Magányosan és üresen

Magányosan és üresen

Miért érezzük magunkat magányosan a huszonegyedik században, miközben nagy részünk még mindig családokban él, csapatban dolgozik, otthona nagyobb településeken és városokban található? Mert csak egymás mellett létezünk, de közben falak választanak el minket. Jó magas betonfalak. Elcsépelt frázisként hat, hogy emberi kapcsolataink sekélyesek. Pedig nem lehet elégszer ismételni, hogy ez az egyik főszereplője az embertől idegen világ című TV sorozatnak. Ez alatt nem csak az egy éjszakás kalandokat kell érteni. Egyszerűen nincs időnk egymásra. Nincs időnk odafigyelve, érdemben időt tölteni családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel és munkatársainkkal. Szívesebben vagyunk együtt Győzikével és az ő családjával. Azt mondják, régen a nagyon szegény parasztvilágban nem volt idő a veszekedésre vagy széthúzásra, mert minden energiánkat lekötötte a mindennapos küzdelem a túlélésért. Az egyetlen járható út a feltétel nélküli és fegyelmezett összetartás volt. Ma miben különbözik ettől az életünk? Talán jóléti társadalomban élünk? A reklámok szerint igen. Szerintem nem. Az igazán komoly veszélyt az jelenti, hogy a legcsekélyebb mértékben sem fogunk össze. Nem is fogjuk túlélni, ha nem teszünk ez ellen.

Nézzük meg általánosságban, hogyan festenek mindennapjaink. Földet már nagyon kevesen művelnek. Magyarország jóléte, ami önmagában is csak homályos emlék, nagy része már rég óta nem a mezőgazdaságára épül. Mennyien dolgozhatnak vajon ma ebben a szektorban úgy, hogy meg is tudnak élni belőle? Nem hiszem, hogy van rá valódi adat. Minden bizonnyal sokkoló lenne. Gyerekkoromban sokat nyaraltam kis falvakban, Pest környékén, Somogy megyében és a Tisza partján. A szorgalmas paraszt emberek együtt keltek a tyúkokkal, egész nap lehetett látni őket kemény munka közben a földeken, a háztájin, a lucernásban, a tehenészetben, a málnásban, a gyümölcsösben, vagy a melléjük épült feldolgozó üzemekben. Minden este kiálltunk a kapu elé, amikor a tehenek hazafelé vonultak. Akkoriban ez élmény volt a városi gyerek számára. Hova tűnt mindez? Hova tűntek a kis boltok, a presszók, a cipészműhelyek, a gyárak? Hova tűnt az a gyár, ahol apám negyven éven át dolgozott? Ezred milliméter pontossággal tudott furatokat készíteni egy Tungsram nevű magyar világcég gépgyárában. Hova lett a gépgyár? Hova lett a nagyvállalat újpesti strandja, ahol nemzedékek lubickoltak önfeledten? Hova tűntek ugyanennek a világcégnek az építkezései, ahol bandákba verődtünk esténként? Hova lettek a vállalati üdülők? Egyáltalán mi lett a Balatonból? Biztos, hogy a felnőtt korosztály minden tagjának fűződik hozzá személyes szép emléke. Hova lettek a magyar srácokat imádó NDK-s lányok? Na jó, ez az utóbbi nem tartozik szorosan ide. Hova tűnt a magyar kultúrából a néptánc és a versmondás? Egyáltalán tanítanak még az iskolában kultúrát, ami magyar? Nézzük meg, mi van ma mind ehelyett.

Ha szerencsések vagyunk, van még munkahelyünk. Vagy globális óriások által birtokolt multinacionális cégeknél, vagy magánvállalkozóknál dolgozunk, esetleg az állam alkalmaz minket. Az elsőnél viszonylag jobb pénzért és talán szolgálati autóért, bár nem mernék rá mérget venni, hogy a hipermarketek és bevásárlóközpontok dolgozói hatalmas összegeket kapnak kézhez a hónap végén. A második esetben viszont biztos, hogy csak fillérekért, és már csak egy pár hónapig. A köz szolgálatában pedig nem becsül meg minket senki, sem a munkáltatónk, sem az emberek. Szerencsés az a család, ahol két kereső van, esetleg nagyszülő is, aki kevéske kis nyugdíjából segíti a fiatalokat, akik úgy átlagosan negyven évesek. Ha még van munkahelyünk, és otthonunkból sem költöztetett ki a bank behajtó cége (a telefonon és levélben fenyegetőző) által törvényesen megbízott másik behajtó cég (a gyakorlati erőszak képviselői), akkor nagy nap következik el minden hónap elején vagy végén. A fizetés napja. Először gyorsan elszaladunk kedvenc bevásárlóközpontunkba. Leginkább csak nézelődni, de az is jó, mert mára ez maradt a legtartalmasabb családi programunk. Ha kaptunk a fizetési papír mellé ételutalványt is, akkor gyerekeinket megjutalmazzuk egy gyorséttermi vacsorával. Ezután irány kedvenc hipermarketünk, hiszen a hűtő már teljesen üres. Ezen a jeles napon kirúgunk a hámból. Veszünk pár doboz sört, egy üveg édes gyomorkeserűt, és egy nagy doboz mirelit fagyit a gyerekeknek az elmaradhatatlan kóla és csipszhegyek mellé. Késő este következik a matek óra. Sorrendbe állítjuk befizetési kötelezettségeinket. Először azok jönnek, amik jelzálog alapúak, hogy legyen fedél a fejünk fölött, majd a közművek, hogy ne kapcsolják le a szolgáltatást. Utána ráérünk megvitatni, hogy mit tolhatunk át a következő hónapra, és mi az amit most sem tudunk megvenni, hacsak egy nagyáruház nem jön elő egy garantáltan nulla százalékos ajánlattal. Gyorsan a tévé elé ülünk, nehogy elszalasszunk egy ilyen esélyt. Koránt sem nyugodt szívvel fekszünk le. Nem tudjuk, mit adjunk el. Esetleg az autónkat. Ha még meg van. Talán a hétvégi kiskertünket még olcsóbban, ami már tíz éve nem kell senkinek negyedáron sem. Súlyos teherként nehezednek ránk ezek a gondok. Hoppá! Ma kivételesen van egy kis finom itókánk. Iszunk és alszunk egy jót. Ez utóbbit egyszer egy hónapban. A szex ma is elmarad. Beszélgetni egymással meg amúgy sem szoktunk, sem előtte, sem utána. A gyerekek biztos jól vannak. Ma jutott nekik egy újabb barbibaba és egy megatron harcos. Most már mindkettőből van százötven darab, igaz abból csak a három kedvenc van meg sértetlenül. Ez a forgatókönyv persze csak egy lehetséges példa a számtalan variáció közül, de kívülről szemlélve is elég lesújtó.

Sajnos nem kívül vagyunk. Ez az életünk. Nem fordítunk időt magunkra és szeretteinkre, nem építjük saját és egymás önbecsülését, égető gondjainkat rajtunk kívülállónak tekintjük és nem teszünk semmit, hogy változtassunk a sorsunkon. Nem sokkal korábban azt mondtuk, van már három jó útitársunk az élhetőbb jövő felé haladó úton. Megéri az ismétlést: saját magunk elismerése, személyes felelősségvállalás és tudatos cselekvés. Lesz nem sokára sokkal több is. Addig is kezdjük el használni azt a tudást, amit eddig szereztünk meg. Tegyünk meg először pár apró lépést, akárcsak a gyermek, aki járni tanul. A hirtelen nagy váltás amúgy sem jó saját életünkben sem. Ahogy azt már láttuk a társadalmi berendezkedésünk kapcsán, nem térhetünk át a rabszolgatartásból egy pillanat alatt egy jelenleg még utópisztikusnak tűnő álomvilágba. Feszültséggel teli, gondolkodás nélküli és silány emberi kötődésekkel kikövezett járdánkról nem tudunk azonnal Teréz Anya másokat fáradhatatlanul szolgáló szent életének ösvényére kanyarodni. Nem is lehet egyelőre ez a célunk.

Már az is világraszóló siker lenne, ha le tudnánk szokni a folyamatos ítélkezésről és panaszkodásról, az egymás elleni furkálódásról. Ha magunk uralnánk gondolatainkat. Nem félelem és harag vezérelné cselekedeteinket. Kicsiben kezdve, először csak tegyünk minden egyes nap valami jót magunkért vagy szeretteinkért, és egy másikat egy idegenért. Csak valami igazán kis apróságot. Például ha süt a nap egy hűvös téli reggelen, álljunk meg öt percre, csukjuk be a szemünket és napoztassuk az arcunkat, feledve egy pillanatra minden gondunkat. Másokért cselekedve sem kell ennél több energiát vagy pénzt elhasználnunk. Egyszerűen csak hozzuk vissza a gyakorlatba azt, amit szüleink tanítottak nekünk. Adjuk át a villamoson a helyünket egy öreg néninek, segítsünk át a zebrán egy vak embert, vagy egyszerűen csak ne a szerencsétlen pénztároson vezessük le feszültségünket az ABC-ben, tudva, hogy úgy sem szólhat vissza és egyébként is gyengébb nálunk. Köszönjünk neki kedvesen és mosolyogjunk rá, mintegy új szokást teremtve ezzel a városban, ahol élünk. Kezdetnek ez több mint kiváló.

Térjünk vissza megint a fejezet eredeti kérdéséhez. Látjuk, hogy világunk betegsége oly mértékben ellenkezik az egészséges emberi természettel, hogy az már önmagában is elegendő ahhoz, hogy depressziónk és minden más bajunk legyen. Különösen igaz ez, ha egyedül kell végigmennünk az úton. Márpedig egyre magányosabbak és üresebbek vagyunk. Társadalmunk legfontosabb építőkövei, családjaink már majdnem mind széthullottak. Amik még egyben vannak, azokat sem becsüljük sokra. Hogyan értéktelenedett el ennyire életünk legfőbb és legalapvetőbb intézménye?

A rengeteg munka, annak teljes hiábavalósága, a multinacionális cégekkel megtelepedett társunktól elidegenítő, minket elbutító „kultúra” és a bankok mindenhatósága odavezetett, hogy családjaink zöme széthullott. Nem „csak” a fáradtság és a fásultság, az értelmetlen meetingelés és a többi haszontalan álcselekvésekre pazarolt napi tizenkét óra miatt. Volt már róla szó, hogy nem látjuk munkánk értelmét. Nem részesedünk a megtermelt profitból sem, akár az egyén, akár a nemzet szintjén vizsgáljuk a helyzetet. Az teljes mértékben elhagyja az országot, befizetett adóinkkal együtt. Ez utóbbi egyrészt olyan államadósság törlesztésének a címén, amit már százszorosan visszafizettünk, más részben árulóink titkos számláira menekítve.

Dolgozunk látástól vakulásig, még sem jutunk semmire. Nem is fogunk, hiába robotolunk még többet. Az igazi baj az, hogy eközben nem töltünk időt társunkkal, gyermekeinkkel és barátainkkal, miközben átalakul az egész világképünk és napi cselekvési rutinunk a tipikusan beteg amerikai mintára. A multinacionális cégeknél ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetnek a csapatépítésre. Rengeteg ember dolgozik egymáshoz testközelben elhelyezve egy légtérben. Kirándulásokat szerveznek, ahol avatott szakemberek feledtetik velünk gondjainkat, mossák kedvükre tovább a már így is csak alig funkcionáló agyunkat, miközben túlárad a jókedv, sok a móka és a kacagás. Ingyen étel és ital is van bőven. Közel hoznak minket egymáshoz. Egész pontosan nőket a férfiakhoz. Észre sem vesszük, és már le is feküdtünk egy munkatársunkkal. Egészséges embernek hiányzik a szex. Otthon pedig nincs. A multi kultúra miatt amúgy is halálosan fáradtak és idegesek vagyunk, reszketünk a létbizonytalanságtól, értelmetlen hülyeségeiken agyalunk álmatlanul éjszakánként. A reklámok és a csillogó celeb világ műanyag bábui pedig elhitetik velünk, hogy társunk visszataszító, távolról sem közelíti meg az ott látható és elvárt színvonalat. Feleségünket egy középen összekötözött lisztes zsáknak, férjünket meg egy terhes hintalónak látjuk. Kamaszlányainknak pedig, akik negyven kilósan is fogyni akarnak, nem tudunk segíteni.

Milyen célt szolgál egyáltalán, ha családjaink szétesnek? Többet is. Tovább csökken a magyar népszaporulat. A magyar anyák amúgy sem szülnek már. Nem mernek gyermeket hozni erre a világra. Ha teherbe esnek, nem merik megtartani legféltettebb kincsüket. Még egyszer hangsúlyozom, ha nem teszünk semmit, az ezután születendő kevés számú magyar gyermeknek már nem lesz gyereke. Ez alapfokú matematikai tény. Ilyen mélyre jutottunk az úgynevezett reprodukciós rátában. Magyarországon minden szülőpárnak átlagosan 2,2 gyermeket kellene felnevelnie, hogy a jelenlegi létszámot szinten tartsuk. Ez a szám, ma körülbelül 1,3 és tovább csökkenő tendenciát mutat. Kihal a magyar, nem is kell az idegeneknek elűznie a hazájából, szabad préda lesz a Kárpát-medence magától is. Ez a ma húsba vágó és reális fenyegetettsége. Nem 2050-é. Hogyan ösztönözzük hát asszonyainkat és saját magunkat, hogy feltornásszuk ezt a siralmas demográfiai mutatót? Sehogy. Hazánkat tegyük inkább élhető hellyé, olyanná, ahol érdemes gyermeket szülni, ahol azok családokban nőhetnek fel. Olyan családokban, ahol az apa alkalmas szerepének betöltésére, az anya pedig megteremteni az otthonnak azt a melegét, amiről mi már semmit sem tudunk. Az otthon melege az a környezet, ahol a teljes család jól érzi magát. Együtt. Még csak nem is kell hozzá óriási palotát építeni, amihez életünk végéig tartóan el kell adósodnunk.

Miért kell még ellenségeinknek családjainkat szétverniük? A senkihez sem tartozó, elszigetelt egyént sokkal könnyebb befolyásolni, rabláncon tartani, nagyjából bármit megtenni vele, hiszen nem fűti a szeretteit és az otthonát védelmező ősi ösztön. Nincs mibe, vagy kibe kapaszkodnia. A biztos háttérországát elvesztett, közben a munkahelyén az értelmetlen teendők ellátására az „egekbe motivált” dolgozóval bármit meg lehet tenni. Engem legutóbbi ilyen munkahelyemen először lefokoztak. Pontosabban felvettek fölém, a saját pozíciómba egy valahonnan kirúgott elvtársat, aki addig az autóján kívül mást még nem irányított. Nem sokkal később megpályáztatták velem a saját, akkor már eggyel szerényebb beosztásomat. A lényeg, hogy nem tudtam kinek a vállán elsírni a bánatomat. Nem tudtam odabújni senkihez vigasztaló jó tancsért, elszántsággal feltöltő szeretetért. Tizenhat év boldog és tartalmas házasság után, ekkor már egy fél éve nem volt feleségem. A történet szépsége az, hogy szegény asszonnyal elhitette a társadalom, hogy ő csak egy értéktelen, kalitkába zárt cseléd, mivel „csak” három gyermeket nevel. Munkát kellett szereznie, hogy embernek érezhesse magát. Sikerült mindjárt egy nagy multi fertőjének a kellős közepébe kerülnie, ahol több száz fiatal dolgozott egy légtérben. Ott aztán úgy összezavarodott az erkölcsi iránytűje, hogy nem volt képes hazatalálni.

Láttuk már, hogy ez a sok rossz nem tőlünk függetlenül történik, mindenben van valamilyen szintű személyes felelősségünk. Meg kell tanulnunk gondolkodni és cselekedni, mégpedig helyesen. Tennünk kell saját magunkért és másokért, szeretteinkért és a hazánkért. Tiszta sor, hogy most nem teszünk semmit savanyú sorsunk javítása érdekében. Mikor lett ebből a büszke népből ilyen balga birka? Miféle nem kívánt importcikk a fásult beletörődés ebben az országban? Gárdonyi Géza szavaival élve: „Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítélve?” Miért nem teszünk semmit? A bevezetőben már láttuk, hogy gyakorlatilag senki nem mond semmi konkrétumot, nem ad egyszerű útmutatást, hogy pontosan mit tegyünk. Ahhoz hasonlót, mint például: „Atikám, itt van a Gyógybogyó utca sarkán ez a bazi nagy homokdomb. Itt van egy lapát és itt van egy talicska. Hordd be a tízes szám alatt lévő üres telek közepére az egészet. Láss neki most.” Lássunk hát hozzá az életünket eltorlaszoló homokhegy elhordásához az útból. Most. Vizsgáljuk tovább jelenlegi helyzetünket, emberi kapcsolataink üres és silány mivoltát.

Emberi kapcsolataink borzalmasan felszínesek. Egyre inkább azok. Miért kell ezt állandóan ismételgetni, és miért olyan nagy baj ez már megint? Azért, mert kapcsolataink minősége és mennyisége pontosan azt jelzi, hogy hogyan funkcionálunk emberi lényként. Az ember nem magányos vándor. Akár tudja ezt magáról, akár nem, egyedül nincs értelme az életének. Az egészséges emberi természettől idegen a magány, az egyedüllét, a tartalom és érzelemmentes élet, ugyanúgy, ahogy az egymásnak való tudatos vagy tudattalan károkozás. Az emberi kapcsolatok elértéktelenedésének miértjére már kívülről fújjuk a választ. Az hogy ez milyen hasznot hajt rabszolgatartóink malmára, megint csak nem újdonság. Az összetartozást gyengíti, a család és a nemzet szintjén egyaránt.

A gondolkodásról is azt tanították nekünk, hogy szét kell választani már tanulmányaink során is az úgynevezett reál és humán tantárgyakat. A gondolkodás maradjon racionális. Az ő nézőpontjukból tekintve, annak negatív értelmében, valahogy úgy, mint a röghöz kötött jobbágy lehetőségei életének megváltoztatására. Más szóval, legyen minél szűkebb határok közé szorítva és ne legyen köze az érzelmekhez. Ostobaság. Mutassák meg nekünk azt, hogy hol található testünkben a lelkünk és az értelmünk. E kettő egysége alkotja ugyanis tudatunkat. Az utóbbinál még magabiztosan a fejünkre mutatunk, de még akkor is tévedünk. Az agy nem a gondolkodás szerve. Egy hatalmas teljesítményű és tökéletes jelfeldolgozó rendszer. Később részletesen is kitérünk erre. A lényeg most az, hogy nem lehet elválasztani a gondolkodást és az érzelmeket, az értelmet és a lelket, a tudatot és a testet egymástól, mint ahogy minket embereket sem szabadna.

Mikor lennének emberi kapcsolataink tartalmasabbak és értékesebbek? Akkor, ha engedelmeskedve a Világegyetem ősi és természetes rendjének, magunkat és egymást állítanánk életünk középpontjába, sorrend, alá vagy fölé rendelés nélkül, önsajnálatunk, problémáink, bankáraink, politikusaink, a média és a többi gyilkos helyett. Nézzünk körül, hol tartunk mostanában. Mi lesz ma egy apából, ha az életét a családjának szenteli? Fiatalon, rákban vagy érrendszeri betegségben elhunyt áldozat, végső kétségbeesett öngyilkos, kisemmizett magányos hajléktalan, vagy ha mégis sikerrel kitart, akkor közröhej tárgya. Mennyit ér ma egy magyar anya a társadalom számára, aki dacolva mindennel, több gyermeket nevel? Amennyi tiszteletet, megbecsülést és anyagi támogatást kap, pontosan nullát. Hogyan várhatjuk el akkor a magyar nőktől, hogy gyermeket szüljenek? Egy nő érző ember, nem fogjuk tudni demográfiai mutatókkal befolyásolni. Biztonságra, önbecsülésének erősítésére és értékességének elismerésre vágyik.

Itt el kell, hogy meséljek egy történetet. Úgy tíz évvel ezelőtt gyönyörű gyermekeinkkel és a kutyáját sétáltató szomszéd kislánnyal bóklásztunk Újpesten. Két kedves öreg néni jött velünk szembe. Nem rejtették véka alá elragadtatásukat, őket még nem kötötték ostoba konvenciók. Hangosan áradoztak, hogy milyen csodaszép a kiskutya. Mit jelent ez számunkra? Mindig ugyanazt. Nekünk magunknak kell cselekednünk. Fel kell építenünk önbizalmunkat, magunkban és egymásban. Nyugodtan dolgozhatunk kalákában, mint régen a falusi emberek, mikor egymás házát építették.

Céljaink kitűzésénél, amit később majd részleteiben is megtanulunk, helyezzünk középpontba másokat is. Nem lehet ugyan mindenki a lehetetlennel is dacoló, életek százait megmentő szívsebész. Legyünk büszkék arra, hogy van ilyen igaz magyar ember. Nekünk bőven elég, ha kezünkben ringatjuk kicsiny gyermekünket és közben minden figyelmünkkel és érzésünkkel rá összpontosítunk, nem pedig a tévére. Amíg friss a házasságunk vagy párkapcsolatunk, és szerelem fűti a szívünket, kötelezzük el magunkat társunk képességeinek és lehetőségeinek kibontakoztatása mellett. Tekintsünk szüleink dolgos kezére, nézzünk bele büszkén csillogó szemükbe, és ne felejtsük, hogy ők sohasem panaszkodtak. A szerencsésebbek fogják meg testvéreik kezét és ne engedjék, hogy az élet az idegenek távolságába sodorja el őket. Nem tudom, hogy létezik-e ma még igaz barát. Ha van, akkor nagyon becsüljük meg. Nem véletlenül kapott szerepet a sorsunkban. A lényeg, hogy mindenkinek van olyan ember az életében, legalább egy, akiért érdemes tenni, akiért érdemes küzdeni és kitartani. A célok máris magukat adják.

Ha vannak céljaink, jók és értelmesek, akkor nem fog érdekelni, hogy a rózsaszín inges fickó a szürke kockás nyakkendőjében a félévenként esedékes dolgozói kompetencia értékelés gyenge eredményét érthetetlenül magyarázza. Nem is szabad, hogy érdekeljen. Ő azt sem tudja, mit csinál, vagy egyáltalán mit keres ezen a bolygón. Nekünk muszáj tudni. Gondoljunk szeretteinkre, és csak bólogassunk megértően. Ő a szerencsétlen és kilátástalan sorsú vesztes, és nem mi. Ne irigykedjünk öt méter hosszú szolgálati autójára. Az úgy sem fér bele egy koporsóba, még kevésbé egy urnácskába, és átölelni is igen nehéz. Neki nincs más senkije. Gyerekei kifejezetten boldogok, hogy csak az éjszaka közepén ér haza és nem kell látniuk. Mi viszont nem hagyhatjuk, hogy a mocsokba taszított világ elvegye tőlünk a feltétel nélküli szeretet drága kincsét. Az pedig ott van a szívünk mélyén. Ha csak gyengén pislákol jelenleg, élesszük fel a tüzét azokra az emberekre koncentrálva minden erőnkkel, akik érdemesek a központi helyek elfoglalására. Szeretet, elszántság, értelmes és érdemes küzdelem. Legyenek a sajátjaink. Kisöprik a félelmet, a szorongást, a fásultságot és a többi visszatartó erőt a tudatunkból, mint a friss tavaszi szél a téli szmogot. A jó hír ismét ugyanaz. Képesek vagyunk rá mindannyian.

Kapcsolataink értékesebbé és tartalmasabbá tételéhez szükségünk van még valamire. Időre. Kapcsoljuk ki végre azt az átkozott televíziót! A szennylapokat meg se vegyük. El se menjünk a csapatépítő ingyen vacsorákra olyan idegenekkel, akik sosem lesznek részei az életünknek. Ne pazaroljunk egyetlen percet sem olyasmire, ami elrabolja tőlünk szeretteinket. Mennyi időt nyerünk a felesleges álcselekvések és a passzív tespedés kiiktatásával? Legalább három-négy órát naponta. Ezt töltsük azokkal, akiket szeretünk. És ami a legfontosabb, közben mi magunk is legyünk jelen. Koncentráljunk. Ne járjanak gondolataink a távolban, uraljuk őket teljes mértékben. Ez nagyon nehéz, de nem sokára meg fogjuk tanulni a módját.

Én régen azt csináltam, hogy kora péntek délután, még mielőtt egy nagy dugóvá állt volna össze az egész város közlekedése, hazasiettem. Leültem a nappaliban, ahol a gyerekeim játszottak és a feleségem tüsténkedett a vacsora körül. Kinyitottam egy üveg jól megérdemelt sört, és az égvilágon semmi mást nem csináltam, csak néztem az imádott kis embereket. Gyönyörködtem bennük, hagytam, hogy ez az érzés teljesen hatalmába kerítsen, és nem gondoltam semmire. Nagyon hasznos gyakorlat. Sör nélkül is elvégezhető, és a hegyekbe sem kell elvonulni előtte hét évre. Visszatérünk még ide a következő fejezet konkrét teendői során. Addig is barátkozzunk meg néhány egyszerű, de ma már nem magától értetődő gondolattal, még mindig az emberi kapcsolatok vizsgálatánál maradva.

Először is, leszoktunk érzelmeink őszinte kinyilvánításáról. Nem merünk sírni egy minket mélyen megérintő filmen, vagy szüleink, nagyszüleink sírjánál. Ki mondta, hogy ez ciki? Ezt bizony nem foghatjuk a bankár bűnözőkre vagy az általuk felügyelt médiára. Mi egymás között jutottunk erre a konszenzusra. Ostobaság. Ha érzéseink nagyon erőteljesek, ezt a test úgy jeleníti meg, hogy a könnyeink kicsordulnak. Ez teljes mértékben természetes és egészséges emberi reakció. Az elfojtása nem az, mint ahogy mindennemű elfojtás káros a lelkünknek. Emlékszem még a csehek által feltalált, oly népszerűvé lett kórház sorozatok ősére, a „Kórház a város szélénre”. Ott a szimpatikus öreg doki az ideg összeroppant és az egereket itató nővérkének azt mondta, hogy a sírásnál nem tud jobb gyógyszert felírni a problémájára. Azt se felejtsük el, hogy ha az öröm, a boldogság vagy a szeretetteljes együttérzés túlárad bennünk, ugyanilyen természetes módon fognak a könnycseppek végig gördülni az arcunkon, akárcsak egy csodálatraméltóan hősi tett felidézése során. Az sem baj, ha az Hollywood terméke. Van néhány a kedvenc filmjeim között, amikhez előre készítem a papír zsebkendőt. Kamaszkoromban még nem értettem apámat, aki a Himnusz hallatán azonnal felállt, és könnybe lábadt szemmel, vigyázzállásban, egyik kezét a szívére téve hallgatta azt végig. Neki még ezt tanították. Nekem már ez akkor is ciki volt egy kicsit. Igaz, hogy ő tizenhét évesen nem dizsibe járt, hanem a falu élelmiszerboltját vigyázta nemzetőrként. Azóta eltelt jó pár év. A 2012-es olimpia magyar hőseit nézve, akik a lélekszámunkhoz mérve a legtöbb aranyat szerezték meg a játékok alatt, már én is hasonlóképpen cselekedtem.

De ne csak sírjunk. Itt van nekünk a nevetés is. Természetes esetben, más szóval, ha nem színleljük, akkor az élet tökéletesen spontán megnyilvánulása, ami elsőként jelez egy jó kapcsolatot. A nevetés emberi kötődéseink minőségének tévedhetetlen mérőeszköze. Figyeljük meg, kik azok, akikkel a legtöbbet nevetünk együtt. A középpontba velük!

Kapcsolatainkkal együtt értéktelenedett el a tisztesség is. Nem kifizetődő tulajdonság napjainkban, ezt kár is tagadni. Ugyanakkor mi nem csak új embert építünk, de reményeim szerint egy új Hazát is. Egy olyat, ahol nem súlyos hátrány rendes embernek lenni, bátornak, hűségesnek, megbízhatónak. Nem is olyan rég még sokan voltak olyanok, akik készek voltak meghalni is a becsületükért. Eltüntették őket is a történelem színpadjáról mindenhol a világban, a szamurájoktól kezdve a magyar nemesekig. Nem kívánatos követendő példa zsarnokaink ítélete szerint. Itt kell megemlítenünk azt, hogy komoly fogalmi zavaraink lettek a bátorság értelmezésével kapcsolatban. Higgyük el, hogy nem az a bátor, aki leugrik kétszáz méter magasból és utána nagyokat kurjongatva lengedezik ég és föld között. Az sem az, aki meredek sziklás hegyoldalakon, száguldó autónál gyorsabban siklik le akármilyen boardján. Nekik csak adrenalinszomjuk van és sok felesleges pénzük.

A bátor ember az, aki fél ugyan a reá váró megpróbáltatástól, de mégis megy és teszi a kötelességét, amit lelkiismerete és szeretete diktál. Most se legyünk feleslegesen szerények. Ha bele merünk fogni egy akkora feladatba, mint életünk rendbetétele, bátor emberek vagyunk. Ezt mondjuk is el magunknak rendszeresen, és írjuk bele füzetünkbe is.

Számomra az is megdöbbentő, hogy a magából kifordult társadalmunkban és párkapcsolatainkban a nők jobban szeretik az őket rendszeresen megalázó, erőszakos és alacsony műveltségű férfiakat. Hagy ne írjam most azt, hogy ez is az ősi és egészséges emberi természet gyökereihez nyúlik vissza. Az ősember nem bunkózta le és nem vonszolta maga után szíve választottját a hajánál fogva. Ez a huszonegyedik század jelensége.

Nem új születésű ellenség a zöldszemű szörnyeteg sem. De miből is táplálkozik a féltékenység? A kudarctól való félelemmel kapcsolatos, és egy már jól ismert érzésből ered, a csekély önbecsülésből. „Nem vagyok elég jó.”

Ehhez a témához tartozik a ritka és gyenge minőségű szex is. Az én meglehetősen maradi felfogásom szerint a szex egymást ismerő, egy férfi és egy nő közötti, semmi máshoz nem hasonlítható örömet szerző aktív intim együttlét, ami természetes, helyénvaló, egészséges és minden szempontból kívánatos. Ez valahogy sosem volt a helyén. Különösen nem a legfontosabb helyen, a házastársi ágyban. Ma is csak a végleteknek lehetünk tanúi. Általános iskolában mi még cigit szívtunk, hogy menők és engedetlenek legyünk. Ma már kislányok játszanak társaik kukijával a vécében úgy, ahogy azt a filmekben látják. A felnőtt világban pedig mindenki mindenkivel bagzik, korra, nemre és létszámra való tekintet nélkül. Vadidegenek, kollégák, szomszédok és feltörekvők. Otthon viszont vajmi kevés történik ez ügyben. Ami a miért kapcsán szorosan idetartozik, az megint csak a másoknak való megfelelési kényszer, az alacsony önbecsülés, a gondolkodás, azaz a valódi értelem és érzelem hiánya és az ezeket ringató beteg világunk, aminek a karjaiban olyan kényelmesen szundikálunk, hogy minden hazugságát elhisszük.

Testkontaktus. Szerelmes összebújás. Gyermekeink dédelgetése. Egy igaz baráti ölelés. Egyre csak ritkulnak ezek is mind, pedig pontosan azokkal az erőkkel töltenek fel minket, amikre nagyon nagy szükségünk van. Hát ne hagyjuk, hogy a tápláló láng kialudjon. Nem túl bonyolult, ez is csak elhatározás kérdése. Cselekedjünk. Mentsük meg magunkat és szeretteinket.

Az emberi együttélés természetes velejárói a konfliktusok is. Abból az egyszerű tényből adódnak, hogy nem vagyunk egyformák, bár jelenleg pontosan ebbe az irányba terelnek minket. Ezeket sem kezeljük helyesen. Vagy lenyeljük a békát, vagy erőszakosan túlreagáljuk a helyzetet, de leginkább lassan ölő apró kis késeket szurkálunk egymás hátába. Nem lenne pedig ez sem olyan bonyolult. A konfliktusokat fel kell vállalni. Nem kell senkinek nagyot behúzni, de ki kell mondani, meg kell beszélni az ellentéteket, a véleménykülönbségeket szemtől szembe, különben a szívünkre megy. A szó szoros értelmében, mint egy rossz szövődmény az influenza után.

Emberi kapcsolataink silány minőségét kellő képen körbejártuk. Készítsünk most is jegyzeteket és zárjuk ezt a részt egy tanulságos példával. Utaltunk már az ősi és természeti kultúrák egészségesebb életszemléletére. Itt most említsük meg a Down kóros (helyesen Down szindrómás) embereket. IQ-juk általában 25-50 között van, külsejük nagyon különbözik attól, amit a televízió tanít nekünk az elvárt külalakról. Mégis tudnak teljes és boldog életet élni. Legfőbb jellemzőjük a feltétel nélküli és határtalan szeretet. Ugyanez a legfőbb ismérve a tudatos gondolkodók közül azoknak is, akik a lehető legmagasabb szintet képesek elérni, a legbölcsebb embereké, akikből alig van néhány a Föld kerekén. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ugyanez jellemzi a kisgyermekeket is. Mi lehet a közös a gén-rendellenességgel született emberek, a kisgyermekek és a tiszteletreméltó bölcsek között? Az, hogy a Down szindrómás társaink tudatát nem tudja, a kicsinyekét pedig még nem mérgezte meg a világ. A bölcseknek meg egy egész életet kell arra szánniuk, hogy a mérhetetlen mocsoktól meg tudják tisztítani gondolkodásukat. Ez bizonyíték. Akár honnan is nézzük. Bizonyíték arra, hogy az ősi és egészséges emberi természet alapvetően jó. Romlatlan és nyitott mások irányában. Bizonyíték arra, hogy nem vezettem félre az olvasót. Vastag szeméthegyek fedik az értékes termőtalajt. El kell onnan távolítani őket. Erről szól ez a könyv.

Térjünk vissza a Down szindrómásokhoz. Végtelen mértékű szeretetet adnak és ugyanerre éheznek. Abban is biztosak lehetünk, hogy szándékosan sosem fognak bántani minket, az „egészségeseket”. Mi ez az egész már megint? Isten vagy az Univerzum tréfálkozik velünk talán? A válasz részben igen, hiszen a jó humorérzék egyenes arányban áll az intelligencia mértékével. Az igazság egyszerűen csak annyi, hogy nem a terepjáróinktól, okos telefonjainktól és a hét méter képátmérőjű tévénktől, vagy bármi más felesleges kacattól, amivel a nyájbeli társainknak akarunk minden áron megfelelni vagy az elismerésüket kivívni, leszünk többek emberileg. Valódi értékünket társadalmi hasznosságunk határozza meg. Nem könnyű belátni, de annak a biztos tudata, hogy tartalmas és hasznos életet élünk, sokkal jobban erősíti önbecsülésünket, mint egy menő sportkocsi. Az a szülőpár aki képes még ma is szeretetben összetartani egy családot Nobel díjat érdemel. Ez társadalmunk mai mércéjén ugyanakkor vajmi keveset mutat. Ideje változtatni. Gondolkodni és cselekedni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!