. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a focipálya füve zöld és erősen fog.
Van a reklámoknak egy még károsabb és sokkal alattomosabb hatásuk is. Figyeljük meg, hogy a képernyőn szereplő emberek többsége, akikkel azonosulnunk kell, mindig szép arcú, jó alakú, jól öltözött, száztíz évesen is szellemileg friss és testileg fürge. Otthonuk irigylésre méltóan szép, jól berendezett, és ami a legnagyobb átverés, tökéletesen gondtalanok. Gondoljunk bele, hogy milyen érzést erősít ez bennünk azon a téveszmén felül, hogy mi is gondtalanok, szépek és gazdagok lehetünk, csak figyeljünk jól oda, hogy mit kell megvennünk. Mire jutott az olvasó? Arra is gondolt, hogy ez nem csak saját magunkkal szemben szül elégedetlenséget, de társunk irányában is? Figyelem! Családrombolás! Nem véletlenül. Nemsokára látni fogjuk.
Ami engem illet, én tudatosan nem nézek, nem hallgatok és nem olvasok híreket, reklámokat, valóság és perpatvar show-kat, tehetségtelen idióták hónapokig tartó versengését, se a többi hasonló szemetet. Ez nem azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában önfejlesztő módszereket és meditációs dallamokat hallgatok füldugón keresztül, sötét szemkötővel a fejem körül, egy párnán zümmögve ülve két illatfüstölő társaságában egy üres pánikszobában, a világtól hermetikusan elzárva. Elmegyek moziba elég gyakran. Ha tetszik egy film, akkor azt többször is megnézem. Szívesen nézek tudományos csatornákat és komédia sorozatokat, és még könyvet is olvasok. Azt, hogy mi rossz zajlik a világban és már megint mivel akarják az agyamat billiárd golyó simaságúra polírozni, magamtól is tudom. Érdekes kísérlet, amit pár éve végeztem el. Levettem a hangot a legnézettebb kereskedelmi csatorna főműsoridejében sugárzott híradóról, és megpróbáltam kitalálni a bemondók viselkedéséből, hogy milyen jellegű hír következik. Az esetek nagy részében eltaláltam. Ha baleset történt, és emberek is haltak meg, olyan lelkesedés tükröződött az arcukon, hogy ebben az esetben sosem hibáztam. A hírek is csak újabb méreg a lelkünknek. Azért találták ki, hogy szokjuk folyamatosan a temérdek rosszat, és fásuljunk bele a világ mérhetetlen mocskába, mintha az lenne természetes közege létünknek, ugyanakkor örüljünk annak, hogy a sok tragédia nem velünk történt meg. Ez utóbbi önmagában ugyanannyira spontán reakció, mint amennyire beteg is. A legrosszabb a dologban az, ahogyan ez megszokássá, életünk részévé válik, amitől még tovább hasad a tudatunk.
Itt az ideje a személyes felelősségvállalásnak. Mi vagyunk azok, együtt is, és egyenként is, akik ezt a sok szemetet, történelmi hazugságot, híradót, perpatvart, tehetségtelenség kutató show-t és reklámot gondolkodás nélkül a saját valóságunkként éljük meg. Meredten bámuljuk és engedjük be a tudatunkba azt, ahogyan a képernyőn jajgatózva siránkozik az ország legnézettebb ripacsa, aki a nevét sem tudja leírni, de nekünk köszönhetően gazdagabb bármelyikünknél, és legutóbb már a törvény felett áll, akárcsak tehetségtelen focista pajtása.
Mi vagyunk azok, én vagyok az, aki nézem őt, aki rá szavazok, mert nem gondolkodok. Azért nem gondolkodok, mert az így kényelmes. Kényelmes, akárcsak a fűtött párnámon pihentetni az aranyeremet a szellemi mocsok mértéktelen fogyasztása közben, és még csak arról sem tudok, hogy ez árt a prosztatámnak, és az időbeosztásomnak sem kedvez. Halálra izguljuk magunkat a választások eredményén, pedig pontosan tudjuk, hogy csak rosszabb lesz a helyzetünk egy újabb kakukkfióka sereg jóllakatásával. Pontosan tudjuk? Talán mégsem. Ráadásul nem is azért mentünk szavazni, hogy valakit támogassunk, hanem azért, hogy valaki ellenében tegyük le a voksunkat. Emlékezzünk a már többször elhangzottakra. Nem valakik ellenében kell cselekednünk, hogy változtatni tudjunk az életünkön, hanem saját magunk és mások érdekében. Nem ellene. Magunkért és magamért. Túl sokat ismételgetjük, hogy ne mások ellenében és hogy távol a gyűlölettől. Jelentse ez azt, hogy a kíméletlen pofonok után, tartsuk oda arcunkat újból és újból? Ne. Korántsem erről van szó. A gyűlölet csalfa lélektanával nem sokára külön foglalkozunk. Itt most az a lényeg számunkra, hogy gondolkodásunkat nem szabad azzal kötnünk le, hogy kinyomozzuk, pontosan kik a gondjaink legfőbb okozói. A következő lépésünk az lenne, hogy tökéletes terveket szőnénk ellenük a tőlük való megszabadulás módszereit finomítgatva. Ehelyett arra kell gondolkodásunkat használni, hogy hogyan szabaduljunk ki börtönünkből, aminek mi magunk vagyunk a fegyőrei. Mit kell tennünk konkrétan saját magunkért és egymásért, hogy egy boldogabb és élhetőbb jövőt teremtsünk. Ha erre koncentrálunk, már meg is szabadultunk zsarnokainktól, mivel kiiktattuk őket a valóságunkból, amit gondolatainkkal teremtünk meg.
Foglaljuk össze az eddig tanultakat: saját magunk elismerése, személyes felelősségvállalás és tudatos cselekvés. Három nagyszerű kezdő lépés kollektív és saját tudathasadásunk gyógyításában. Haladjunk tovább a kórkép leírásában. És továbbra se felejtsünk el jegyzetelni. Lássuk először emberi kapcsolatainkat.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
