Perui egészségügy
Perui egészségügy
Ezt a négy hónapos „túrát” annak szenteltem, hogy megismerjek egy teljesen más kultúrát, megtapasztaljam, hogy a világ másik felén hogyan élnek az emberek, és persze, hogy egy kicsit világot is lássak. Úgy érzem egyre jobban sikerül belelátnom az itteniek életébe. Ez az írás az egészségügyről szól, amit sajnos a napokban megismertem.
Körülbelül 5 nappal ezelőtt kezdett el enyhén fájdogálni a hasam, kiszáradni az ajkam és egy kicsit fájni a torkom. Nem tulajdonítottam az ügynek nagy fontosságot, hiszen itt szinte mindenkinek mindig van valami baja.
Aztán úgy 2 nappal ezelőtt kezdett el irgalmatlanul fájni a torkom, de csak az egyik oldalon. Na mondom, ilyen sem volt még. Elkezdtem keresgélni az interneten, hogy mi lehet ez, és elég gyorsan rátaláltam a megoldásra. Ez valószínűleg vírusos torokgyulladás lesz, ahol az egyik mandulám is begyulladt. Mivel a leírás szerint ezt szájon át is lehet látni, gondoltam belenézek a tükörbe. Amit láttam, az elég gyorsan ráébresztett, hogy ez nem játék, itt gyorsan orvoshoz kell fordulni.
Szerencsére a lakótársam aneszteziológus, és bár nem az alvással voltak problémáim, de rögtön tudott segíteni, és elküldött az egyik torokspecialista kollégájához. Öröm az ürömben, hogy a doki is ugyanazt a diagnosztikát állította fel, mint én. Felírt egy szopogatótablettát, meg 3 adag lórúgásnyi antibiotikumot, melyet injekcióval kell beadni. És innen kezdődik a történet groteszk része.
Lementem a patikába és megvettem az ampullákat. Majd vissza az egészségügyi centerbe, hogy valaki adja be. Erre mondják, hogy ehhez kell tű, meg fecskendő is. Oké, mondom, vissza a patikába. Beszereztem a szükséges kellékeket, majd vissza az eü. centrumba. Itt most azzal vártak, hogy itt senki sem tud beadni injekciót. Mondom, ez fantasztikus. Akkor hol adassam be? Hát a patikában.
Vissza a gyógyszertárba, ahol természetesen azt mondák, hogy ők ezt nem tudják beadni. Jó, mondom, akkor hol tudják? Azt ők nem tudják. Itt már kicsit ideges kezdtem lenni. Felhívtam a lakótársamat, hogy ugyan mondja már meg, hogy itt Cuscóban van-e olyan hely, ahol képesek beadni egy injekciót. Azt válaszolta, hogy menjek el a regionális kórházba, ahol ő is dolgozik, és keressem a „topico emergencia"-t, avagy a sürgősségi ellátást.
Bementem a kórházba, és megkérdeztem, hogy hol van a fent említett osztály. Egy fószer mondta, hogy ő tudja, kövessem. Elvitt valami tök más topicóhoz, és nem jutott el a szürkeállományáig, hogy nekem az emergencia kell. Na gondoltam, ezzel is csak sűrűbben vagyunk, majd magam megkeresem. 10 perc után meg is találtam és a látvány, ami fogadott, az nem volt semmi. Most az infrastruktúrára nem térek ki, mert az egy külön írást is megérne, de az a fejetlenség, ami ott fogadott, az leírhatatlan. Mindenféle beteg egymás hegyén-hátán, a sebek miatt émelyítő bűz terjengett az egész osztályon, és persze senki sem tudott semmit. Nagy nehezen végre megtaláltam azt, aki be tud adni egy oltást.
Na most ezt a helyet úgy kell elképzelni, mint egy szélesebb folyosót, ahol járnak-kelnek az emberek, sőt az egyik oldalt még betegeket is fektetnek.
Odamegyek a nővérhez és mondom neki, hogy itt van az ampulla, legyen szíves adja be. Hát az nem úgy van, fizetni kell érte. Jó, mondom, mennyi az annyi? 1,5 sol. Elővettem 2 egész solt és letettem az asztalra. Ekkor egy teljesen fura, eltorzult arccal rám nézett és azt mondta, hogy nem neki kell fizetni, hanem a kasszánál. Ekkor már igen ideges voltam... Hol a kassza? Erre a válasz az volt, hogy az épületen kívül, úgy balra. Köszi, ez sokat segít.
Újabb negyedóra és megtaláltam a kasszát. Zárva. Odahívok egy éppen arra járó nővérkét és kérdezem, hogy ilyenkor mi a teendő. Azt feleli, ebédidő van. Mondom: fél háromkor? Meddig ebédelnek? Reggelig? Mondta, hogy ne izguljak, itt egy telefonszám, felhívja. Kis várakozás után bele is szólt egy félig álmos, félig sértett hang. Szó szót követett, majd a nővérke mondja, hogy várjak nyugodtan, mert már a desszertnél tartanak. Mondom, ez fantasztikus. Kávézni is fognak? Addig nincs ellátás az kórházban? Mire a nővérke: de de van, mert van egy másik kassza is. Jó, mondom legyen kedves és kísérjen el. Megérkeztünk és az egész kórházra egy kassza volt nyitva. Szerencsére nem volt nagy a sor, lecsengettem az 1,5 solt, és vissza az emergenciára, ahol megkaptam a szurit.
Kórházi óra...
A nővérke szemrebbenés nélkül mondta, hogy toljam le a nadrágomat. Mondom: itt, és nem lehetne karba? Azt mondja itt, és csak fenékbe lehet. Mint írtam, itt se diszkréció, se semmi, mindenki, aki éppen arra járt, férfi, nő, idős, fiatal, pompás portréképet készíthetett volna a hátsó fertályomról. Mellettem az ágyon egy másik nő ült, akinek éppen az infúziója csöpögött. Megkértem, hogy egy kicsit húzódjon odébb, hogy én is felférjek az ágyra és megkaphassam az oltást. Ezt az idilli hangulatot csak egy szegény, idős asszony egy-egy ordítása törte meg, aki a férjét ápolta, úgy 2 méterrel odébb, és amit kivettem a szavaiból az annyi volt, hogy segítsenek, mert a férje nem lélegzik…
Miközben próbáltam feldolgozni a látottakat és hallottakat, egy bazi nagy szúrást éreztem, majd egy fél percig tartott a beadás. Csillagokat láttam. A beavatkozás végén a sejhajomra csaptak egy vattát, és ráhúzták a nadrágomat. A vatta persze 20 mp alatt esett ki, de a nővérke megnyugtatott, hogy már amúgy sem vérzik az a seb annyira, nyugodtan mehetek. Felöltöztem, elköszöntem az ágytársamtól, majd zsibbadó lábbal elhagytam a csatateret.
Egy kis kellemes intravénás antibiotikum és fájdalomcsillapító
Az egészségügy mentségére legyen mondva, hogy legalább mindenki segítőkész és mosolygós, pedig itt sem keresnek vagyonokat az ezen szektorban dolgozók. És azért nagy előny mosolygós arcokat látni, mint mogorva fejeket, akikről lerí, hogy a legutolsó dolog, amit csinálna, az a beteg gyógyítása. Mindazonáltal, ha meghallom, hogy így meg úgy a magyar egészségügy, akkor rögtön ajánlani fogom a cuscói regionális kórház sürgősségi osztályának megtekintését.
Hamarosan indulok vissza, hogy megkapjam a mai adagomat. A járást már ismerem, de biztos semmiben sem lehetek. Bízom benne, hogy mielőbb rendbe jövök és folytathatom a kalandokat. Sajnos pont most hétvégén mentünk volna a Titicaca tóhoz, ez így most kicsit csúszni fog…
Minden jót odahaza!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
