Aggodalmaskodás

Aggodalmaskodás

Hasonlóan gonosz kártevő, mint a félelem. Az én definícióm szerint a kettőjük között lévő különbség annyiban áll, hogy a félelem egy érzelmi reakció, míg az aggodalmaskodás egyfajta gondolkodási csapda, egy mély árok, amit saját magunknak ásunk azáltal, hogy kényszeresen egy valós vagy vélt problémára összpontosítjuk minden figyelmünket. Ha nyomasztó gondolataink átveszik az irányítást, befelé fordítanak minket. Vannak, akik úgy vélik, hogy az emberek egy része születésénél fogva kifelé forduló (extrovertált), míg egy másik részük eleve befelé fordul (introvertált). Nekem más a véleményem (és itt Junggal vitatkozok éppen, de akkor is leírom). Az ember társas lény, mégpedig ősi természeténél fogva. Idejének döntő többségében kifelé, a többi ember és a természet csodái felé kell, hogy forduljon. Legyen meg az elcsendesedés ideje is, amikor átgondoljuk értékeinket, céljainkat és teendőinket, de ekkor sem csak magunkra gondolunk.

Ismételjük meg újra és újra a lényeget: Töltsünk értékes, egymásra figyelő időt a szeretteinkkel, minél többet. Ne engedjük meg, hogy családjaink széthulljanak. Ha egyedül vagyunk, vagy a munkahelyünkön, foglaljuk le magunkat úgy, hogy ne tudjunk másra gondolni csak arra, amivel éppen foglalkozunk. Koncentráljunk folyamatosan és kontrolláljuk gondolatainkat. Előfordul, hogy helyettesítenem kell nappal, amikor a nagy forgalmú irodaház előterében a biztonságiak is recepciósok. Egyetlen üresjáratú pillanat sincs. A szó szoros értelmében tizenkét órán keresztül nincs semmi másra időm, még csak gondolni sem, mint ellátni a feladataimat. Aki szeret emberekkel foglalkozni, az keressen magának ehhez hasonló foglalkozást, vagy ha lehet, ennél inkább hasznosabbat, mások szolgálatát. Fontosnak érzi majd magát, és nem lesz ideje befelé fordulni. Követendő példának ott vannak azok a csodálatos nővérkék.

Van azért, amikor ez nem ilyen egyszerű. Van az aggodalmaskodásnak olyan mértéke is, amikor az öncélúvá válik. Attól kezdünk el félni, hogy maga az aggodalmaskodás tesz kárt testi vagy lelki épségünkben. Esetleg már most betegség tudatunk van tőle. Az érmét megfordítva, olyan rossz útra is tévedhetünk, ahol meg vagyunk győződve arról, hogy folyamatos aggodalmaskodásunkkal elkerülhetünk bizonyos rossz dolgokat. Ebben az esetben már nagyon nehéz tudatosan belátni, hogy maga az aggodalmaskodás a probléma, ami önálló életre kelve meghatározó szokásunkká vált, és amitől képtelenség szabadulni. Mit tehetünk hát, hogy ne rágja gond folyamatosan a lelkünket? Vannak erre a helyzetre is alkalmazható módszerek.

Az egyik ilyen, amikor nem azon erőlködünk, hogy megszabaduljunk tőle. Ehelyett megengedjük a nyomasztó gondolatnak, hogy foglalkoztasson minket. De nem állandóan, éjt nappallá téve. kijelölünk egy napi időpontot, mondjuk reggel fél hattól hatig terjedően. (Célszerű a lefekvés előtti időszakot elkerülni.) Ezt kinevezzük az aggodalmaskodásnak szánt napi alkalomnak. Bármikor máskor ránk tör a nyomasztó teher napközben, azt mondjuk magunknak, hogy később, majd reggel fél hatkor tudok ezzel foglalkozni. Akár egy kis papírra is leírhatjuk a minket ostromló újabb gondot, biztosítva magunkat afelől, hogy nem sepertük szőnyeg alá a problémát, foglalkozunk vele majd a maga idejében. Ha kellő gyakorlatra tettünk szert a szabott idejű aggodalmaskodás terén, nem fogja egész napunkat átitatni többé. Másrészt, önkéntelenül is érezni fogjuk azt a képességünket, hogy kontrollálni tudjuk ezt a nehezen levakarható kellemetlenséget.

Egy másik lehetséges módszer saját magunk megkérdezése arról, hogy az adott probléma megoldható-e bizonyos időn belül. Ha a válasz igen, kezdjünk neki a megoldásnak. Vegyük sorra a lehetőségeket, mégpedig azokat, amik valóban rendelkezésünkre állnak. Majd készítsünk egy konkrét tervet. Más kérdéseket is feltehetünk magunknak az adott problémával kapcsolatban. Konkrét és megoldandó gondról van-e szó, vagy egy általános „mi lesz ha” jellegűről? Ha ez az utóbbi a válasz, kérdezzük meg magunkat, hogy mennyi a reális valószínűsége annak, hogy az bekövetkezzen.

Egy másik lehetőség annak elfogadása, hogy emberi lényként vannak kellemetlen érzéseink, amik természetes velejárói életünknek. Még tovább menve, azt is beláthatjuk, hogy vannak olyan dolgok, amikre nincs semmilyen ráhatásunk. Ezekkel természetes módon nem tudunk mit kezdeni. Nem valószínű például, hogy békét tudunk teremteni a Közel-Keleten, ahol esetleg egy családtagunk tartózkodik, vagy hogy vissza tudjuk hozni az „átkos” idők szociális biztonságát. Azt is nyugodt szívvel elfogadhatjuk magunkkal kapcsolatban, hogy nem cselekszünk mindig ésszerűen, és spontán jelentkező érzelmeink felett természetes módon nincs mindig tökéletes uralmunk.

Az előzőből következik még egy lehetséges megoldás. Legtöbb esetben aggodalmaskodásunk alapja a bizonytalanság, az hogy nem látjuk előre pontosan, hogy egy dolog megtörténik-e vagy sem, az hogy kétségeink támadnak. Nem tudjuk előre, hogy ér-e minket meglepetés, lesznek-e majd kellemetlen érzéseink, további gondjaink. Ahhoz, hogy tisztán lássuk azt, hogy a bizonytalanság egy adott mértékben életünk természetes része, és a jövőben nem létezik olyan, hogy biztos, tegyünk fel ismét néhány kérdést magunknak. Lehetséges-e egyáltalán, hogy mindenben biztosak lehessünk? Hasznos-e az számunkra, ha egy konkrét dologgal kapcsolatban bizonyosak lehetünk? Ha igen, milyen konkrét előnyöket kínál a bizonyosság érzése?

További lehetőséget jelent a szabadulásra a külső megfigyelő szerepébe való belebújás. Itt is arról van szó, hogy ne hadakozni próbáljunk nyomasztó gondolataink és érzéseink ellenében, hanem fogadjuk el a valóságot, hogy jelen vannak. Ugyanakkor külső megfigyelőként, tudós doktorként tanulmányozzuk őket. Gondoljuk át a szóban forgó aggodalomra adó okot a lehető legapróbb részletességgel, de ne mint tényt vizsgáljuk, hanem mint egy képzeletbeli páciensünk nyomasztó problémáját. Keressünk bizonyítékot arra, hogy valós-e a gond, vagy arra, hogy hamis. Vizsgáljuk meg, hogy van-e lehetőség az adott helyzetet reálisabban vagy pozitívabban értékelni. Határozzuk meg pontosan a valószínűségét (konkrét százalékban megadva) annak, hogy az amitől betegünk tart, be is következik. Ha csekély az esélye, vegyük sorra, hogy milyen más valószínű dolgok történhetnek meg helyette. Állapítsuk meg a gondolatról objektívan, hogy segítségére van-e, vagy ártalmas inkább a beteg számára. Végül gondoljuk át, hogy mit mondanánk összegzésképpen képzeletbeli páciensünknek.

Ezek a módszerek nem csak a beteges aggodalmaskodás legyőzésében tehetnek jó szolgálatot. A fentiekben vázolt elfogadó és megfigyelő jellegű hozzáállás nagyon hasznos lehet gondolkodásmódunk csiszolásában is, hiszen egy erősen negatív irányban torzító tényezőt tudunk pályájáról az ellenkező irányba fordítani. Példának hozhatjuk fel ennek kapcsán a felvilágosult pszichiátriában terjedő azon véleményt, mely szerint egy adott lelki probléma nem feltétlenül betegség, illetve nem csak kizárólag ártalmas jellege lehet. Elképzelhető, hogy tudatunk rejtett része üzen a számunkra, mert tévúton járunk. Csak helyesen kell tudnunk értelmezni az üzenetet.

Azt is tudnunk kell, hogy a túlzó és gyötrő idegeskedés alapja általában messze esik a realitástól. Az ettől szenvedő emberek szinte azonnal a lehető legrosszabbra gondolnak, és esnek annak eltúlzott bekövetkezési valószínűségétől iszonyatos pánikba. Rendszerint alábecsülik a saját képességeiket a probléma megoldásában vagy kezelésében. Az első legapróbb akadályba ütközve, azonnal meghátrálnak. Minden negatív gondolatot létező valóságként, bekövetkezett tragédiaként élnek meg. Mivel ez gondolkodni tanít minket, éleslátással vértez fel saját nehézségeink felismerésében, vizsgáljuk még egy kicsit ennek az értelmi csapdának a lélektanát tovább.

Képzeletbeli krónikusan aggodalmaskodó betegünk gondolkodására a következők is minden bizonnyal igazak. Nem ismer közép utat, csak fekete-fehér, a mindent vagy semmit jöhet szóba nála: „Ha nem vagyok tökéletes, akkor egy teljes csődtömeg vagyok.” Egy adott negatív élményét egész életére kivetíti: „Nem vettek fel az állásra, sosem fogok másikat kapni.” Csak a negatívumokat érzékeli. Még akkor is, ha csak egyetlen egy történik meg vele, sem fogja figyelembe venni a számtalan pozitív eseményt. Ha valami valójában jól sikerül, azt is leértékeli a kudarc szintjére: „Az előadásom nagyon tetszett a vezetőségnek. Igaz, hogy csak vak szerencse volt az egész és a hozzá nem értésük.” Gyakran viselkednek önjelölt gondolatolvasóként vagy jövendőmondóként: „Titokban biztosan utál téged.” „Ebből biztos, hogy valami nagyon rossz fog kisülni.” A pánik betegekre jellemző módon kellemetlen érzéseiket valódi súlyos betegségekként élik meg. Általában mindenre kiterjedő szabályrendszerük van. Mit lehet és mit nem. Az attól való eltérésnek csak súlyos következményei lehetnek. Gyakran hallunk tőlük saját magukat megbélyegző kijelentéseket: „Én egy komplett hülye vagyok.” „Örök vesztes maradok életem végéig.” Rendszerint a rajtuk kívülálló dolgokért is magukat okolják: „Figyelmeztetnem kellett volna a buszvezetőt, hogy ebben az esős időben óvatosabban vezessen.”

Míg beteg társainkat, vagy éppen változófélben lévő saját magunkat veséztük ki jó alaposan az előbb, most emlékezzünk vissza arra, amit a folyton panaszkodók elkerülése kapcsán olvastunk. Emberi természetünk egyik jellemzője az is, hogy hasonul. Legalábbis addig, amíg el nem éri az erős és tántoríthatatlan tudatos gondolkodó egyéniségnek a szintjét. Vigyázzunk ezért jól arra, hogy ne ragadjon ránk át észrevétlenül a félelem és az idegeskedés. Ha tehetjük, válogassuk meg azokat, akikkel időnket együtt töltjük. Én a magam részéről nagyon komoly kihívást kaptam az élettől a világ legnegatívabb munkatársának a személyében. Nagyon kell koncentrálnom, hogy ne kezdjem szidalmazni én is azokat a labdarúgókat, akiket nem is ismerek, lévén hogy nem érdekel a foci.

A félelem és aggodalmaskodás kellemetlen testi tünetei a szorongás és feszültség, melyek bénító rossz érzések és komoly akadályt jelenthetnek. Van ellenük ugyanakkor közvetlenül bevethető fegyverünk. Tudunk már relaxálni és koncentrálni, rosszat jóra cserélni. Meg tudunk a kellemetlen érzésektől szabadulni jó időre aktív sportolással is. Korábban már említettük a sírást is, mint természetes gyógymódot. Ha továbbra is cikinek találjuk, kerítsünk rá titkos alkalmakat. Ahol nem lát és nem hall senki, zokogjuk el minden létező könnyünket. Felszabadít. Vannak más természetes módszerek is. A jótékony hatású gyógynövényeknek nézzünk utána az interneten. És van még valamink. Elemi ösztönök. Háborúban a lövészárokban és szex közben nincs pánik betegség. Én a magam részéről pacifista vagyok. Ne háborúzzunk hát.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!