Hirdetés

2022. június 29., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Hogyan kezdjünk gondolkodni?

Hogyan kezdjünk gondolkodni - Amit nem tanítanak az iskolában „Az emberi lény az egyetlen, aki mára már...

[ ÚJ TESZT ]

Mit szólnak majd mások

Mit szólnak majd mások

Erről is beszéltünk már az első fejezetben, de itt meg kell ismételnünk, mert önbecsülésünk jelenlegi alacsony, vagy éppen csak fejlődésnek indult szintjén még mindig kényszeresen meg akarunk felelni mindenkinek. Tessék szépen beprogramozni a tudatunkba, hogy nem érdekel minket mások véleménye. Én azt tanácsolnám, hogy ne is beszéljünk avatatlanoknak az elhatározott változtatásainkról. Vegye észre a környezetünk maga, hogy mennyit változunk. Ha értetlenkedve kérdezik munkatársaink, hogy mitől lettünk ilyen kiegyensúlyozottak, kérdezzünk vissza mint az okos kereskedő, aki ad is választ a kérdésre, meg nem is: „Mikor hallottál engem utoljára panaszkodni?” Tegyünk az ésszerű bizalmatlansággal azért kivételt, ha nyilvánvalóan jószándékú és bölcs tanítóval hoz minket össze a jó sorsunk. A legszerencsésebbek számára ez lehet a társuk is. A természet ősi rendje szerint amúgy is annak kellene lennie, hiszen a nők oly sok mindent látnak és éreznek meg a világ dolgaiból, amire a férfiak egyáltalán nem figyelnek oda, illetve a férfiak képesek néha ésszerű és egyszerű lehetőségeket és megoldásokat találni.

Az idő

Tegyük fel, hogy remek elhatározásokra jutottunk és a kellően kitartó szándék is meg van bennünk a megvalósításhoz. De. Olyan gyorsan tekerjük a mókuskereket, hogy nem marad semmire időnk. Hogyan lassítsunk? Egyrészt sok olyan felesleges terhét ismerjük már életünknek, amihez nincs szükség külön időre, csak folyamatos koncentrálásra, hogy tudatunk azonnal álljt parancsoljon nekik. Másodszor, kapcsoljuk ki a tévét és dobjuk a tűzre az újságokat. Harmadszor pedig tanuljuk meg ésszerűen beosztani azt, ami a rendelkezésünkre áll. Vegyünk magunknak egy naptárat, amiben minden nap külön oldalon szerepel. Írjuk bele elvégzendő személyes és munkahelyi teendőinket. Ha meg vannak, pipáljuk ki őket. Ha az adott napon nem jutott rá idő, írjuk át egy másik oldalra. Állítsunk fel sorrendet közöttük. Jól ismert és hasznos módszer ezen a téren a fontos és sürgős dolgok négyes osztályozása. Először lássunk neki annak, ami fontos és sürgős. Mondanom sem kell, hogy fejezzük is be, és addig ne kezdjünk bele másba. Hagyjuk másodjára azt, ami fontos, de nem sürgős. Ami sürgős, de nem fontos, az számomra fából vaskarika, valamilyen felesleges vagy pótcselekvés. Ezek zömét a rózsaszín inges szokta kitalálni. Ha sehogy sem tudunk kitérni előle, csináljuk meg úgy, hogy minél kevesebb időt és energiát pazarlunk rá. A nem fontos és nem sürgős dolgokkal egyáltalán ne is foglalkozzunk. Mindenre azért ne alkalmazzuk a sorrend felállítását, mert nyilván sok olyan értékes lehetőség vagy kötelesség van az életünkben, amit butaság lenne osztályokba sorolni, illetve egymásnak alárendelni.

Lustaság

Kemény ellenfél. Velem akkor fordul elő leginkább, ha csak egy pár órát sikerül aludnom. Ilyenkor fáradtan nem megyek le az edzőterembe. Maradok az ágyban. Forgolódok még egy-két órát álmatlanul, majd irány az éjszakai szolgálat. Mennyivel jobb lett volna még álmosan is találkozni az ismerős arcokkal. Kifelé fordulni a magányos gondolatok belső börtöne helyett. Megszabadulni az aznapi stressztől egy kis mozgással. Késő bánat. Ez a vonat már elment. Nyilván mindenki tudja ezt a maga számára értelmezni. A lényeg, hogy ne ácsingózzunk tétlenül, magányosan és unatkozva az állomás szélén, míg az utolsó vonat is el nem megy előttünk.

A tagadás

Ha nem tudjuk beazonosítani, hogy mik a problémáink, min kellene változtatnunk, akkor célokat sem fogunk tudni kitűzni magunk elé. Tisztán kell látni jelenlegi helyzetünket. Ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy első ránézésre tűnik. Magunknak hazudunk ugyanis a legkönnyebben és a legtöbbször. Mi viszont rendelkezünk már kellő tudással ahhoz, hogy felhagyjunk az önámítással. El kell tudnunk fogadni jelenlegi valóságunkat, és azt is, hogy annak megváltoztatásáért bizony sokat kell tennünk. Gondoljunk azokra az emberekre, akiktől sűrűn halljuk, hogy „Mi rosszat tettem én, hogy ezt érdemeltem az élettől?” Valószínűleg nem tett semmit. És most sem tesz semmit. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy sosem mulasztja el a lottót kitölteni.

Hasonló csapdában vergődik a már említett múltban élő ember is. Az, akinek tíz éve még jó állása, szép háza, drága autója volt és meghívták minden fontosabb rendezvényre. Ma pedig lehet, hogy csak egy éjjeliőr távol a hazájától. Amint alkalma van, csak arról beszél, hogy milyen jó volt régen. És nem csak beszél róla, de át is éli a régi szép időket. Erről is tudjuk már, hogy csak magunkat csapjuk be vele, úgy, hogy se jelenünk nincsen, se jövőnk.

Van még a haragjában, vagy inkább tehetetlenségében odavágó típus is. Ő úgy gondolja, hogy legalább tesz valamit. Nagyon jól érzékelteti ennek lélektanát az Arany Jánostól ismert szőlősgazdának az esete, akinek kertjét elveri a jég. Utána egy vasvillát ragad és szétveri a még épen maradt fürtöket azzal a felkiáltással, hogy „Lássuk, Uramisten mire megyünk ketten!”

A tagadás kapcsán is kell ismételnünk. Leginkább azok nem képesek szembenézni a tényekkel, akik nem ismerik a személyes felelősségvállalás fogalmát. Tudnunk kell, hogy a legtöbb rosszért, ami velünk történik, mi magunk is felelősek vagyunk.

Tragédiák

Vannak sajnos olyan élethelyzetek és tragédiák, amivel nem lehet mit kezdeni. Ebben az esetben ez a könyv nem tud segíteni. De. Hagyjuk, hogy mások segítsenek. Azok, akik őszintén szeretnek minket, vagy jól képzett szakemberek az élet különböző területeiről, vagy hitüket komolyan megélő lelkészek, esetleg olyanok, akikről nem is gondolnánk, de a szívük tiszta és a kellő bölcsesség is meg van bennük. Olyan törés is előfordulhat az életünkben, amivel sosem fogunk tudni mit kezdeni. Én nyolc éves voltam, mikor a bátyám tizenkilenc évesen meghalt a katonaságnál. Negyven év telt el. Semmit sem tudok vele kezdeni a mai napig. A seb már nem friss, de ugyanaz marad életem végéig. Ezekben az esetekben ne áltassuk magunkat azzal, hogy az idő majd begyógyítja, vagy feledésbe meríti. Ez életünk része marad, legalábbis a jelenlegi életünké. Amit itt meg kell tanulnunk, az két dolog. Ha elveszítettünk valakit a legfontosabbak közül, ne csapjuk be magunkat azzal, hogy pár év múlva majd enyhül a fájdalom. Tartsuk életben őt úgy mintha velünk lenne. Legyen a fényképe központi helyen a falon. Ünnepeljük születés és névnapját, osszuk meg vele örömünket, bánatunkat. Mondjuk el neki, hogy mennyire szeretjük most is és mennyire hiányzik. A másik fontos dolog, hogy használjunk ki minden egyes percet, amit szeretteinkkel tölthetünk együtt, és soha ne köszönjünk el egymástól haragban valami értelmetlen vita kapcsán.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Azóta történt

  • Embernek lenni

    A hitem aláássa a logikámat és a logikám pedig a hitemet! Tudom, hogy nincs értelme, de a hit pont erről szól.

Hirdetés

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.