Hirdetés

2022. június 29., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Hogyan kezdjünk gondolkodni?

Hogyan kezdjünk gondolkodni - Amit nem tanítanak az iskolában „Az emberi lény az egyetlen, aki mára már...

[ ÚJ TESZT ]

Gyereknevelés

Gyereknevelés

Meggyőződésem, hogy itt is hiányoznak az alapok. Első sorban az átgondolt és tűzön-vízen át való kitartás és következetesség. Fogalmazzunk érthetőbben. A gyermek az a csodálatos lény, akinek érzéseit és értelmét még nem szennyezte be semmi. Három dologra vágyik, de arra végtelen mértékben. Arra hogy szülei szeressék, arra hogy ő is szerethesse a szüleit és arra hogy szülei is szeressék egymást. Ez ellen nem szabad véteni. Jobb annak a gyermeknek meg sem születnie, mintsem olyan sebeket elszenvednie kicsiny korában, amik sohasem gyógyulnak be. Tudom, hogy miről beszélek. Magam is egy olyan világba érkeztem, ahol apám és anyám utálták egymást már születésem pillanatában. A gyűlöletet pedig jókora szurkolótábor szította tovább. Én magam is elváltam, pedig kiskoromban szentül megfogadtam, hogy az én csemetéim sohasem lesznek elvált szülők gyerekei. Azok lettek. Kamaszkorukban. Még mindig védtelenül olyan sérülésekkel szemben, amik egész életükön keresztül elkísérik majd őket.

Számtalanszor említettük már, hogy ne hagyjuk családjainkat szétrombolni vagy értéküket ledegradálni. Ez itt most százszorosan is igaz. Egy gyermeknek családban a helye. És milyen szerencsés, ha olyan helyre születik, ahol testvére is van és korábban már bizonyított nagyszülők is. Esetleg egy mókamester nagybácsi vagy egy vidéki nagynéni és sok unokatesó.

Ha a párválasztás és az egymás mellett, pontosabban az egymásért való elkötelezettség csodáját sikerült megvalósítanunk, de csak is ebben az esetben, készülhetünk a semmi máshoz nem fogható újabb csodára. Egy kicsiny élet érkezésére és formálására. Itt azt fontos megjegyeznünk, hogy nem szabad az idővel versenyt futnunk, sem pedig túl sokáig halogatnunk. Gyermeket akkor vállaljunk, amikor készen állunk rá. Egy volt kolléganőm tavaly szülte első gyermekét harminchét évesen. Régóta ismerem, tudom, hogy mennyire vágyott babára már huszonöt évesen is. A kicsi teljesen egészséges és csodaszép. Az érem másik oldalára pedig ne az legyen írva, hogy fiatalok vagyunk, ráérünk még. Majd ha lesz saját házunk, kocsink, vitorlásunk és elég aranyunk valamelyik offshore orgazdánál. Ha vitorlásom nem is, de házam, kocsim, pénzem volt mind. Most egyik sincs. A lányom így is szeret. Itt is fontos természetesen az ésszerű egyensúly, a végletektől való tartózkodás. Nyilván nem arról van szó, hogy ha isten adott kis gidát, ad majd legelőt is hozzá, azaz a tizenkettedik gyermek már nem biztos, hogy jól érzi majd magát a másfél szobás albérletben.

A szülő kötelessége, hogy gyermekét felnevelje és gondoskodjon róla, amíg az eléri a felnőttkort. Ez így elég egyszerűen hangzik. Nézzünk egy kicsit a mélyére. Ha már érezzük a tudatos gondolkodás fontosságát, esetleg már jótékony hatását is sorsunk alakulásában, miért ne használhatnánk azt a gyermeknevelés területén is, még pedig azzal a céllal, hogy gyermekeinkből is tudatosan gondolkodó embereket neveljünk. Maga az elmélet igazából nem bonyolult. Az igazi érdem azokat illeti, akik a hosszú évek során a gyakorlatban is következetesen végig tudják csinálni azt. Én nagyon szerencsés vagyok. Bár nem családban nőttem fel, de apám személyében közvetlenül ismerhettem a feltétel nélküli szeretet, a semmilyen akadály előtt meg nem torpanó, az árral szemben úszva is mindvégig kitartó, a sohasem panaszkodó és a szerényen, bölcsen tanító emberi nagyság példaképét.

Most gondolkodjunk el azokról a dolgokról, amik nagy valószínűséggel gyermekeink javát hivatottak szolgálni fejlődésük során. Először is ismételjük meg a legfontosabb szabályt. Soha, semmilyen körülmények között ne vonjuk meg a szeretetünket és törődésünket. Rosszul értelmezett nevelési szándékkal se, sértődöttségből se, és akkor se, ha éppen a padlóra küldtek minket a felnőttek ökölvívó tornáján. Azt se felejtsük el, hogy a szeretetet nem lehet feltételhez kötni, mert attól éppen a lényegét veszíti el. Mogorva ridegséggel nem lehet senkiből jobb tanulót faragni.

Soha ne akadályozzuk meg gyermekünket abban, hogy szerethessen minket. Ennek elvileg nem lenne szabad nehéz kihívásnak lennie. Sokszor viselkedünk ugyanakkor a már ismert okokból mostoha módon, idegesen, sokszor kiabálva velük. Ilyenkor azt tehetjük, hogy azon nyomban felismerjük a hibánkat és kijavítjuk. Úgy tudjuk kijavítani, hogy a gyermeknek elmondjuk, az imént hibásan és bután cselekedtünk. Kérjünk bocsánatot. Magyarázzuk el neki, hogy mitől voltunk az előbb olyan furcsák. És ami a legfontosabb, nézzünk a szemébe és biztosítsuk arról, hogy feltétel nélkül szeretjük őt, és ezen semmi az égen-földön nem tud változtatni. Érteni fogja és meg fogja érteni. Ez elvezet minket egy másik nagyon fontos dologhoz.

A gyermek legyen akármilyen kicsi, attól még értelmes lény. Értelmesebb mint mi. Befogadóképessége és nyitottsága gyakorlatilag végtelen. Nem szabad hagynunk, hogy a nyugati típusú agyhalott felnőtt társadalom a saját szintjére, a mélybe rántsa mire felcseperedik. Tessék születésének pillanatától kezdve értelmes és érző emberként, a család teljes jogú tagjaként bánni vele. Még tovább megyek. Énekeljünk a pocakban még bent rugdalódzó apróságnak. Beszéljünk hozzá, mondjunk neki meséket. Nyugodtan áradozzunk az égbolt csillagösvényeinek csodálatos világáról a pár hónapos babának is. Édesanyja pedig mesélje el neki a legkisebb királyfi világraszóló hőstetteit, leleményességét és bátorságát. Ne érdekeljen most sem senki véleménye. Titkok ezek, ősi misztériumok, amiket csak mi értünk. A gondolkodó szülők és a kicsiny emberke. Van ebben a kommunikációban nekünk magyaroknak egy komoly helyzeti előnyünk. A magyar nyelv egyedülálló gazdagságát és kifejezőerejének képességét tanulva, gyermekeink sokkal többet használják értelmüket már kicsiny korukban is mint külföldi társaik.

Ne csak szóban teremtsünk számukra inger-gazdag környezetet. Most is legyünk kreatívak. Mikor a lányom született, egy kétszobás lakásban laktunk. A kisebbik szobából egy rózsaszín teniszháló kifeszítésével leválasztottunk egy kétszer három és fél méter nagyságú területet. Alulra tíz centi vastag, a falakra oldalt öt centis szivacsot ragasztottunk. A szivacsra csodás mesevilágot ábrázoló ágynemű került. A plafonról házi készítésű pörgő-forgók lógtak alá. Az egyik színes kartonokból készült alakzatokkal, egy másik kis fagolyókból és színes anyagokból életre kelt bohócokkal. A terület elég nagy volt, könnyen elfért benne a sok ajándék plüss, tarka-barka műanyag rágni és cibálni való játékszer. Az egész projekt nem került többe, mint egy babaáruházban vásárolt hangzatos nevű mini pokróc három darab fantáziátlan csüngővel. Egy idő után a másik szoba szinte lakatlanná vált. Rengeteg időt töltött az egész család a dühöngőnek nevezett kis birodalomban. Legmélyebb álmainkat is ott aludtuk. Együtt.

A legkomolyabb kihívást a házastársunk mellett való kitartás jelenti. Sajnos ilyen világban élünk. Ugyanakkor vegyük ezt gyermekeink érdekében még annál is sokkal komolyabban, mint ha csak saját boldogságunk megőrzésen fáradoznánk. A család ugyanúgy megbonthatatlan egység, mint maga a világegyetem. Nem szabad kihasítani belőle, felesleget hozzátenni, sem pedig kárt tenni benne. Akkor is az egész sérül, ha tagjait külön éri bántódás. Az pedig ismert tény, hogy békétlenség idején legsúlyosabb mértékben mindig a gyermek sérül. Törekedjünk hát minden erőnkkel családunk egészének megőrzésére. Ebben kiváló segítőink is lehetnek. Első helyen másik gyermekünk vagy gyermekeink, a testvérek. Nem hiszem, hogy ezt külön magyarázni kellene. Benne van a nevében, úgy ahogy azt csak a magyar képes kifejezni. Én ebből a szempontból egy dolgot tartok fontosnak, ami személyes tapasztalatokra épül. A testvérek külön személyiségek. Bánjunk velük ennek megfelelően. Tipikus hiba például a másodiknak érkezőben az első kisebb kiadását szeretni. Amiben viszont egyenlőséget kell biztosítanunk, az a szeretet, az odafigyelés és az együtt töltött idő mértéke. Ha másképp cselekszünk, sorrendet fogunk önkéntelenül is felállítani. Pedig az is tipikus hiba, hogy valamelyikük kevesebb figyelmet kap. Talán csak azért, mert jobbak a képességei a tanuláshoz, vagy a különböző feladatok megoldásában, és ezért úgy véljük, hogy vele nem kell olyan sokat foglalkozni, hiszen jól boldogul magától is. Tévedünk. Figyeljünk erre a törékeny egyensúlyra nagyon oda, mert komoly károkat okozhatunk vele, ha a mérleg nyelve nem középen áll.

A család egységét és egészét erősíthetik az arra alkalmas nagyszülők és rokonok is. Talán keményen hangzik az alkalmasság fogalma, de sajnos nem magától értetődő. Nem sokkal fentebb már említettük, hogy a mi várunkban a mi szabályaink a mérvadóak. A vár pedig hosszú évek kemény munkájával épül. Nincs szükségünk bontást végző kezekre. Ez nem kell, hogy végleteket jelentsen. Szeretetlenség és viták helyett, amire egyikőnknek sincs szüksége, sokkal inkább határozott segítséget és iránymutatást kell biztosítanunk. Tessék emellett az álláspontunk mellett következetesen kitartani. Nem olyan hosszú idő, mire közös nevezőre jutunk ahelyett, hogy hosszú éveken át bosszankodnánk vagy utálkoznánk. A nagyszülőnek fontos szerepe van a gyermek egészséges fejlődésében. Még több feltétel nélküli szeretetet, még több odafigyelést, még több együtt töltött időt jelent a számára. Miért olyan fontosak ezek, hogy már megint erről van szó? Azért, mert a gyermek ettől érzi magát fontosnak és értékesnek. Eljutottunk ezzel a nevelés kérdéskörének egyenest a közepébe.

Hogyan neveljük gyermekeinket? Nem lehet mindenkire érvényes választ adni, ha egyáltalán van olyan, hogy helyes válasz. A legrosszabb, amit tehetünk, ha veszünk egy hasonló című könyvet és aszerint haladunk, mintha csak palacsintát sütnénk egy receptet tanulmányozva. Tanácsot is csak olyantól kérjünk, akiről látjuk, hogy a sajátjai nevelésében számunkra tetsző eredményeket ért már el. Azt se felejtsük el, hogy a jó pedagógus nem egyenlő a jó szülővel. Lehet Klári néni a világ legjobb kézügyesség fejlesztő óvónője, gyermekünket nem ő fogja felkészíteni az élet kihívásaira. Ne ruházzuk át a nevelés feladatát az óvodára vagy az iskolára. A legfontosabb alapszabályokat néhány sorral fentebb már olvastuk. Mivel egészítsük ki őket? Gondoljuk át okosan a célt. Azt a célt, hogy milyen ember szeretne lenni gyermekünk. Szándékosan nem azt írtam, hogy mi mit szeretnénk. Ha felnő, milyen emberként tud majd tartalmas és boldog életet élni?

Ha az eddig leírtakban sikerrel járunk, a nagyon erős alapokat már lefektettük. Az erős alap röviden annyit jelent, hogy a gyermeket ne érje sérülés vagy hiány, sem pedig felesleges többlet. Ez utóbbi alatt a káros tanításokat és elfojtásokat értem. Ez sokkal nehezebb feladat, mint ahogyan elsőre hangzik. Én személy szerint senkit sem ismerek, akit ne ért volna gyerekkorában valamilyen komolyabb lelki sérülés, pedig nem vagyok sem pszichiáter, sem az intézmény lakója. Nézzünk most inkább konkrétumokat.

Olvastuk már, hogy a gyermek születése pillanatától kezdve legyen a család teljes jogú tagja. Ez elméletben szépen hangzik, de mit jelent a gyakorlatban? Nem azt, hogy a partedli fölé akasszunk a nyakába egy vastag aranyláncot. Először is mindig figyeljünk arra oda, amit mond vagy kérdez, vagy amíg nem beszél, arra amit közölni akar velünk. Ezt az odafigyelést tudatosan éreztessük vele. Várjuk el tőle, hogy nyilvánítsa ki a saját véleményét. Meg fogunk döbbenni, hogy milyen éleslátással rendelkezik egy olyan kisember, akinek nem korlátozzák a gondolatait. Ha hasznos tanáccsal áll elő vagy okosan formál véleményt, elképzelést, fejezzük ki büszkeségünket. Ismerjük el, hogy mi erre nem is gondoltunk. Ha hozzászólása kevésbé sikeredik jóra, semmiképpen se illessük kritikával. Mondjuk azt, hogy nekünk más a véleményünk, és azt is hogy miért. Ez a fajta pozitív visszacsatolás és a negatív, személyiségromboló kritika tudatos kerülése itassa át kapcsolatunk minden területét. Mondjuk is ki. Ne a szomszédnak dicsekedjünk el azzal, ha büszkék vagyunk rá. Neki mondjuk el. Sokszor. Nézzünk a szemébe, és rendszeresen tudassuk vele, hogy mennyire szeretjük, mennyire büszkék vagyunk rá és mennyire megbízunk benne.

Legyenek reális és építő jellegű elvárásaink vele szemben. Legyen kész mindig a leckéje, legyen a szobája és saját maga rendbe téve lefekvés előtt, és így tovább. Ezek ugyanakkor nem maguktól történnek meg, és nem is jótündér keresztanya varázslatai által. Segítsünk neki azon a területen, ahol nehézségei lehetnek. Ha gondjai vannak a matematikával, fordítsunk rá időt és energiát, hogy értse is azt. Például hogy mi a lényege az összeadás fogalmának. Ne mi csináljuk meg helyette a leckét, hanem őt tegyük képessé arra, hogy helyesen tudja a feladatokat megoldani.

Az előző fejezetben már említettük a testkontaktus jótékony és energizáló hatását. Használjuk ki a végtelen lehetőséget. Gyermekeink vágynak rá, hogy átöleljük őket, hogy hozzánk bújhassanak. Amíg picik, tartsuk őket karjainkban. Később hagy fogják a kezünket, egészen addig a korig, amikor majd ők érzik úgy, hogy már nagyok ehhez. Nem értek egyet azokkal a szülőkkel, akik minél előbb önálló alvásra akarják szoktatni őket. Ha szeretnek hozzánk bújni, hát el ne küldjük magunk mellől őket. Vegyünk egy olyan méretű ágyat, amin kényelmesen elférünk. Ez természetesen csak a saját véleményem és tapasztalatom. Én azt figyeltem meg gyermekeimen, hogy ha elfáradtak, bárhol és bármikor képesek voltak olyan mély álomba merülni, amiből szándékosan sem lehetett volna felébreszteni őket. Laikusként azt gondolom, hogy a szeretettel teli légkör és a sok gyengéd összebújás alakított ki bennük egy erős biztonságérzetet.

Nagyon nehéz kérdés a fegyelmezés. Én azt a gyakorlatot követtem, hogy abban a korban, amikor felelőtlenül kezdenek az úttestre kiugrálni, vagy a korhadó diófa tetejére felmászni, rá kell kettőt csapni a popsira. Közvetlenül akkor, amikor saját vagy a másik testi épségét veszélyezteti a kisember. Pontosan kell tudnia, hogy miért kapta és azt is, hogy egy pillanatra sem szűntünk meg szeretni őt. Kerültem minden indulatot. Következetesen, higgadtan és legfőképp nem a veséjét leszakítva. Ma már ugyanakkor nem tenném ezt. Nem tudom eldönteni, hogy ez helyes volt-e vagy sem. Nem köszönt vissza később ugyan negatívumként, ma már mégis az a véleményem, hogy teljes mértékben kerülni kell a testi fenyítést. Az viszont sosem volt kétséges a számomra, hogy más helyen, mint a popsija, más csínytevés miatt, vagy akármilyen egyéb megfontolásból, bűn megütni a gyermeket. Ha valaki felpofozza a csemetéjét mondjuk szemtelenség vétsége miatt, az nem tesz mást, mint porig alázza, amivel olyan árkot ás kettőjük közé, amit nehéz lesz később betemetni.

Más büntetések kapcsán is elég eltérő az átlagostól a véleményem. Mi a szobafogság például, ha nem szabadságvesztés? Olyan programot se töröljünk megtorlásként, amit már korábban megígértünk. Bizalomvesztés. A barátoktól való eltiltást sem találom építő jellegűnek. A személyemben mélyen meg vagyok sértve című önző és primitív távolságtartás pedig csak nevetségessé és szánalmassá tesz minket.

Mindezek, és bármilyen más diktátum, azoknak az alárendelő viszonyoknak a létjogosultságát tanítják meg a még romlatlan értelem számára, amiktől a világ ma olyan halálosan beteg.

Mivel büntessünk akkor? Semmivel. Nem bűnözőkről beszélünk. Gyermekünkről van szó, aki most tanul különbséget tenni jó és rossz között. Véleményem szerint ez a kulcs. Ebben kell neki tudatos gondolkodóként és kreatív szülőként minden segítséget megadni. Magyarázzuk el, miért helytelen dolog az étellel dobálózni, vagy a falat céklával bekenni. Amíg olyan pici, hogy a világot felfedezve romba tudja dönteni a fél lakást, addig a mi felelősségünk, hogy számára elérhető magasságban ne legyen olyan tárgy, ami bármilyen módon veszélyt jelenthet rá, vagy egyszerűen csak könnyen törik vagy rongálódik. Később pedig vértezzük fel magunkat a végtelen türelem erényével. Minden egyes alkalommal mondjuk el miért helytelen az adott cselekedet. Akkor is, ha ugyanarról van szó sokadjára is. Mutassuk meg, hogy hogyan csinálja legközelebb. Tanítsunk neki lehetséges alternatívákat. Mi magunk pedig járjunk elöl követendő példával, vagy mondjuk el, hogy hogyan cselekedtünk helyesen hasonló helyzetben.

Szerintem elég büntetés a gyermeknek a lelkiismerete, az hogy szülei helytelenítették amit tett. Gondoljunk csak bele, kinek akar ő megfelelni? Kitől vár elismerést? Ki az számára, aki fontos, hogy büszke legyen rá? Ideális esetben a gyermek a szeretetteljes, egyenjogú, uram bocsá' baráti viszony megőrzése érdekében akkor is teljesíti a szülő kérését, ha az nincs jelen. Arra törekedjünk hát, hogy a kapcsolatunk ilyen legyen vele. Ismétlésképpen: hatalmas hibát vét az, aki lebecsüli a lurkók értelmi képességét vagy érzelemgazdagságát, akár milyen picik is. Mindezzel természetesen nem kell egyetérteni. Most se feledjük, hogy a témával kapcsolatban elég egy keresést indítanunk. Az internet bőséggel kínál nagyon sok szimpatikus és jól használható gyakorlati útmutatást. Érdemes néhány órát rászánni.

Nézzünk még néhány gondolatébresztő kérdést ebben az oly fontos témakörben. Többször említettük már, hogy töltsünk időt, méghozzá tartalmas és egymásra odafigyelő időt azokkal együtt, akik igazán fontosak számunkra. Gyermekeink esetében ez hatványozottan igaz. Ők velünk akarnak lenni. Akarjuk mi is ugyanezt. Nem kétséges, hogy velük lenni tartalmasabb időtöltés, mint tehetségtelen focistákon vagy még tehetségtelenebb önjelölt sztárokon bosszankodni a tévé előtt. Szánjunk időt a gyermekünkre. Olyat, ami csak az övé. Ha többen vannak, együtt is és külön-külön is, nem feledve a testvérek közötti egyensúly törékenységét. Miért olyan fontos ez? Azért mert ez az amitől értékesnek és fontosnak érzi magát. Már megint ide lyukadtunk ki. Azok a gyerekek, akikkel a szüleik nem töltenek elég időt, meg vannak győződve arról, hogy nem érdemesek rá.

Tudunk már koncentrálni, figyelmünket a fontos dolgokra összpontosítani. Ezért amikor időt töltünk gyermekünkkel, mi magunk is legyünk jelen. Először is minden percében az együtt töltött időnek és a közös játéknak. A jelenlét ugyanakkor nem csak a tudatosan erre szánt időpontban fontos. Akkor is legyünk vele, amikor ágyban fekszik lázasan vagy szerelmi bánattól csalódottan. Amikor ünnepi verset mond az oviban, amikor kosárlabda meccse vagy iskolai futóversenye van, vagy amikor először sikerül esés nélkül a korcsolyapályán körbeszáguldania. Ugye nem felejtettük el a pozitív visszacsatolás kötelező jellegét?

A korcsolyapálya kapcsán jut eszembe, hogy milyen kiváló és hasznos dolog a gyermekkel már kiskorában megszerettetni az aktív sportolást. Mozog ő magától is eleget, de ne feledjük, hogy az idő múlásával milyen sok befolyásoló tényező akarja majd erről leszoktatni. Ha rendszeres sportolásba kezd, hagyjuk, hogy ő válasszon magának. Ne saját gyerekkorunk elszalasztott lehetőségeit akarjuk vele pótoltatni, vagy rajongásunkat ráerőltetni egy esetleg számára unalmas sportág iránt.

Általában jól tesszük, ha bátorítjuk a kíváncsiságát, kreativitását, kezdeményezőkészségét. Az élet minden területén. Hagyjuk, hogy sok mindent kipróbáljon. Ne mi döntsük el, hogy egy színjátszó kör, az uszoda vize, a hagyományőrző íjászok társasága, az eget kémlelő csillagászok vagy egy beltéri sziklamászó csapat az a közeg, ahol jól érzi magát. Választania sem kötelező. Ez még nem a pályaválasztás ideje. Egyszerűen csak hasznos a sokszínűség és a változatosság, a társaságban eltöltött idő, és természetesen fontos a tudás.

Nyilvánvaló, hogy a nevelés során a családi tűzhelytől távol kell tartanunk az indulatainkat, a napközben ért sérelmeinket, a csak ránk, felnőttekre tartozó gondokat. Ennél is jobban kell vigyáznunk a szánkra. Gondolkodó emberek vagyunk. Tessék átgondolni, hogy kijelentéseink milyen üzeneteket hordoznak, milyen érzéseket váltanak ki, erősítenek vagy gyengítenek a kicsiny lélekben. Amit a magam részéről az eszetlen ütlegeléshez hasonló bűnnek tartok, az a kritika és a szidalmazás. A gyermek kételkedés nélkül igaznak hiszi minden szavunkat. Figyeljük meg ezzel szemben, hogy hányszor hangzik el szülő szájából az, hogy „hülye vagy”, „mit szerencsétlenkedsz”, „ne idegesíts már megint”, „hát semmit sem lehet rád bízni” vagy „miért csinálsz magadból vásári majmot”.

Nem vagyunk tudatában annak, hogy ezekkel a szavakkal mekkora kárt okozunk. Mivel a kisember igaznak hiszi mindazt, amit mondunk, ezek a dolgok bekerülnek a saját valóságába, a tudatába és az önbecsülésébe. Olyan helyrehozhatatlan sérüléseket okozhatunk, mintha levágnánk az egyik kezét. Soha ne mondjunk semmi olyat nekik, amit nem akarunk a személyiségük részévé tenni.

„Ha a gyermeket újra és újra csak kritizálják, parancsolgatnak neki, és fenyegetik, magasabb rendű agya nem lesz képes olyan irányba fejlődni, ami elengedhetetlen az érvelés, tervezés és elmélkedés szempontjából.” (Idézet Margot Sunderland „Okosan nevelni tudni kell” című könyvéből)

Fontos és talán ismét nem magától értetődő dolog, hogy ne várjunk el kötelező hálát és tiszteletet fáradtságainkért cserébe. Ha ilyen babérokra vágyunk, legyünk arra érdemes szülők, akiknek ezt gyermekeik maguktól adják meg. Okosabban tesszük, ha arra törekszünk, hogy minél tovább kívánatos és hasznos szereplői lehessünk életüknek, akikkel öröm együtt lenni. Esetleg később is, nagyiként és papaként. Személyes célkitűzésnek sem hangzik rosszul. Egyszer egy tiszteletet kikövetelni próbáló szülő-kamasz vita során hallottam a saját fülemmel a következő érvet: „Én nem kértem, hogy megszülessek.” Ezzel a kijelentéssel úgy gondolom, hogy nehéz lenne vitatkozni. Ne feledjük, a tudatos gondolkodásnak azon a szintjén, ahol már mi járunk, nincs alá és fölérendelés. Nem birtokolhatjuk csemetéinket, és nem élhetjük a saját gyermekkorunkat újra a bőrükbe bújva, gyerekszobánk esetleges nélkülözéseit kárpótolandó.

Hogy jól végezzük-e dolgunkat az élet talán legnehezebb kihívását jelentő feladatában azt azzal tudjuk mérni, hogy a gyermek mennyire érzi magát értékesnek és fontosnak. Ennek a megállapításához nem kell képzett lélekbúvárnak lenni. Figyeljük meg ebből a szempontból a saját maga által kijelölt helyét a családban, viselkedését, szavait, vagy éppen a hallgatását. Ha sikerül úgy felnevelnünk őket, hogy fiatal felnőtt korukban egészséges mértékben fontosnak és értékesnek tartják magukat, önállóan és felelősségteljesen tudnak döntéseket hozni, akkor megtettük a tőlünk telhetőt azért, hogy tartalmas és boldog életük lehessen. Mi az egészséges mérték? És mivel fogjuk vissza az esetlegesen túlzott mértékben növekedő önbizalmat és önállóságot? Hogyan kerüljük el, hogy ne legyenek kakukk fiókák? Nem ismerem a választ. Mint ahogy a túlzott önbizalom és önállóság, és a gyermekekre analógiaként sokszor használt erőnket meghaladó gondoskodás fogalmait sem.

Ha eljutunk egyszer idáig, ne felejtsük el, hogy mindezzel nem csak gyermekeinknek tettünk jót, hanem saját magunknak is. Mi is fontosnak és értékesnek tartjuk majd magunkat, olyanoknak, akik értelmes célokat voltak képesek kitűzni és megvalósítani, hiszen egy számunkra imádott élet okos formálásában játszottunk döntő szerepet.

A nem véletlenül hosszúra nyúlt, családról szóló gondolatébresztés után térjünk vissza oda, hogy mik lehetnek még szövetségeseink életünk boldogabbá és tartalmasabbá tételében.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Azóta történt

  • Embernek lenni

    A hitem aláássa a logikámat és a logikám pedig a hitemet! Tudom, hogy nincs értelme, de a hit pont erről szól.

Hirdetés

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.