Ecuador és Peru – 4 hónap alatt

Bevezető

Tisztelt Olvasóközönség!

Az enyém egy nagy kaland volt, emiatt ez az írás is igen terjedelmes lett. Ebben a bejegyzésben azokból az élményekből szeretnék valamit átadni, amiket átéltem Ecuador és Peru földjén. Az eredeti blogot a Facebookon vezettem és az ottani írásokat ültettem át ide a Logoutra. Kicsit módosítottam is rajtuk, hiszen sok olyan rész volt/van, ami azóta elvesztette az értelmét, ugyanakkor igyekeztem a lehető leghűbben „átmásolni” a történetemet.

Bízom benne, hogy kellemes időtöltés lesz a napló olvasása, és hogy más is kedvet kap egy ilyen életre szóló kalandhoz.

Jó olvasást kívánok!

"Veszélyes dolog kilépni az ajtón! Csak rálépsz az útra és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál ki tudja, hová! "

Az eredeti blog helye: Túl az Óperencián

Talán ezzel a képpel személyesebb lesz az írás

Utazás egy másik kontinensre

Menetrend szerint megérkeztem Frankfurtba. Hurrá, elértem a csatlakozást! Eddig tartott a boldogság. A Punta Cana-i gép 7 és fél órát késik, mert nem ment át a műszaki ellenőrzésen... Fantasztikus, emiatt lekésem a csatlakozásokat is (Punta Cana - Panama), és az út 36 órásra duzzad (és persze utána jó érzés lesz felszállni egy olyan gépre, ami x órával ezelőtt még a szervizben vesztegelt azért, hogy fel tudjon szállni).

A frankfurti reptéren; ekkor még nem sejtettem...

Gondoltam, ezt nem hagyom annyiban. Minden diplomáciai tudásomat, mosolyomat, tényleg mindent bevetve 1 óra alatt elértem, hogy átrakják a jegyemet Bogotába. Bár szüleim lelkemre kötötték, hogy ne menjek Kolumbiába, ezt úgy néz ki, nem sikerül megtartanom. Bogotából egy átszállással már Guayaquilben leszek. Nem szeretném elkiabálni, de lehet, hogy így lesz a legjobb.
Hopp, közben be is állt a gép – erről készült a fotó.

Ember tervez, Isten végez. Bízzunk a legjobbakban!

Jelentem: a mai napon megérkeztem Cuencába. Nem volt egyszerű az út, mindent egybevetve kb. 36 óra kellett az úti cél eléréséhez. Ami további nehézséget okoz az az, hogy Bogotában maradt a bőröndöm. Ha minden igaz, holnap vagy holnapután megkapom. Örülnék neki, mert harmadik napja vagyok éjjel-nappal ugyanabban a ruhában.

Guayaquilben egy Bryan nevű, nagyon barátságos és segítőkész fiú várt rám, és a kis albérletét osztotta meg velem. Belépve, kezdtem átérezni, hogy ez bizony a harmadik világ, és az életszínvonal nem éppen egyezik az európaival. Nincs meleg víz; a víz nemhogy nem iható, de szájba sem vehető; háziállatból rengeteg van, de az irtandó fajtából; kosz van, a falak mállanak és még sorolhatnám. Ráadásul egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, mert 32 fok volt a szobában, ráadásul a főút mellett feküdt, így egész éjszaka dudaszót hallgathattam.

Emiatt el is vagyok fáradva, mert az elmúlt 48 órában semmit nem aludtam. Holnap mesélek tovább, és ha minden igaz, lesznek képek is. Lényeg a lényeg: élek.

Cuenca és az első kirándulás

Cuenca. Ez az itteni paradicsom. Kb. 2300 méteren fekszik – egy festői völgyben. Emiatt a klíma a lehető legkellemesebb. Napközben a hőmérséklet nemigen megy 25 fok fölé, este pedig nem hűl le 10 fok alá. Ami a legmegdöbbentőbb az az, hogy tisztaság van. Olyannyira, hogy elvben még a víz is iható. Ezt persze nem próbáltam ki, de fogat, gyümölcsöt, zöldségeket mosni tökéletes.

A folyópartról a koloniális épületek

A tegnapi nap folyamán egy óriási kirándulást tettünk egy közeli nemzeti parkba, las Cajas-ba. Sajnos a kártyaolvasóm nem működik a gépemben, a pótolvasó meg a bőröndömben van, ami természetesen még mindig nem jött meg, így képekkel csak később tudok szolgálni.

Láma, akár a városon belül is

Nagyjából 3-4000 méter magasan kirándultunk. Nagyon durva érzés, hogy pár lépés után, ha az ember felfelé kapaszkodik a hegyre, meg kell állnia, mert oxigénhiány lép fel. Olyan érzésem volt 10 lépés után, mintha lefutottam volna egy szigetkört. Persze pár másodperc szusszanás után megint lehet továbbmenni, de akkor is döbbenetes az élmény.

Cajas-ban meglátogattuk azt az utat, ami még az elmúlt századokban kötötte össze Cuencát Guayaquillel. Itt megnéztünk egy skanzenszerű múzeumot, ami tökéletes betekintést nyújtott az itteni emberek életébe. Meglátogattuk a legrégebbi fogadót is, ami ma már nem üzemel, de több száz éven keresztül szolgálta az utazókat.

Az ebédünket is itt fogyasztottuk el; én pisztrángot ettem, ugyanis ez a környék specialitása. Rendkívül ízletes volt. Előtte valami helyi aperitifet kínáltak, ami leginkább a céklaléhez hasonlított, és ebbe kellett beleönteni a cukornádból készült alkoholt. Mondták, hogy csak keveset rakjak bele, mert nagyon erős. Hát nagyot néztek, amikor jó magyar szokás szerint elkértem a megmaradt nádpálinkát és ledobtam egyszerre. Mondtam nekik, hogy ez nem egy nagy hőstett mifelénk, de ha majd megjön a bőröndöm és vele együtt a pálinka, akkor majd rájönnek, hogy igazat beszélek. :)

A mai nap kezdtem volna a munkahelyemen, de mivel nincs még meg a bőröndöm, ezért ezt a napot valószínűleg a keresésére fogjuk fordítani. Remélem, hogy sikerrel járunk, mert lassan lecserélném a pólómat, amit 4 napja hordok. Mondjuk annyira nem lógok ki a sorból... :)

Egyelőre ennyit rólam; amint megjön a bőröndöm, feltöltök jó pár képet.

Remélem otthon is minden rendben van. Szép napot mindenkinek!

Ecuador az első hét után

Egy kis összefoglaló az első egy hétből.

Ecuador le sem tagadhatná, hogy a dél-amerikai kontinensen található. Az országban megtalálhatóak a forró tengerpartok a kis nádfedeles házakkal, ahonnan a lampionok és ritmusos „merenge”-szerű dallamok boldogságot árasztanak. Aztán ott van a hegyvidék a maga varázsával, méltóságteljes, hatalmas csúcsaival, melyek a legtöbbször a felhők homályába vesznek. Végül pedig az ország keleti területén az Amazonas dzsungele található, a maga összes szépségével és veszélyeivel. Egyszóval itt tényleg minden megtalálható, és ami a legnagyobb előnye az országnak, az a mérete. Relatíve kicsi, így pár órás buszúttal minden elérhető. Ráadásul a tömegközlekedés fillérekbe kerül.

Tegnap elkirándultam Ingapricába, mely „inka falat” jelent. Az út kb. 3 óra oda és ugyanennyi vissza. Mindezért összesen fizettem 5 dollárt. Az utazás élménye viszont minden pénzt megér. Ezen a környéken ugyanis főleg őslakosok élnek, akik nem egyedül utaznak, hanem az állataikkal. Volt a buszon kecske, malac, csirke (ebből egy el is szabadult a buszon és jó pár percig fel-le szaladgált, míg sikerült megfogni), macska és kutya is. No persze „illatokból” sem volt hiány. Harapni lehetett az „ember” szagot, de tíz perc után hozzá lehetett szokni.

A helyi avonos csávó

Külön érdekesség, hogy a busz gyakorlatilag nem áll meg, hanem csak lassít és már megy is tovább. Megállók nincsenek, le kell inteni. Nem éppen akadálymentesített megoldás. Ami a legjobban tetszik, hogy 5 percenként felszállnak árusok és mindenféle terméket árulnak, kezdve a telefonoktól az ananászig. A kedvencem a helyi „avonos” csávó volt, aki itt is sikerrel adta el a szerencsétlen bennszülötteknek a drága „ártani nem használ” termékeket. Még külön előadást is készített, amivel prezentálta a kenőcsei jótékony hatását. Nem dicsért meg, amikor lefotóztam, de hát mindent a blogért és a kedves olvasóközönségért. :)

Ingapirca romjai. Két kultúra találkozása: az Inka és a canari

Ingapirca csodálatos hely. A dombról, ahová épült, be lehet látni az egész környéket. Varázslatos a táj. Itt két kultúrának a romjai is megtalálhatóak. A régebbi az úgynevezett canari (id. 500-1400), míg a későbbi az inka kultúra. Hihetetlen, hogy már a canari is ismerte a naptárat. Náluk egy év 13, egyenként 28 napos hónapból állt. Így sosem kellett azon gondolkodniuk, hogy éppen hány napos hónapot írnak. Így viszont csak 364 napos lett volna az év, emiatt az év első napja a „nulladik” volt, amire az alkoholfogyasztás miatt úgysem emlékezett senki, így ki is jön a 365 napos esztendő. Hamarosan feltöltök képeket, ott majd írok pár sort az építészetről is.

A Posada Ingapirca nevű hotelből ilyen kilátás nyílik (itt dolgoztam)

A blog végére pedig egy jó tanács. Akármennyire is finom a papaya, lefekvés előtt ne egyetek és főleg ne egy egészet. Nekem is mondták, hogy ne tegyem, mert nehéz gyümölcs, de hát Ádámka okos gyerek és persze, hogy betömött este 10-kor egy egészet. Röviden, az egész éjszakát a „banos”-ban töltöttem és azt hittem, sohasem lesz vége a kalandnak. Másnap olvastam utána, hogy Dél-Amerikában a legjobb hashajtónak tartják a gyümölcsöt. Szóval ha papayát esztek, csak mértékkel, és legyen a közelben WC…

Ecuadori óriás papaya. Mézédes és nagyon finom

Mindenkinek szép napot Ecuadorból!

Ecuador színes arca

Sok idő telt el a múltkori írás óta. Ennek egyrészt az az oka, hogy hétköznap dolgozom, így ilyenkor nem történik semmi különös, hétvégén viszont annyi a program, hogy nincs időm írni, illetve képeket válogatni.

A grillezés eredménye: Sült húsok, platano (főzőbanán), kukorica, saláta, krumplitócsni

Múlt vasárnap meghívtak egy családi születésnapos grillpartira. Eszméletlen nagy élmény volt. A grillsütő szerepét nem más tölti be, mint egy hosszában félbevágott rozsdás olajoshordó egy bevásárlókocsiból kivágott ráccsal a tetején, ami rostélyként szolgál. Azonban amit ebből kihoznak, az maga a csoda. A húsok egy itteni speciális pácban érlelődnek, és emiatt omlósak és rendkívül finomak. E mellé a rádióból szól a tipikus ütemes, vidám dél-amerikai zene, ami a jéghideg sangriával együtt tovább fokozza a hangulatot. Közben mindenki egyszerre mondja a magáét, hatalmas a hangzavar, de valahogy mindig eljut az információ a megfelelő helyre. Lövésem sincs, hogy hogyan csinálják, de működik.

Időfaktor mint olyan nemigen létezik ezen eseményeknél. Délre mentem, de fél kettőig sok minden a beszélgetéseken kívül nem történt. Aztán fél 4-kor fejeződött be hivatalosan is az ebéd. Tudnak élni. De lehet, hogy nekik van igazuk és boldogabb emberek, mint mi. Nem tudom. Mindenesetre lehet tőlük tanulni ilyen téren.

Ha már vérrel-verítékkel megszereztem a közgazdasági diplomát, írnék pár sort az ország gazdaságáról, az életszínvonalról és a politikáról.

Ecuadorban 2000 óta az USA dollár a hivatalos fizetőeszköz. Ez segítette az ország kereskedelmét és nyitását külföld felé, azonban az árszínvonalak rendkívüli mértékben megemelkedtek. Erről panaszkodó embereket folyamatosan lehet hallani. Sok esetben Ecuador drágább ország, mint Magyarország. Sajnos a legfájóbb pont az alkohol, ami itt durván háromszor-négyszer annyiba kerül, mint otthon. Ennek egyébként nemcsak a dollár az oka, hanem az importvámok, valamint az egyéb jövedéki adók.
Az élelmiszerek többé-kevésbé annyiba kerülnek, mint odahaza, leszámítva a termelői piacot, ami viszont jóval olcsóbb a hazainál. A szolgáltatások szintén nagyon olcsók. Egy női hajvágás 5 - max. 10 dollár, egy foghúzás egy jó fogászatban 15 dollár, egy buszjegy 25 cent, azaz nincs 80 forint.
Azonban minden, ami import rendkívül drága, így ez nagyon visszaveti a fogyasztást, valamint a fejlődést is. Az autók öregek, emiatt rendkívül szennyezett a levegő; a mobilhálózatok kezdetlegesek, hiszen az emberek többségének nincs pénze, hogy vegyen olyan készüléket, ami ki tudná használni a modern technológiákat.

Sajnos az árszínvonalak emelkedése az árusokkal való alkudozásra is rányomta a bélyeget. Egyszerűen nem, vagy csak alig lehet alkudni. Foggal-körömmel ragaszkodnak a kiírt árhoz. A bolhapiacon, ahol vettem pár pólót és egyéb ruhaneműt, hogy átvészeljem a bőrönd nélküli időszakot, összesen 2 dollárt sikerült lealkudni a 20 dolláros árból.
Ingapircában megtetszett egy színes nádból font kacsa, amit egy helyi idős asszonyság árult 3 dollárért. Na, mondom 1,5 dollárért megveszem. A néninek a szeme sem rebbent, azt mondta: 3. Jó, oké, elővettem 2 dollárt, letettem elé az asztalra, ránézett és csak ennyit mondott: hiányzik még egy dollár. Na jó, gondoltam, hozzátettem még 50 centet és megmondtam, hogy ennél többet nem vagyok hajlandó kifizetni. Nem adta oda. Én meg nem adtam érte 3 dollárt az elvek miatt. Szóval inkább nem adta el, de nem engedett az árból. Sajnos ez már nem a 20 évvel ezelőtti Ecuador…

Politikailag viszonylag stabil az ország. A régi militarista rendszernek ma már csak olyan maradványai vannak meg, mint tartományi határokon álló ellenőrzőpontok, de jelentőségük már nincs. A jelenlegi államforma elnöki köztársaság. A politikát azonban mélyen átszövi a korrupció. Gyakorlatilag itt már az korrupt, aki nem korrupt. Sok beruházást elkezdenek, de alig fejeznek be valamit, mert a végére mindig elfogy a pénz. A politika viszont nemigen foglalkoztatja az embereket, maximum csak legyintenek, hogy úgyis felettük álló dolog, így nem is idegesítik magukat rajta. Boldog tudatlanság…

Jelenleg erősen baloldali, félig-meddig kommunista párt irányítja az országot. A megítélésük igen vegyes. Az biztos, hogy megreformálták az ország működését. Rendkívül erős és kiterjedt szabályozást vezettek be az élet minden területén. Ma már például nem lehet féláron a vonat tetején utazni, a buszokat folyamatosan ellenőrzik, hogy nem száguldoznak-e, van adóhatóság, mindenhol adnak számlát. Ez persze nem mindenkinek tetszik és tény, hogy azon turisták, akik a régi, szabályoktól mentes Dél-Amerikát keresik, máshová kell menjenek.
Persze ezek a dolgok egyben pozitív hatással is vannak az ország számára. A balesetek száma drasztikusan csökkent, az államnak konstans, tervezhető költségvetése van, egész tűrhető az egészségügy és sok más dolog is fejlődött az elmúlt évtizedekben. Mindazonáltal Európához képest ez még mindig nagyon a harmadik világ, így szerintem összességében a külföldiek számára pozitívan változott az ország.

A munkám

Már több mint három hete tartózkodom a világ másik oldalán. Hihetetlen, hogy repül az idő. Lassan már el kell kezdenem tervezni az utat Peruba. Azért ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még Ecuadorban vagyok, és a munkából is négy hét van még hátra. De hogy telt az eddigi két hét?

Hogy őszinte legyek, nem szakadtam bele a munkába. Reggel 10-re megyek be. Ilyenkor megbeszéljük a kollégákkal, hogy kivel mi történt, elsütünk pár viccet, aztán kielemezzük a gazdasági helyzetet és mindig oda lyukadunk ki, hogy keveset keresünk. Ebben a szomorú tudatban és lehangoló lelkiállapotban kezdődik a sztahanovista munka. :) Általában ilyenkor olvasom el az e-maileimet, megírom az aktuális blogbejegyzést, tájékozódom a világban történt eseményekről, és ebből a rendkívül kellemes időtöltésből csak a fránya kaputelefon tud kizökkenteni, amit nekem kell kezelni, és ehhez sajnos fel kell állni. A kezem már tökéletesen ráállt a win+Tab, valamint a win+L billentyűkombinációkra, így kizárt dolog, hogy belekukkantsanak a privát szférámba. No nem mintha bárkit is érdekelne, de azért a látszatot fenn kell tartani, hogy kőkemény munka folyik a háttérben. Mert hát az is folyik…

Itt is, mint az angoloknál, ha találkozunk valakivel, meg kell kérdezni, hogy „como está usted, vagy como va”. Ez a "how are you" spanyol megfelelője. Hozzá kell tennem, hogy itt is legalább annyira fölösleges, mint az angolban. Még senkit nem hallottam panaszkodni, vagy csak egy szóval többet mondani a „bien gracias”-nál. Egyébként is egy munkahelyen reggel megkérdezni, hogy „hogy vagy”, pont annyira felesleges, mint az alvó embertől megkérdezni, hogy alszik-e. Hát hogy lennék hétfő reggel: fáradt vagyok, nyűgös vagyok, éhes vagyok és egyébként is tudom, hogy baromira nem érdekel senkit a hogylétem. Mindegy, a szokás az szokás, úgyhogy én is hevenyen érdeklődőm mindenki hogyléte iránt.

Azért senki ne gondolja, hogy egész nap ülök és inkognitóban újságot olvasok. Délben ebédelni is szoktam. Viccet félretéve: ebéd után egy-két órával megcsinálom az aznapi feladatokat. Azért csak ilyenkor, mert hát ebéd után az ember jobb esetben laposakat pislog, de hogy dolgozni nem tud, az hét szentség.
A feladatom: mindenféle marketing anyag elkészítése. Ez legfőképp fotózást jelent, majd a jobban sikerült képek feltöltését a szálloda Facebook oldalára. Nem egy doktori diplomát igénylő intellektuális munka, de végül is tetszik, amit csinálok. A sok szabadidő miatt legalább van időm képszerkesztő programokat tanulni, így ezzel végső soron a szálloda is jól jár. A munkaidő 4-kor kettyen le. Eddig még nem fordult elő, hogy túlóráznom kellett volna. Nemhiába, a kemény munka meghálálja önmagát… Remélem a főnök nem tud magyarul, mert elvben ő is a blog lájkolói között van :)

A hétvége megint csak szenzációsan telt, Ádámka megint okosan választott ételt, de erről majd egy következő blogbejegyzésben.

Minden jót odahaza!

Ja és egy kérdés mi látható a képen? (Válaszokat kommentbe kérem, aki eltalálja, annak viszek egyet.)

A megfejtések jöhetnek a fórumba ;)

Egy kirándulás a helyiekkel

A hétvége és az azóta eltelt napok…

Mint azt a képekből már láthattátok, kipróbáltam a cuy-t, azaz a tengerimalacot. Tényleg rendkívül finom a húsa és meglepően laktató. Négyen ettünk egy malacot. No persze ezek nem azok a kis zsebimalacok, amik nálunk otthon a terráriumban tenyésznek, hanem szépen felhizlalt, méretes példányok. Illetve ami még csalóka, az a rengeteg köret, tehát lehet, hogy nem is a malac mulasztotta el az étvágyamat, hanem a sült kukorica, a főzött bab házi sajttal, a sült banán és az egyéb finomságok.

A cuy, azaz a tengerimalac. Eszméletlen finom.

A kiadós ebéd után beültünk a Ferrariba, hiszen magát az apuka Schumachernek nevezi, és elindultunk a vidékre, megcsodálni a tájat. A Ferrariról azt kell tudni, hogy egy 35 éves Chevy terepjáró, amiből már hiányzik a szervokormány, a kuplung néha beragad, a max. sebesség lejtőn lefelé 70 km/h. A km óra valahol 490 000-nél adta meg magát, de állítólag 10 éve. Viszont biztonságos! Egyszer ugyanis egy nagy kanyarnál a slusszkulcs kirepült a „gyújtásból” és a hintó rezzenéstelenül ment tovább. Ezt a műveletet egy mai autó már biztosan nem tudná megcsinálni.
Elautóztunk a helyi börtön előtt is, ami finoman fogalmazva sem egy Burj Al Arab, vagy másként fogalmazva: nem EU-konform. Nincsenek ablakok (mármint ablak van, de üvegre nem jutott pénz, így beesik az eső, valamint éjszaka azért itt is lehűl az idő), akadozik a szennyvízelvezetés, és még egyéb anomáliákat is meséltek a „túravezetőim”, amikkel a helyi rabok szembesülnek az ítéletük után.

Az inka arc. Ezt még Ingapircában fotóztam.

A táj maga csodás. Az Andok hegységgel még mindig nem tudtam betelni, bár lehet, egy élet is kevés lenne hozzá. Néha nagyon kopár tud lenni, máshol viszont rikító zöld a táj. A legtöbb helyen békés tehenek legelésznek, amiket itt szinte kizárólag a tejükért tartanak, de egy-két helyen, főleg a magasabb régiókban, lámákból sincs hiány.

Utunk egy útszéli „tejivóban” ért véget. Itt kipróbáltam a ház saját készítésű joghurtját, valamint ettem tejszínnel töltött kenyeret is. Finomnak finom, de utána pár óráig nem éhes az ember. A joghurt viszont rendkívül ízletes volt. Vettem is belőle egy jó nagy adagot, hogy legyen belőle otthon is. Hiba volt, de erről később.
Ezzel el is telt a szombat, persze a végén buliztunk egy hatalmasat.

A vasárnap pihenéssel telt és újabb, ugyanakkor kevésbé kellemes gasztronómiai kalandozásokkal. Délelőtt kipróbáltam az itteni téli fagyit. Nem lett a kedvencem. Édes, mint a márc, fura íze van, és egyben nagyon geil is. Nem csoda, hogy pár nyalás után, a helyi kóbor kutyák nagy örömére, lemondtam a további élvezkedésről. Drágának viszont nem volt mondható. A nagy adag, ami tényleg óriási volt, 50 centbe került, azaz kb. 140 forintba, elég gyenge HUF/USD árfolyamon számítva.

Este, a hatos mise után, gondoltam, hogy bevállalós leszek és veszek az utcai árustól egy kolbászos menüt. Na mármost, a kicsi-kocsit, amin sütögetett az ipse, úgy kell elképzelni, hogy az már valószínűleg a gyárban is koszos volt, amikor lekerült a szalagról. Egy fekete volt az egész a ráégett zsírtól. A kocsi oldalán kaptak helyet a szószok. A majonézes paradicsomszósz, a fokhagymaöntet és egy felturbózott mustár. No ezek sem a HACCP szabvány szerint voltak tárolva. Legyek garmadája lepte be őket, és maguk az edények sem aznap álltak munkába először. Sebaj, gondoltam, három hét alatt azért már átáll a bélflóra, vágjunk bele!
Megkérdeztem, mennyibe kerül egy adag, a válasz: 1 dollár, szószokkal, körettel együtt. Nem alkudoztam. Ekkor jött a legrosszabb rész. A Michelin-csillagos séf elővett egy koszos, ezeréves hátizsákot és hosszas keresgélés után megtalálta a kicsit zsíros, kicsit koszos műanyag tányérkát és kis villát. Na ekkor már az én önbizalmam is hatványozottan párolgott, de ebben a stádiumban már nem volt visszaút, a kocka el volt vetve. Jól meglocsoltam a szószokkal, mondván, a lúd legyen kövér, ha lesz valami gond, akkor az legyen méretes. Bevettem az első falatot a számba. Rendkívül jó volt. Gondoltam, legalább még egyszer az életemben ettem egy jót. Becsaptam az egészet, de a repeta gondolatát elhessegettem.
Ezután még elmentem, vettem a fogadó család anyukájának egy nagy csokrot, hogy kinyilvánítsam a hálámat, amiért gondomat viselik és befogadtak. Miközben beszélgettünk elmondta, hogy bátor vagyok, mert ezt még ő sem merte volna bevállalni. Eljött a lefekvés ideje. Vödör, rongy, víz bekészítve. Nem mondom, hogy nem izgultam. Elaludtam. De mit tesz Isten, reggel az ébredés problémamentes volt. Lenéztem a vödörbe, az is üres volt. Na mondom lehet, hogy megúsztam.

Ez az érzés addig tartott, amíg beértem a munkahelyre. Ott kezdődtek a problémák. De mint kiderült. nem a kolbászos kaland volt a ludas, hanem a házi készítésű organikus joghurt. Ezt onnan tudom, hogy kedden is rosszul voltam délelőtt, szerdán pedig elhagytam a reggeliből a joghurtot, és azóta minden rendben.

Hétfőn, amikor elég sok időt töltöttem a szálloda mellékhelyiségében, meg is kérdezte az egyik kollégám, hogy van-e valami baj, de én csak azt feleltem, hogy jó munkához idő kell. Jót nevetett, utána pedig az egész személyzet is. :)

Dióhéjban ez volt a hétvége. Most újra a munkaasztalt koptatom és válogatom a következő fotós poszt képeit.

Minden jót kívánok innen, az Óperencián is túlról!

Az első egy hónap és a vízesések

Ma pont hogy 1 hónapja vagyok kint. Hihetetlen, hogy megy az idő…

A péntek este egy kicsit görbére sikerült, ugyanis meg kellett ízlelni a helyi készítésű rumot, valamint az itteni specialitást, a zhumirt (shumír), ami nem más, mint egy cukornádpálinka. A kettőt jól összekeverve csúnya véget ért az este, de sok új barátot sikerült szerezni. :)

A szombat éppen emiatt pihenéssel telt, estére pedig már teljesen jó voltam, így bevásároltam a helyi piacon rákot, fokhagymát, petrezselymet és spenótot, melyekből egy nagyon ízletes vacsorát sikerült rittyenteni. Még az anyukának is ízlett, úgyhogy teljes volt a siker.

Helyi gyümölcsárus. A kép jobb szélén található a szerelőüzem. Itt cseréltek kereket.

Vasárnap viszont életem kalandja várt rám. Egyik legnagyobb álmom volt, hogy igazi esőerdőben túrázhassak. Most megadatott, és nem is akármilyen tálalásban. Az itteni család ajánlotta, hogy van pár utcával odébb egy helyi túraszervező klub, akik nagyon jó árakon, csak a helyieknek szerveznek kirándulásokat, és most vasárnap pont az esőerdőbe, a Siete Cascadas-hoz (7 vízesés) fognak menni. Gondoltam ez remek, be is fizettem a tényleg csekély összeget, és vasárnap reggel 6-kor el is indult a busz.

A dzsungel egy csoda, de nehéz terep

3,5 órát utaztunk keresztül az Andokon a tengerpart felé. Azért is tartott eddig az út, mert kaptunk egy hatalmas defektet (konkrétan felrobbant a gumi), valamint esett az eső és egy helyen leszakadt az egész autópálya, így pár 100 m-es szakadék tátongott a helyén, illetve egy másik helyen sárlavina mosta el az utat.

Ilyen csodákat láttunk, hetet pontosan. Ez volt az első és a legkisebb

De végül megérkeztünk. Az a páratartalom és meleg, ami megcsapja az embert, mellbevágó. Pár pillanatig csak kapkodtam a levegő után. Utána viszont megszoktam és annyira nem is volt vészes. Igaz, csak 32 fok volt, és a túravezető mondta, hogy jól tettem, hogy nem az Amazon erdőjébe mentem először, mert ott 40 fok van, ami már jóval húzósabb. Felkészülés gyanánt még befújtam magam 40 százalékos DEET tartalmú szúnyogriasztóval. Ez itt a reklám helye. Ez tényleg hat. Szinte hihetetlen, de az esőerdőben egyetlen szúnyog sem csípett meg. Bár nem olcsó és elvben lehetnek mellékhatásai, mindazonáltal bátran ajánlom a használatát.

Elindultunk. Az elején még teljesen sík terepen, traktorok által kitaposott ösvényen. Na mondom, ha ez végig ilyen lesz, akkor akár a városban is sétálhattam volna. Azonban nem kellett sokat várni. Eljött az első esőtől megduzzadt patakon való átkelés pillanata. Körbenézve a többi túrázó arcán is a döbbenet árnyalatait lehetett felfedezni. Nekem a víz a térdemig ért, úgyhogy innentől kezdve a vízálló bakancs már sokat nem ért. Ronggyá áztunk, bár a víz nagyon meleg volt. Aztán kis idő múlva eltűnt az út, elkezdődött a dzsungel, és sok helyen konkrétan sötét volt az erődben. A patak mentén mentünk felfelé, hol az egyik, hol a másik oldalán, hol a patakban, ami egyre mélyebb és mélyebb volt. Lassan már ágyékig ért és a sodrás is elég nagy volt. Egyszer sikerült egy jó nagyot esnem, és mivel a fényképező a nyakamban volt, ezért csak egy kezem maradt tompítani, így egy szikla fel is vágta a kezemet. De ennyi kaland kellett.

Maga a dzsungel tényleg él. Folyamatos a kabócák ciripelése, a madárricsaj, néha még óriás, kék színű pillangókat is láttunk. Sőt, egyszer még egy zöld kígyó is megleste a csoportot, így aztán csúnya véget ért az élete. A növényzet burjánzik. Milliónyi bokor, cserje, lián, virág. Alig lehet tőlük haladni. Pechünkre (bár így volt az igazi az élmény) elkezdett szakadni az eső. Maga a növényzet kb. fél óráig bírja tartani az esőt, de utána kisebb vízesések alakulnak ki a nagy lapulevelekről. Ilyenkor olyan pára van, hogy alig lehet látni, és a hőmérséklet kb. semennyit sem csökken. Maga az eső is olyan, mint egy meleg zuhany, ami jól is esett, mert a nagy hőségben dől az emberről az izzadtság. Sajnos el is kellett raknom a fényképezőmet, de mivel ez a túra vége felé történ, így sikerült sokat fotóznom, illetve videóznom.

Kb. 4-5 óra volt a túra, utána 1 órát szárítkoztunk a napon, majd irány egy útszéli étterem, ahol eszméletlen finom rákot ettünk. Kicsit tartottam a salátától, mondván, hogy az a tengerparti koszos vízben van megmosva, már ha egyáltalán meg van, de eddig semmi bajom nem lett tőle.

Este 9-re értünk haza fáradtan, elázva, de óriási élményekkel gazdagodva. Ha minden igaz, április 10-én lesz túra az Amazonas dzsungelében; ha még itt leszek Ecuadorban, akkor ott a helyem.

Szép estét mindenkinek!

Higiénia

Sokan kérdezték, hogy milyenek a higiéniás viszonyok itt Ecuadorban.

Ebben a blogbejegyzésben ezt a kérdést fogom egy kicsit jobban körüljárni.

Alapvetően elég nagy a szórás, területektől függően. Itt, ahol én lakom, az ecuadori viszonyokhoz képest nagyon jó a helyzet. Gyakorlatilag minden vendéglőben van mosdó és szappan is. A nagy gyorsétteremláncoknál még gyorsan párolgó kézfertőtlenítő gélt is raknak ki. A mosogatást elég nagyvonalúan végzik. A szállodában, ahol dolgozom, a személyzeti részlegen annyiból áll a mosogatás, hogy egy koszos ronggyal eltöröljük a tányérunkat, leöblítjük vízzel, és másnap majd ugyanebből eszünk. Nem túl biztató, de eddig még semmi bajom nem lett belőle. Itt még a víz is iható, bár én inkább hazacipelem a 2x10 literes, nagy ásványvizet, melynek darabja 1.23 dollár, így ennyit rászánok az egészségemre. Egyébként ittam már tisztán is vizet és tényleg nem lett semmi bajom, sőt még egész jó íze is van, kicsit édeskés, de azért nem kísértem az ördögöt.

A fent leírtak általánosságban elmondhatók a hegyvidékről, bár a víz csak Cuenca vonzáskörzetében ilyen tiszta.

A tengerparton (pl: Guayaquil) és az amazóniai részeken teljesen más a helyzet. Ezeken a helyeken jobb, ha az ember inkább nem is mos kezet. A csapvíz még fogmosásra sem alkalmas európai ember számára, inni pedig még a helyiek közül is csak a legbátrabbak szoktak. A higiénia is teljesen más. A meleg miatt gyorsabban bomlik minden, így sokszor a mellékhelyiségekben émelyítő a bűz, hullik a vakolat, minden koszosnak és elhanyagoltnak tűnik. Ezeken a helyeken a gyümölcsökkel és a zöldségekkel is nagyon kell vigyázni, ugyanis ezeket megmossák, csak általában csapvízben, így ezzel csak rontanak az amúgy sem rózsás helyzeten. Ugyanez igaz az üdítőkre is. Érdemes mindent jég nélkül kérni, ugyanis a jeget is előszeretettel csinálják csapvízből, így ennek fogyasztását még a hőség ellenére is érdemes mellőzni.

És végül: nekem hogyan sikerült eddig minden baj nélkül kihúznom? Jó kérdés, főleg annak tudatában, hogy rendkívül gyenge gyomrom van. (Legalábbis eddig ezt hittem.)

Valószínűleg sokat segít, hogy nem először járok trópusi országban, így valamekkora védettséget már szereztem. Mindazonáltal szerintem két fontos ökölszabály van. Az első: nem szabad túlizgulni a higiéniát. Igen, aki ide merészkedik, legyen tisztában, hogy mit vállalt ezen a földrészen. Ha csak izgulunk, attól gyomorsav termelődik, amitől diszkomfort érzetünk lesz és még lehet, hogy egy placebót is sikerül összeszednünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent figyelmen kívül hagyva együnk az utcai árusoknál, és a végén nyomtassuk le az ebédet egy jó pohár csapvízzel. Nyilván az alapvető higiéniai dolgok, mint például a kézmosás, "mit fogunk meg", iszunk-e a másik poharából, hatványozott figyelmet kívánnak.

A második ökölszabály a fokozatosság. Az első pár napban, az első héten, érdemes olyan dolgokról is lemondani, amiket később már gond nélkül bevállalnánk. Esetemben ilyen volt például Cuencában a mosott gyümölcs és zöldségek mellőzése, valamint a fogmosás tisztított vízzel. Ezzel segítünk a gyomrunknak, hogy fokozatosan átállíthassa a bélflórát és ne mint egy sokk érje az új környezet. Az ételek terén is érdemes megpróbálni a minél átlagosabb fogásokat, sőt olykor elmenni egy gyorsétterembe (KFC, McDonald’s), mert itt ugyan helyi alapanyagokból kapjuk az ételt, de sokkal jobb higiéniai körülmények között. Az idő múlásával aztán lehet lazítani a fegyelmen. Én is kipróbáltam az utcai árust, a tengerparton a salátát, a közös ivászatot egy pohárból, és ezidáig (kopp-kopp) megúsztam mindenféle nyavalya nélkül.

Addig is minden jót, és szép estét kívánok!

Quito-Banos-Laguna del Quilotoa

Régóta nem írtam. Ennek két fő oka van. Az első az (így csupaszon), hogy lusta vagyok, és képeket feltölteni sokkal egyszerűbb feladat, mint fogalmazásokat készíteni. A második ok, hogy az elmúlt hetek nagyon besűrűsödtek. Pont az a fölösleges szabadidő mennyiség hiányzott, mint amikor a munkahelyemen ülve megírhattam a beszámolókat. Most viszont úgy tűnik, hogy sikerült rászánnom magam, így nem is szaporítanám tovább feleslegesen a szót. Kezdjük.

A város madártávlatból

Négyen indultunk útnak. Az anyuka, a barátja (Miguel), a kisfiú Dorian és én. Péntek reggel tényleg korán, 7-kor volt az indulás, amit pontosan be is tartottunk. Hűvös volt, de látszott, hogy szép időnk lesz, mert a felhőzetet már-már áttörték a felkelő nap első sugarai. Szó szerint bepréselődtünk a kicsi kocsiba, amin egész végig érezni lehetett, hogy nem ez az út volt minden álma. Becsületére legyen mondva, végig hősiesen kitartott velünk, ami nagy szó, mert hajtva volt rendesen. Nem egy-két andoki kanyarban éreztem a hátsó ülésen, hogy a tapadás az aszfalton egyre kisebb, és helyette más erők dolgoznak alattunk. Mindenesetre 7 óra utazás után megérkeztünk a krátertóhoz, amihez foghatót még sohasem láttam. A mérete monumentális, a szépsége pedig lenyűgöző.

Laguna del Quilotoa

Szinte hihetetlen, hogy ennek a tónak a helyén nem is olyan régen még egy fortyogó vulkán köpte magából a lávát. Mára viszont egy megszelídült csónakázótó lett belőle, amit mi is kipróbáltunk. Este (mivel előre nem foglaltunk) sehol sem kaptunk szállást a környéken, majd valahol javasolták, hogy a hegy túloldalán van egy csodás kis panzió-kemping, ott lehet, hogy találunk kiadó szobát. Az egyedüli bökkenő az volt, hogy koromsötétben, földúton kell 10 km-t vezetni, és az gondolom már mindenkinek lejött, hogy nem egy Hummer volt alattunk. Mit volt mit tenni, a tiszta ég alatt mégsem aludhattunk, így hát nekivágtunk. Szerencsénkre egyáltalán nem volt olyan vészes, mint amilyennek először gondoltuk.

Egy gyönyörű és óriási kanyon, de sajnos elfelejtettem a nevét. A lagúnához vezető út mellett van közvetlenül.

Megérkeztünk, és amilyen mázlink volt, tényleg volt egy egyszobás kis házikó 4 fő részére. Nekem voltak fenntartásaim a dologgal kapcsolatosan, de végül is beletörődtem, ráadásul kételyeimen a koka tea is segített túllépni. Este óriási kártyapartit rendeztünk, ahol én voltam Miguellel és az anyuka (Christina) Doriannal. A mi csapatunk nem volt valami becsületes, mert a győzelemért mindent elkövettünk és ahogy csak tudunk lestünk. :) Emiatt pedig folyton kaptuk a nagy pofonokat a párnákkal, aminek a vége az lett, hogy a kártyaparti átalakult egy párnacsatává, és végül kifáradva, de óriási kacagások közepette ért minket az álom…

2. nap

Sokáig aludtunk, hiszen az előző nap rendesen kivette belőlünk a szuflát. Egy jó reggeli után indultunk tovább Banos de Ambato felé, előtte azonban még megálltunk egy kanyonnál fényképezkedni. Csodás volt, csak nagyon erős szél fújt, bár ez sem rettentett minket el, hogy kiálljunk a szirtre és elkészítsük A kanyon és én című képeinket. Kora délután értük el aznapi úti célunkat, ahol első dolgunk a cukornádlé megkóstolása volt egy kis mandarinnal. Nagyon finom. Utána kaptam egy szép szelet nádat, amivel aztán – mint kutya a velős csonttal – egy jó darabig elvoltam.
Itt kaptuk a szomorú hírt, hogy Miguel testvére elhunyt (már régóta beteg volt), de örök hálám fogja üldözni, amiért nem vezényelt azonnal hátraarcot, hanem még együtt elmentünk megnézni a Pailon del Diabolót, azaz a vízesést. Ez az a hely, ahol az ember nem ússza meg szárazon. A vízeséstől, ami amúgy is meg volt duzzadva, körülbelül fél méterre vezetett felfelé a lépcső. Olyan dobhártyaszaggató hangerővel zúdul alá a hatalmas víztömeg, hogy utána csengett a fülünk. De a látvány és az élmény mindent megért, mint azt a képekből is láthatjátok.

Pailon de Diabolo - Banos de Ambato

Fantasztikus volt egy vízesés alá bemenni, meg úgy egyáltalán, az egész atmoszféra csodálatos volt. A nagy kalandot egy jó hideg, helyi Pilsener sörrel zártuk le, ami először az életemben jól esett. Ezután a terv az volt, hogy engem kidobnak Banos városában, a család pedig hazautazik. Ez így is történt. Este kilenckor érkeztünk meg, és biztosítottak, hogy itt Banosban mindig van szállás. No persze. Csak nem a húsvéti szünet alatt és nem egy főre. Körülbelül a 20.-30. szálláshelyen adtak szobát, hozzáteszem, legalább egy jót, saját fürdőszobával és meleg vízzel. Még annyi erőm volt, hogy elmenjek vacsorázni egy jóféle török kebabot, aztán mint egy nagy zsák dőltem be az ágyba, és merültem mély álomba.

Mindenünk csuromvíz lett, de megérte :)

3. nap

Komótos ébredés, és irány a Chiva túra. Ezt a járgányt úgy kell elképzelni, mint egy kisteherautót, amit átalakítottak egy vonattá, és így valamelyest alkalmassá vált személyszállításra. Egy batár nagy hangszóróból dübörög a zene, és így visznek minket körbe Banos legszebb természeti látnivalóinál. Tényleg lélegzetelállító volt a táj. Minden csupa zöld, óriási völgyek és még nagyobb hegyek. Közben pedig fergeteges hangulat.

Krisztus arca Banosban

Itt ismerkedtem meg guayaquili vendéglátóimmal. Jó kis sztori.
Ült mellettem egy baráti társaság, kb. két család lehetett. Amikor szálltunk le a Chiváról, az egyik hölgy megcsúszott és leesett. Volna! De én ott voltam és elkaptam. Ezek után mondanom sem kell, mindenki a nyakamba borult, és én lettem a nap hőse. Rögtön fel is ajánlottak két éjszakát a házukban, így egy csapásra ez is megoldódott. A túra végén könnyes búcsút vettünk egymástól, majd én elindultam Quito felé. Ez még egy háromórás út volt, majd a városban még egy órát buszoztam a szállásomig.

Quito észak-déli irányban óriási kiterjedésű. Nem is tudom hány kilométer lehet, de örökkévalóságnak tűnt, mire elértem a célomhoz, pedig az csak a közepénél volt. Mire „becsekkoltam”, este hat óra lett. Elmentem egy misére, így egyben ingyen tudtam megnézni a bazilikát, utána pedig gyorsan bejártam az óvárost, hogy másnap már nagyjából tudjam, hogy mi merre található. Mivel ez vasárnap volt, ráadásul ünnepnapon, kicsit olyan érzésem volt, minta egy szellemvárosban andalognék.

Szűz Mária szobra Quito fölött. Csodálatos innen a panoráma

Az amúgy forgalmas utcákon egy árva lelket sem lehetett látni, ráadásul minden zárva volt. Tényleg sokkoló volt az élmény, de másnap nagyon hasznosnak bizonyult a vasárnapi felfedezés. Mivel már untam az ecuadori ételeket, így beültem egy kínai étterembe, ahol jóféle generálszósszal leöntött hatalmas adag ételt kaptam. Ízre olyan volt amilyen, de legalább olcsó volt és sok. Ezután nem volt más hátra, mint aludni.

Dél-Amerika legszebb és legdíszesebb koloniális temploma az Iglesia de la Compania del Jesus

Érkezés Cuscóba, második félidő

Megérkeztem. Juhéj!

Perui táj a tengerpart mellett

Az út maga egész kellemes volt, nem éreztem hosszúnak azt a röpke 28 órát, amit a buszon töltöttem. Tegnap este érkeztem meg Limába, ami egy metropolis, a maga 10 millió lakosával. Egy egész Magyarország. Belegondolni is nehéz.
Mondanom sem kell, hogy a város gyakorlatilag élhetetlen. Óriási a szmog, hatalmasak a dugók, nem lehet a-ból a b-be jutni, taxit sem lehet leinteni, mert nagyon veszélyes (sok az emberrablás, meg úgy a rablás általában), egyszóval elég lesújtó volt az első benyomás.

A lakás, ahol megszálltam, nagyon „minimalista” volt. Például a WC-n nem volt ülőke, meleg víz sem volt és még ilyen apróságok. Éjfél után feküdtem le, és a lelkére kötöttem a vendéglátómnak, hogy legalább fél kilencig hagyjon aludni. Ebből lett 7 óra. Ölni tudtam volna. Mindegy, mosolyt erőltettem az arcomra és elmentünk reggelizni a helyi piacra, ami természetesen zárva volt. Viszont az odaút nem volt semmi. Képzeljetek el egy kis furgont, amiben vannak álló és ülőhelyek, és erre kell felugrani. Én csak egy nagy lökést éreztem, és egy állapotos kismama, illetve egy idős úr ölében landoltam. A furgonban körülbelül 20-25 ember nyomoroghatott a 30 fokban. Csak nevetni tudtam, persze csak az út után.

A vezetési stílus, amit inkább neveznék stílustalanságnak, eszméletlen. Nincsenek szabályok. Ha piros a lámpa, ha zöld, ezek mennek, mint a meszes. Stoptábla, sebességkorlátozás, mintha csak formalitás lenne. Mindenesetre megérkeztünk (egy másik piacra, ami nyitva volt), és egy rendkívül finom reggeliben lehetett részem, mely csirkehúsos szendvicsből, vaníliás piskótából, valamint ananász és papaya frissen facsart gyümölcsléből állt (a kis örömöket kell értékelni). Reggeli után összepakoltam a kevés cókmókomat és elindultam a reptérre. Minden flottul ment; időben indultunk és még egy kis snacket is kaptunk a gépen. Az út 1 óra 20 perces volt, ami gyakorlatilag annyit tesz, hogy felszálltunk és leszálltunk.

Limai utcakép

Megérkeztem az inka fővárosba, Cuscóba. Hurrá! A reptéren két – elnézést a kifejezésért – „balfácán” várt, akik ahelyett, hogy felírták volna a nevem egy lapra, csendben álldogáltak és vártak. Nem tudom mit gondoltak, hogy majd kiszúrom őket 100 ember közül... Aztán, ami még kínosabb volt, elkezdték kiabálni a nevemet, ami miatt minden szempár ránk szegeződött. Lényeg a lényeg, elindultunk. Nemhiába írtam, hogy kicsit szerencsétlenek a srácok, ugyanis sikerült eltévedniük a saját városukban, ami nem egy Lima méret, de még csak nem is egy Budapest.

Az ágyam Cuscóban

Itt jött az érkezés fekete leves része. Kiderült, hogy elnézték az érkezésem időpontját, és a család, ahol laknom kellene, vakáción van, és csak vasárnap (három nap múlva) jön haza. Sebaj, mondták, van egy brazil srác, betesznek hozzá két éjszakára. Nem tetszett az ötlet, és amikor beléptem a „lakásba”, azt is megbántam, hogy megszülettem. Nem írok róla sokat, majd a képek mesélnek, de nem hiszem, hogy keresve lehetne találni rosszabbat. Tovább rontott az amúgy sem fényes hangulatomon az a tény, hogy egy kicsit meg is fáztam a buszúton, és itt a házban nincsen fűtés, éjszaka pedig nagyon lehűl a levegő. Végül megérkezett a brazil srác, aki nagyon jó fejnek tűnt és kiderült, hogy ma este elutazik, így enyém a lakás. Az élet apró örömei. Így egy kicsit konszolidálódott a helyzetem. Hamarosan el is alszom, mert kimerült vagyok és remélem, hogy holnapra tovaszáll a kis megfázásom.

Az összkomfortos szobám az első három nap

Minden jót odahaza!

Egy kis betegség és Cusco, az inka főváros

Őszintén megvallva, nem indul zökkenőmentesen ez a perui program. Valahogy az itteniekkel mindig sikeresen elkommunikálunk egymás mellett, amit per pillanat azért nem bánok, mert a betegségem miatt igyekszem húzni-halasztani a munkába állást.
Mára virradóra egyébként jobb lett a közérzetem. Ez köszönhető többek között annak is, hogy 4 nap után végre le tudtam zuhanyozni (ami nem kis szó, és érzésre egyenlő az újjászületéssel), valamint sikerült beszereznem egy kis mobil légmelegítőt, így már éjszaka sem kell az 5 fokban fagyoskodni.

Az új otthonom az itteni viszonyokhoz képest 5 csillagos lakosztály. Egy doktornál helyeztek el, aki egyedül él, így most ketten vagyunk. Nagyon jó fej, segítőkész és aranyos. Az egyedüli hálószobát is odaadta nekem, így ő a nappaliban alszik. 32 éves, így sok közös témáról tudunk beszélgetni. Nagyon hálás vagyok, hogy ide kerültem. Ha az előző helyen kellett volna maradnom, akkor valószínűleg egy héten belül mentem volna haza, itt viszont nagyon barátságos a légkör.

Egy pár szó Cuscóról. Ahhoz képest, hogy Peru leggazdagabb települése, még Ecuadorhoz képest is szegény. Befejezetlen építkezések, mély szegénység, koldusok jellemzik az utcákat. Persze az óváros szépen karban van tartva, de az csak egy töredéke a városnak. Építészetileg úgy néz ki, hogy minden az inka romokra épült.

A koloniális építészet egy gyöngyszeme

A legtöbb épület alapja a szabályosan egymásra helyezett inka alapkövek, majd erre épültek rá a koloniális, spanyol épületek. Hihetetlen, hogy minden kötőanyagot mellőzve, úgy tudták egymáshoz csiszolni a köveket, hogy azok jó ezer év múlva is alapjául tudnak szolgálni mindenféle épületnek. A fotókon majd szépen lehet látni, hogy hogyan épültek egymásra a különböző kultúrák.

Plaza del Armas, azaz a főtér

És végül a hálaadás.

Igen, hálát kell, hogy adjak a jó Istennek, amiért 24 órával az ecuadori földrengés előtt utaztam el Peruba. Utazásom előtt pontosan a földrengés epicentrumában laktam, így ha még egy napot ráhúztam volna, akkor lehet, hogy nem születhetett volna meg ez a poszt. Egyszóval valaki föntről vigyáz rám, még akkor is, ha néha megpróbáltatások elé állít… De ugye ami nem öl meg, az megerősít (persze attól még lehet nagyon rossz)

Egyelőre ennyit, a következő posztban már ígérem, lesznek képek, csak jelenleg mindennel úszom, legfőképpen saját magammal szemben...

A főtéren az inka szobor

Perui gasztronómia

Érdemes pár szót szólni a perui gasztronómiáról, ugyanis tényleg megérdemli. Még Ecuadorban is úgy nyilatkoznak a nagy rivális konyhájáról, hogy bizony nagyon finom és nagyon változatos. Ezt én is 100 százalékig alá tudom támasztani a saját tapasztalataimmal. Ebben a konyhában – csakúgy, mint a magyarban – van fantázia. Nem félnek teljesen ellentétes ízeket összekeverni, hogy aztán a végén valami igazán ínycsiklandó étel szülessen. Általánosságban nagyon sok fűszert használnak, emiatt az ételek íze intenzív. Eddig nem tapasztaltam azt a közhiedelmet, miszerint minden ételük csípős lenne. Persze van jó pár, ami csípős, és az ételek mellé mindig adnak „picante"-t, de egyáltalán nem lángol tőle az ember szája.

Ceviche a piacon, csak a helyieknek. Eszméletlen finom

Az egyik legnépszerűbb étel a ceviche (szevicse). Ez eredetileg a halászok eledele volt, mivel egyszerű az elkészítése. Egy citromos, fűszeres lé az alapja, amihez régiótól függően különböző egyéb kiegészítőket tesznek. Például kukoricát, rizst, tengeri algát, édes burgonyát stb. Természetesen a "húst" a halak szolgáltatják, illetve a tenger gyümölcsei. Nagyon laktató, könnyű, de tápanyagban rendkívül gazdag étel. Ráadásul, mivel hidegen tálalják, a meleg nyári napokon üdítő hatású.

Marhaszív krumplival, csípős mogyorómártással, kukoricalével

Rendkívül finom a grillezett marhaszív. Ezt egy itteni pácban érlelik egy pár napot, utána pedig omlósra sütik. A köret általában sült krumpli. Nagyon finom hozzá a mogyorókrém alapú csípős szósz, ami kiemeli a hús ízét.

Inca Kola

Italok terén is igen széles a paletta. Minden ABC-ben lehet kapni Inca Kola-t. Ez a neonszínű lötty állítólag egy gyógynövényből készül. Az íze olyan, mint a rágóguminak, illetve van egy fogkrém, aminek hasonló az íze. (Ha jól emlékszem, annak a rózsaszín tubusos krokodilosnak.) Egyszóval förtelmes. Én nagyon nem szeretem, de itt úgy isszák, mint a vizet. Egyébként ez egy szénsavas üdítő. (Ui. kezdem megszeretni.)

Chicha morada – azaz lila kukorica lé

Ami már sokkal jobban ízlik, az a kukoricalé. Igen, nem elírás. Itt, Peruban, létezik egy lila színű kukorica (maíz morado), melyet kifacsarva egy rendkívül finom levet kapunk. A helyiek különleges erőt tulajdonítanak neki, és a szájhagyomány szerint megakadályozza a rákos sejtek kialakulását. Egyszóval nemcsak finom, hanem még egészséges is. Magához az italhoz még hozzáadnak egy kis limonádét és ananászlét, így készül el a végleges chicha morada.

Papaya-mango-banán turmix

Nagyon népszerűek még a „jugos-ok” is, azaz a frissen facsart gyümölcslevek. Rengeteg gyümölcsből állíthatunk össze koktélokat, és vízzel vagy tejjel hígítva kérhetjük őket. Egy kancsó általában 3-4 sol, 200-300 Ft.

Nasikból is rengeteg van. Például a sült kukorica minden formája, a szárított és sült bab, vagy a banán chips sós és édes kivitelben.

Az árak is elfogadhatók. Persze a belvárosban igen mellbevágó árcédulákkal lehet találkozni, de ahol én lakom, van egy étterem, ahol a háromfogásos menü itallal 5,5 sol, ami kb. 500 Ft-nak felel meg. Mind a minőség, mind a mennyiség abszolút kielégítő. Így az ember jókat és jó áron tud enni.

Természetesen Peruban is nemzeti eledel a cuy, azaz a tengerimalac. Ezt még nem volt alkalmam megkóstolni, de már nagyon várom az alkalmat.

Dióhéjban ennyit a gasztronómiáról. Jó étvágyat!

Vinicunca, azaz a szivárvány hegyek

Egy másik bolygón jártam…

Ez a kirándulás sem indult zökkenőmentesen. Az utat szombaton foglaltam le, és mivel a busz vasárnap hajnali 4-kor indult, ezért nem tudtam volna bemenni a belvárosba, mivel ekkor még nem járnak a buszok. Emiatt megkérdeztem, hogy a közeli bevásárlóközpontnál fel tudnak-e venni. Kollégám azt felelte, hogy fel fog hívni még az este, hogy hova menjek és hány órára. Rendben, gondoltam, bár az eddigi tapasztalataim szerint ez az ígéret nem sok jóval kecsegtet.
Aggodalmaim be is igazolódtak. Este 11-kor még semmi hír. Írtam, akinek csak tudtam az irodából a Facebookon, küldtem sms-t, de semmi. Mást nem tudtam csinálni, lefeküdtem aludni és beállítottam az ébresztőt 2:30-ra. A vekker csörgött is becsülettel, nem úgy, mint a saját kollégáim. Felkeltem, ránéztem a telefonomra, de semmi. Hát jó, gondoltam, itt nincs mit tenni, folytassuk az alvást.

Hajnali 4 óráig ebben nem is volt hiba, amikor megszólalt a telefon. Ismeretlen szám, felveszem. Egy álmos hang kérdezi, hogy hol vagyok. Mire én: esetleg ha bemutatkozna. Az egyik munkatársam volt, akinek hívnia kellett volna még az előző nap. Mondom neki, hogy mivel nem adott semmilyen információt, még itthon vagyok. Mire ő megkérdezi, hogy 10 percen belül ott tudnék-e lenni a bevásárlóközpontnál. Mi sem természetesebb.
Így volt 4 percem elkészülni és 6 percem megérkezni. Sikerült nem egész 9 perc alatt. Kikászálódom a taxiból a fagyos éjszakába, és természetesen egy lélek sem volt az utcán, leszámítva azt a pár, álmosan rám pislogó kóbor kutyát. Hívom a kontaktot, és jelentem a helyzetemet. Mondja, hogy várjak, és leteszi. Eltelik 20 perc, csöng a telefonom. Kiderült, hogy a busz egy másik, hasonló nevű bevásárlóközpontnál várt a város másik felén. 10/10-es szervezés.
Utolsó soljaimon eltaxiztam a megadott címre, és bő 40 perces késéssel megérkeztem a buszhoz. És ez a legjobb rész. Hajnali 4:40-kor álmos, de egyben gyilkos tekintetekkel találkozni. Tipikus lincshangulat, ami egyébként teljesen érthető. Kellemesen telt az út… De aztán megérkeztünk és minden jóra fordult.

Innen indultunk, itt kaptuk a reggelit, én meg közben lekaptam a lányokat, amint táncolnak

Egyrészt jó fej emberekből állt a csapat, és miután elregéltem nekik a történetemet, együttérzésről tettek tanúbizonyságot. Másrészt a hely csodálatos volt. 4300 méter magasan szálltunk ki a buszból, és egy helyi faluban fogyasztottuk el a reggelit, ami omlettből, házi kenyérből, lekvárból és az elmaradhatatlan kokateából állt.
Kilenckor indultunk neki az útnak. Mindenki kapott egy adag kokalevelet, hogy legyőzzük a hegyi betegséget. És tényleg szükség volt rá. 4500 m fölött igen erősen jelentkezik a légszomj, ráadásul a terep is nehéz volt. De megérte. Láttunk két olyan 10-20 házból álló inka falut, amit mind a mai napig az őslakosok lakják. Nincs se áram, se vezetékes víz, még a tüzelőanyag is szárított állati ürülékből van, mert ilyen magasságban már nincsenek fák. Óriási élmény volt látni, hogy ezek az emberek még a régi nyelvet beszélik, és egy az egyben őseik életvitelét követik. Ők maguk az élő történelem.

Hát nem egy Hilton

4800 m-en durvult be igazán az út, innentől nagyon meredeken kezdett el emelkedni az ösvény. Egy angol sráccal mentem együtt és körülbelül 15-20 méterenként meg kellett álljunk, mert egyszerűen nem kaptunk levegőt. Hiába szippant bele az ember minden erejéből a levegőbe, olyan érzés, mintha a semmibe szívtunk volna bele. Kellemetlen egy dolog az oxigénhiány. 4950 m-en értünk el a hágóig, ahol elkezdődtek a színes hegyek, amikért mentünk. Amikor először pillantottuk meg őket, nem tudtuk, hogy az oxigénhiánytól káprázik-e a szemünk vagy tényleg az a látvány tárult elénk, ami.

Én a hegytetőn (5032 m-en)

Körös-körül a szivárvány minden színében pompáztak a hegyek, a távolban pedig 6000 m fölötti hófödte csúcsok magasodtak. Tényleg olyan volt a látvány, mintha egy másik bolygón lennénk, vagy mintha a mennyország kapujában állnánk. Csak álltunk és néztünk. Aztán kis idő múlva elkezdtünk fotózni, és egy jó ideig abba sem hagytuk. Úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a helyi csúcsot, ha már úgyis itt vagyunk. Elindultunk. Ez már nem volt egy nagy túra. Körülbelül 7-8 perc alatt értünk fel az 5032 m-es, festői látvánnyal rendelkező hegytetőre. Itt aztán egymás nyakába borulva mondtuk, hogy igen, megcsináltuk! Felértünk életünk első 5000-es csúcsára. Óriási érzés. Csak összehasonlításként, ez több mint 200 m-rel magasabb, mint Európa legmagasabb hegye, a Mont Blanc.

A hideg és a folyamatos szél miatt nem sokat időztünk a csúcson, hanem elég gyorsan lefelé vettük az irányt, vissza a kis falunkba, ahol várt minket az ebéd. A bolognai spagetti. Na ez tipikus esete a „nem kellett volna”-nak. Nem értettük, hogy miért nem valami helyi fogást készítettek. Biztosan kedveskedni akartak, de a végeredmény kritikán aluli volt. Még a magyar menza makaróni is jobban teljesített annál a förmedvénynél, amit kaptunk. Legalább sokan nem ették meg, így a maradékból én jól tudtam lakni. Hazafelé a buszon a légy zümmögését is meg lehetett hallani, hiszen mindenki azonnal mély álomba szenderült.

A kép magért beszél

Ez volt a rövid története a vasárnapi utamnak.

A kokalevél és a drogok

Pár gondolat a kokakészítményekről

Magamból kiindulva úgy gondolom, hogy érdemes pár szót írni arról, hogy tulajdonképpen mi is az a kokalevél és mire lehet használni. Mielőtt kijöttem volna Dél-Amerikába, úgy tekintettem erre a növényre, amitől jobb kellő távolságot tartani. Ez az előítélet mára teljesen megváltozott számomra, és ez az írás azt igyekszik bizonyítani, hogy attól, hogy használom, még nem lettem függő drogos.

Szóval mi az a kokalevél?

Ez nem más, mint egy természetes energiabomba. Olyan, mint a kávé, tea vagy a Coca-Cola. A levelek egy úgynevezett alkaloid nevű vegyületet tartalmaznak, ami kis mennyiségben stimulálja az agy működését, megszünteti a fáradságérzetet, megnöveli a teljesítőképességet, valamint az izmok teherbírására is jótékony hatással van. Ezen hatások mellett a levelek gazdag kalcium, vas és vitaminforrások is egyben. A kokalevelek bármilyen mennyiségű szedése sem okoz függőséget, ugyanakkor negatív mellékhatásai lehetnek.

Sokan azt hiszik, hogy már magának a levélnek is van hallucinogén hatása. Ez nem igaz. Kilókat kellene megenni belőle, hogy fekete bárányok potyogjanak az égből és hogy Győzike olvassa az esti mesét Platón: Szókratész védőbeszéde című művéből az ágyunk mellett ülve. Ugyanakkor a kokalevélből készül a kokain, ami viszont valóban erős hallucinogénnek számít és függőséget okoz. Ezt azonban egy nagyon bonyolult és hosszadalmas eljárás után lehet csak előállítani a levelekből.

Milyen formában és mire használják/uk a kokát?

Létezik belőle tea, cukorka, liszt, kapszula és persze maga a levél is. Teljesen legálisan kaphatóak ezen termékek szinte minden üzletben. Én reggelente teát szoktam inni és néha, ha ebéd után rám jön a fáradtság a munkahelyen, elrágok 3-4 levelet, és rögtön elmúlik az álmosság. A földeken dolgozó „nomádok” mind a mai napig rendszeresen eszik a leveleket. Egyrészt segít legyőzni a magasságból adódó nehézségeket, másrészt, mint már írtam, nagyobb teherbírást tesz lehetővé. Nem utolsó sorban az íze is finom. Főleg tea és cukorka formájában.

Lényeg a lényeg, hogy aki be szeretne szívni, az ne kokalevelet rágjon, mert előbb lesz hasmenése, mint látomásai. Persze szép számmal találhatóak itt természetes hallucinogének. Az egyik legelterjedtebb ezek közül a San Pedro kaktusz, mely szintén nem okoz függőséget, viszont már kis mennyiségtől is hosszan tartó, ütős hatásra lehet számítani. De az őserdőben több 100 hallucinogén növényfaj található.

Remélem hasznos volt az írás, és gondolom sokak számára tartalmaz új információkat.

Kokakészítmények: maga a szárított levél, cukorka, tea

Perui egészségügy

Perui egészségügy

Ezt a négy hónapos „túrát” annak szenteltem, hogy megismerjek egy teljesen más kultúrát, megtapasztaljam, hogy a világ másik felén hogyan élnek az emberek, és persze, hogy egy kicsit világot is lássak. Úgy érzem egyre jobban sikerül belelátnom az itteniek életébe. Ez az írás az egészségügyről szól, amit sajnos a napokban megismertem.

Körülbelül 5 nappal ezelőtt kezdett el enyhén fájdogálni a hasam, kiszáradni az ajkam és egy kicsit fájni a torkom. Nem tulajdonítottam az ügynek nagy fontosságot, hiszen itt szinte mindenkinek mindig van valami baja.
Aztán úgy 2 nappal ezelőtt kezdett el irgalmatlanul fájni a torkom, de csak az egyik oldalon. Na mondom, ilyen sem volt még. Elkezdtem keresgélni az interneten, hogy mi lehet ez, és elég gyorsan rátaláltam a megoldásra. Ez valószínűleg vírusos torokgyulladás lesz, ahol az egyik mandulám is begyulladt. Mivel a leírás szerint ezt szájon át is lehet látni, gondoltam belenézek a tükörbe. Amit láttam, az elég gyorsan ráébresztett, hogy ez nem játék, itt gyorsan orvoshoz kell fordulni.
Szerencsére a lakótársam aneszteziológus, és bár nem az alvással voltak problémáim, de rögtön tudott segíteni, és elküldött az egyik torokspecialista kollégájához. Öröm az ürömben, hogy a doki is ugyanazt a diagnosztikát állította fel, mint én. Felírt egy szopogatótablettát, meg 3 adag lórúgásnyi antibiotikumot, melyet injekcióval kell beadni. És innen kezdődik a történet groteszk része.

Lementem a patikába és megvettem az ampullákat. Majd vissza az egészségügyi centerbe, hogy valaki adja be. Erre mondják, hogy ehhez kell tű, meg fecskendő is. Oké, mondom, vissza a patikába. Beszereztem a szükséges kellékeket, majd vissza az eü. centrumba. Itt most azzal vártak, hogy itt senki sem tud beadni injekciót. Mondom, ez fantasztikus. Akkor hol adassam be? Hát a patikában.
Vissza a gyógyszertárba, ahol természetesen azt mondák, hogy ők ezt nem tudják beadni. Jó, mondom, akkor hol tudják? Azt ők nem tudják. Itt már kicsit ideges kezdtem lenni. Felhívtam a lakótársamat, hogy ugyan mondja már meg, hogy itt Cuscóban van-e olyan hely, ahol képesek beadni egy injekciót. Azt válaszolta, hogy menjek el a regionális kórházba, ahol ő is dolgozik, és keressem a „topico emergencia"-t, avagy a sürgősségi ellátást.

Bementem a kórházba, és megkérdeztem, hogy hol van a fent említett osztály. Egy fószer mondta, hogy ő tudja, kövessem. Elvitt valami tök más topicóhoz, és nem jutott el a szürkeállományáig, hogy nekem az emergencia kell. Na gondoltam, ezzel is csak sűrűbben vagyunk, majd magam megkeresem. 10 perc után meg is találtam és a látvány, ami fogadott, az nem volt semmi. Most az infrastruktúrára nem térek ki, mert az egy külön írást is megérne, de az a fejetlenség, ami ott fogadott, az leírhatatlan. Mindenféle beteg egymás hegyén-hátán, a sebek miatt émelyítő bűz terjengett az egész osztályon, és persze senki sem tudott semmit. Nagy nehezen végre megtaláltam azt, aki be tud adni egy oltást.

Na most ezt a helyet úgy kell elképzelni, mint egy szélesebb folyosót, ahol járnak-kelnek az emberek, sőt az egyik oldalt még betegeket is fektetnek.
Odamegyek a nővérhez és mondom neki, hogy itt van az ampulla, legyen szíves adja be. Hát az nem úgy van, fizetni kell érte. Jó, mondom, mennyi az annyi? 1,5 sol. Elővettem 2 egész solt és letettem az asztalra. Ekkor egy teljesen fura, eltorzult arccal rám nézett és azt mondta, hogy nem neki kell fizetni, hanem a kasszánál. Ekkor már igen ideges voltam... Hol a kassza? Erre a válasz az volt, hogy az épületen kívül, úgy balra. Köszi, ez sokat segít.
Újabb negyedóra és megtaláltam a kasszát. Zárva. Odahívok egy éppen arra járó nővérkét és kérdezem, hogy ilyenkor mi a teendő. Azt feleli, ebédidő van. Mondom: fél háromkor? Meddig ebédelnek? Reggelig? Mondta, hogy ne izguljak, itt egy telefonszám, felhívja. Kis várakozás után bele is szólt egy félig álmos, félig sértett hang. Szó szót követett, majd a nővérke mondja, hogy várjak nyugodtan, mert már a desszertnél tartanak. Mondom, ez fantasztikus. Kávézni is fognak? Addig nincs ellátás az kórházban? Mire a nővérke: de de van, mert van egy másik kassza is. Jó, mondom legyen kedves és kísérjen el. Megérkeztünk és az egész kórházra egy kassza volt nyitva. Szerencsére nem volt nagy a sor, lecsengettem az 1,5 solt, és vissza az emergenciára, ahol megkaptam a szurit.

Kórházi óra...

A nővérke szemrebbenés nélkül mondta, hogy toljam le a nadrágomat. Mondom: itt, és nem lehetne karba? Azt mondja itt, és csak fenékbe lehet. Mint írtam, itt se diszkréció, se semmi, mindenki, aki éppen arra járt, férfi, nő, idős, fiatal, pompás portréképet készíthetett volna a hátsó fertályomról. Mellettem az ágyon egy másik nő ült, akinek éppen az infúziója csöpögött. Megkértem, hogy egy kicsit húzódjon odébb, hogy én is felférjek az ágyra és megkaphassam az oltást. Ezt az idilli hangulatot csak egy szegény, idős asszony egy-egy ordítása törte meg, aki a férjét ápolta, úgy 2 méterrel odébb, és amit kivettem a szavaiból az annyi volt, hogy segítsenek, mert a férje nem lélegzik…

Miközben próbáltam feldolgozni a látottakat és hallottakat, egy bazi nagy szúrást éreztem, majd egy fél percig tartott a beadás. Csillagokat láttam. A beavatkozás végén a sejhajomra csaptak egy vattát, és ráhúzták a nadrágomat. A vatta persze 20 mp alatt esett ki, de a nővérke megnyugtatott, hogy már amúgy sem vérzik az a seb annyira, nyugodtan mehetek. Felöltöztem, elköszöntem az ágytársamtól, majd zsibbadó lábbal elhagytam a csatateret.

Egy kis kellemes intravénás antibiotikum és fájdalomcsillapító

Az egészségügy mentségére legyen mondva, hogy legalább mindenki segítőkész és mosolygós, pedig itt sem keresnek vagyonokat az ezen szektorban dolgozók. És azért nagy előny mosolygós arcokat látni, mint mogorva fejeket, akikről lerí, hogy a legutolsó dolog, amit csinálna, az a beteg gyógyítása. Mindazonáltal, ha meghallom, hogy így meg úgy a magyar egészségügy, akkor rögtön ajánlani fogom a cuscói regionális kórház sürgősségi osztályának megtekintését.

Hamarosan indulok vissza, hogy megkapjam a mai adagomat. A járást már ismerem, de biztos semmiben sem lehetek. Bízom benne, hogy mielőbb rendbe jövök és folytathatom a kalandokat. Sajnos pont most hétvégén mentünk volna a Titicaca tóhoz, ez így most kicsit csúszni fog…

Minden jót odahaza!

Túpac Amaru

Túpac Amaru története. Itt Peruban főleg az őslakosok körében óriási tisztelet övezi a felkelés vezetőjét. Azt nem mondanám, hogy mind a mai napig egy puskaporos hordó Peru, de az biztos, hogy a kisebb favakban az inka kultúra tovább él és a hagyományaikat pontosan úgy őrzik és gyakorolják, mint 500 évvel ezelőtt.

Túpac Amaru – az utolsó (neo)inka vezér a 18. században

Hamarosan (június 24-én) kezdetét veszi a legnagyobb inka ünnep, az Inti Raymi. Ez a napisten ünnepe. Mivel itt a Föld déli féltekén vagyunk, így ez a legrövidebb nap (pontosabban az a 21, de történelmi okok miatt 24-én ünneplik). Ezt az inkák a napisten büntetésének vélték, és engesztelésképpen állati áldozatokat mutattak be, nehogy aztán örökre eltűnjön a napkorong az égről. Minden évben a Saqsayhuamán romoknál kerül megrendezésre a ceremónia, úgy mint fél évezreddel ezelőtt is. Ilyenkor Cuscóban egy hétig tartó mulatság veszi kezdetét. Sajnos ekkor már nem leszek itt, de állítólag az ünnep előszele sem gyenge

Részletek itt

Az utolsó három hét programja

Kedves Olvasóközönség!

Azt hiszem rákanyarodtunk a célegyenesre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy pontosan három hét van hátra a kalandjaimból. Ezt akár tölthetném szomorkodással vagy mindennapos bulizással, de jelenleg mások a terveim. Hogy pontosan mik? Arról olvashattok az alábbiakban.

Mielőtt belemennék a programok részletezésébe, egy pár szót szeretnék szólni az egészségemről, ami szerencsére két nagyszerű embernek köszönhetően már 99% körüli. Akik becsülettel követik a blogot tudják, hogy elkaptam egy nagyon ronda torok/mandula bajt, mely antibiotikumos kezelést igényelt. Azt, hogy nem lett súlyosabb a gond, két embernek köszönhetem. Az egyik közülük a legjobb magyar fülorrgégész, akit valaha ismertem. Mivel nem kérdeztem rá, ezért nem írom ide a nevét, ellenben díszelegjen itt a monogramja nagy betűvel. Köszönöm: Doktor K.H.

A másik doktor egyben a lakótársam, aki megosztja velem az életét. Christ Paz. Nemcsak mint doktor, hanem mint ember is fantasztikus. Az ő nevét le merem írni, három okból is. Egyrészt ő is követi a blogot, így bárki megtalálhatja. Másrészt (és egyben harmadrészt) Cuscóban él és aneszteziológus, így kétlem, hogy bárki, akinek alvásproblémái lennének, őt fogja zargatni éjnek idején. :) Egyszóval köszönöm mindkettőjüknek a segítséget. Nélkülük nem ment volna. Így sem volt könnyű egyedül végigcsinálni a világ másik végén az elmúlt egy hetet, de közvetlen és távsegítséggel mégiscsak sikerült.

És akkor jöjjenek a programok:

Holnap, azaz 22-én, indulok egy nyolcnapos dzsungeltúrára az Amazonas déli erdőjébe. Életem egy nagy álma válhat valóra... :)

Manu térképe

Június másodikán megyek az Inka Jungle nevezetű 4 napos túrára, mely végén a túra ékköveként a Machu Picchu fog minket várni

Végül, de nem utolsó sorban, az utolsó héten még el szeretnék menni a Titicaca-tóhoz, ami a betegségem miatt eddig kimaradt

Ezek a tervek, és mivel holnap indulok a „Manu” dzsungelbe, egy pár szóval felvázolnám a programot, valamint egy térképet is mellékelek a könnyebb érthetőség kedvéért.

1. nap: Cusco – Erika lodge
Hajnali négykor indulunk, és 12-re érünk Pilcopatába, ahol ebédelünk, valamint egy 1,5 órás rafting túrán veszünk részt. Innen indulunk tovább a szálláshelyünkre a kulturális zónába, az Erika lodge-hoz. Az első éjszakát itt töltjük.

2. nap Erika lodge – Boca Manu
A 2. nap lépünk be a „reserved zone"-ba. Ez olyan része a dzsungelnek, ahol tiltott bármiféle emberi beavatkozás az élővilágba – magyarul, itt az az őstáj vár minket, mint x millió évvel ezelőtt. Ellátogatunk egy termálforráshoz is, ahol kipihenhetjük az út fáradalmait. Állítólag a papagájok is szeretik ezt a helyet, így lehet, hogy velük fogunk fürdőzni.

3. nap Boca Manu – Lake Salvador
Ez a legmélyebb pontja a dzsungelnek, ahova elmerészkedünk. Itt már nincs se áram, se semmi. Csak a vadon. Két éjszakát töltünk itt, és mindennap felfedező túrákat teszünk, hogy minél több állatot és növényt láthassunk.

4. nap Lake Salvador
Ugyanaz, mint a harmadik nap. :)

5. nap Lake Salvador – Boca Manu
Elindulunk visszafelé. Útközben elhaladunk az erdei óriáspillangók odúja előtt, így lehetőségünk lesz megtekinteni ezeket a csodás teremtményeket.

6-7. nap Boca Manu – Erika lodge
Visszatértünk a kulturális zónába. Itt két éjszakát töltünk el és további kirándulásokat teszünk.

8. nap Erika lodge – Cusco
Vége a kalandnak és reméljük, mindenki ép bőrrel tér haza.

A Manu park „intangible” zónája ad élőhelyet azoknak a törzseknek, akiket itt „nocontactados”-nak, azaz érintetleneknek neveznek. Ők azok, akik a történelem folyamán még sohasem találkoztak a civilizáció semmilyen formájával. Éppen ezért, ide tilos és életveszélyes a belépés. Egyrészt ők általában vademberek, így a találkozásnak hamar szomorú vége lenne. Másrészt ezen emberek nem ismerik a betegségeket, így mi mint idegenek napok alatt irtanánk ki az őslakosságot. Állítólag tavaly egy külsős idegenvezető pár sör után megszavaztatta a csoportjával, hogy lépjenek be a tiltott zónába, mert az jó buli és csodálatos dolgokat lehet látni. Sosem tértek vissza…

Összegezve: nyolc napig biztosan nem fogtok rólam hallani (remélem, utána igen). Bízom benne, hogy senkinek sem lesznek blogolvasási elvonási tünetei és mindenki ki tudja majd tölteni az így felszabadult órákat. Akiknek mégis gondjai lennének, azoknak ajánlom, hogy olvasgassák Észak-Korea hivatalos magyarországi Facebook oldalát, illetve a nyolc nap alatt meg lehet számolni a bárányokat is. (Számológépet nem ér használni, és úgy sem ér becsülni, hogy a kép két szélén lévő bárányokat összeszámoljátok és összeszorozzátok.) A helyes megfejtők hazaérkezésem után kaphatnak 2-2 szem tic-tac-ot a popcorn és a tuti-frutti ízűből. Szóval megéri!

A helyes megfejtők hazaérkezésem után kaphatnak 2-2 szem tic-tac-ot a popcorn és a tuti-frutti ízűből. Minden kétséget kizáróan megéri! :)

Tényleg létezik. Van is itthon belőle :)

Minden jót kívánok odahaza, 29-én jelentkezem. (Vagy nem.)

Érdekességek a dzsungelről

Megérkeztem. Túléltem. Csodálatos volt.

Első bejegyzésnek összegyűjtöttem néhány érdekességet a dzsungelről:

A levél a buzanka egyik alkotóeleme

Létezik szerelmi bájital. Hihetetlen, de igaz. Az ital 90 százaléka a dzsungelben található növényekből állítható elő. A hatása nem más, mint hogy szerelmi hormonokat kezd el termelni a szervezet óriási mennyiségben. Mennyiségtől függően kb. 24 órás a hatása, és az illető gyakorlatilag semmilyen akaraterővel nem tud ellenállni a vonzerőnek. A lényeg, hogy a bevétel utáni 1-2 órában a „mérgezett” azzal a személlyel legyen, aki meg szeretné hódítani. Az egyik alkotóelemét meg is mutatták az erdőben. A főzetet fonetikusan írva „buzanka”-nak hívják. Sajnos nincs hely a bőröndben, így ne is reménykedjen senki. Szóval, srácok, marad a régi módszer… :)

Egy Ent :) igen, ők a mászkáló fák

Léteznek a Gyűrűk Urából ismert járkáló fák, az Ent-ek, bár az erőben nem ez a nevük. Ezen élőlények életük folyamán több métert is megtesznek. Miért? A fény miatt. A dzsungelben nem a vízért folyik a harc, hanem a napfényért. Így, ha valahol például kidől egy fa, elkezdődik a versenyfutás, bizonyos növények esetében szó szerint. Hogy hogyan csinálják? Ezen fák törzse a földtől kb. egy méterre kezdődik és a gyökerek egy része innen indul. Így, amikor elérkezett az idő, elkezdik kihúzkodni a gyökereiket, és odébb rakják őket, valamint újakat is növesztenek. Emiatt van például, hogy ha az ember visszamegy egy év múlva az erdőbe, rá sem ismer, mert elmásztak a fák.

Ő a vedlő fa, látszik a törzsén

Létezik egy vedlő fa. Igen, ez a fa, mint a kígyó, vedlik. Ez védelmet nyújt neki az indák ellen, amik megfojtanák, hiszen így a kúszónövények a törzzsel együtt esnek le.

A védekezés egy sajátos módja

A dzsungelben lévő fák életkorát szinte lehetetlen megbecsülni. Két ok miatt. Egyrészt sokszor előfordul, hogy egy fa 10-20 évig semmit nem nő, hanem csak egy kis ágacskával kukucskál a föld fölött és lesi, hogy mikor jön el az idő, azaz mikor dől ki egy másik fa, aminek a helyét el tudja foglalni. Így aztán van, hogy 20 év után, pár év alatt eléri végleges méretét. A másik ok, hogy a dzsungelben lévő fáknak nincsenek évgyűrűi. Ez a klíma miatt alakult így. Az évgyűrűk a tél és a nyár változásának hatására alakulnak ki, a dzsungelben azonban csak egy évszak van.

A méret a lényeg. Sellva, a nagy óriás

A legtöbb kúszónövény fentről nő lefelé. Azaz megtelepszik a fa tetején, majd leereszkedik és gyökeret ereszt.

A dzsungelben a legtöbb balesetet nem az állatok, hanem a fák okozzák. Mivel nagyon alacsony a termőréteg (kb. 60 cm) így könnyen kidőlnek, és ez többeket öl meg, mint az állatvilág együttesen.

Van egy fa, ami szövetséget kötött a hangyákkal. Úgy nő, hogy a törzsében fészket alakít ki a hangyáknak, és a tetején pedig élelmet termel a kis állatoknak. Hálából a hangyák kimásznak a fa leveleire, majd onnan "végzik el a dolgukat". A hangya ürülékében azonban van egy sav, ami nem engedi, hogy más növény elkezdhessen nőni, ezáltal a fának több éltettere marad.

Termeszvár a fán

A legjobb természetes szúnyogriasztó a fákon lévő termeszházak anyagának magunkra kenése. Bizarr, de működik. Illetve van egy brutálisan erős „gyümölcs”, ami egy heti teljes védelmet nyújt a vérszívók ellen, ha bekenjük vele magunkat. Ezt a bennszülöttek szokták alkalmazni, ha például halászni vagy vadászni mennek. Egyetlen mellékhatása, hogy gusztustalan feketére elszínezi a bőrt, tehát a hatása alatt nem érdemes emberek közé menni. A szúnyogcsípés ellen egyébként immunitást lehet szerezni. Egyszerűen csak hagyni kell őket csípni :)

A maláriát a szúnyogok terjesztik, és a betegség kezelhető, de sohasem gyógyítható. Aki elkapja, sohasem gyógyul ki belőle teljesen. 3-4 évente ugyanazok a tünetek jelentkeznek a fertőzötteknél, mint amikor elkapták a kórt, csak gyengébb formában. Létezik egy kapszula, amivel meg lehet előzni a bajt, de annak meg olyan erősek a mellékhatásai, hogy nem érdemes szedni. Szóval sakk-matt, nem érdemes elkapni a maláriát.

Pár „állati” jó tény:

A kajmán harapása sokszor nem magától a harapástól lesz veszélyes. A szájában olyan baktériumok tenyésznek, amik a legerősebb antibiotikumoknak is ellenállnak, emiatt ismert olyan beteg is, aki a harapás után 5 évvel halt meg. A kajmán vérében viszont van egy nagyon erős, természetes antibiotikum, így ő értelemszerűen nem fertőződik meg. Ezt a hatóanyagot azonban eddig emberi célra nem sikerült hasznosítani.

A fekete kajmán

A dzsungel egyik leghangosabb állata egy kövér majom. A hangja kilométerekre is elhallatszik. Ami érdekes, hogy ezt a fura, hörgő hangot úgy adja ki, hogy közben befelé szívja a levegőt.

Ara papagájok. Csodálatosak.

A nagy ara papagájok a világ leghűségesebb élőlényei. Akár 90 évet is leélnek és közben csak egy társuk van. Ismernek olyan párt, akik 70 éve vannak együtt és viszonylag boldogan élnek… Példát lehet róluk venni. Ha meghal az egyik, akkor általában fél éven belül bánatában elpusztul a másik is. Sőt, nem egyszer öngyilkosságot elkövető papagájt is találtak, aki kitépte a saját tollait, hogy így megfázzon és előbb elpusztuljon.

A legnagyobb papagáj a kék-sárga ara. A tudományos neve, melyet a bennszülöttek adtak neki: ara ararauna, mert valami hasonló hangot ad ki. Ő egyben a leghangosabb madár is. Nem gyakran beszél, de ha egyszer kinyitja a száját, akkor felébred a dzsungel. (Személyes kedvencem.)

Létezik egy madár, mely egész életét egy helyben tölti. Csak táplálékért megy el, valamint párosodni, egyébként mindig ugyanazon az ágon ül, akár évekig is, és ugyanazt a hangot adja ki, amivel párosodásra hívja fajtársait. Nem egy izgalmas élet, az biztos…

Sajnos nem láttunk, de létezik egy óriáshangya, ami 5 cm-esre is megnőhet. A csípése olyan fájdalmas, hogy sokszor ájulással jár. Amit én láttam, az „csak” olyan 3 cm lehetett.

Van egy kis fehér állatka, ami hasonló a szúnyoghoz, de kisebb és kis ártatlannak néz ki. Mata blanca a neve, ami fehér gyilkost jelent. A csípést nem érzi az ember, de utána pár órával nagyon viszket és fáj is egyszerre, és napokig tart a hatása. Sajnos egy engem is megcsípett, még mindig viszket. Az egyedüli ellenszerük a testápoló olaj. Azt nem szeretik.

És még pár érdekesség:

Ébred az erdő és aranyba öltözik

Mind a mai napig a becslések szerint több ezer bennszülött törzs is élhet az erdőkben. 20-30 fős csoportokban élnek, ezért a vérfertőzés elkerülése érdekében egymástól rabolják el a nőket.

Sajnos egyre többször jönnek elő és próbálnak beilleszkedni a civilizált társadalomba. Sokszor van, hogy csak a gyerekeket szeretnék a turistáknak adni, hogy neveljék fel, mert nincs elég élelem az erdőben. Nem tudjuk pontosan, hogy mi okozza egyre gyakoribb felbukkanásukat, de feltételezések szerint a drogcsempészet, valamint a klímaváltozás zavarja őket.

Érdekes, annak ellenére, hogy alig van élelem az erdőben, mégis nagy a hasuk. Ez betegségek miatt van, valamint a legtöbbjüknek méretes bélférgeik vannak, amik óriásira nőhetnek.

Kétféle nomád törzs van. Akik a folyóparton élnek és akik a dzsungel mélyén. A folyópartiak általában barátságosak, hiszen a folyó elegendő élelmet biztosít nekik, így nem kell háborúzniuk. Az erdőben lakó népek viszont veszélyesek lehetnek. Mivel nekik az élelem megszerzése létfontosságú, így semmitől sem rettennek vissza. Területüket mindig nagy X -ekkel jelölik, így ha ilyent lát az ember, jobb odébb állni.

A bennszülötteket is megcsípik a szúnyogok, de az ő szervezetük nem reagál a csípésre, így nem pirosodik ki a helye, valamint nem is viszket nekik.

Csak egy madárka felszállás közben

A reserved zone annyira védett, hogy egy évben csak 3000 ember léphet be a területére. Ez kevesebb mint napi 10 fő.

Egyelőre ennyit. Ha valami még eszembe jut, akkor bővítem a leírást.

Ez volt a zuhanyzó és a WC. Elég rusztikus.

Minden jót!

Macchu Pichu

Machu Picchu – háttérben a hegyen a Huayna-Picchu

Tényleg olyan a Machu Picchu, mint a képeken és a dokumentumfilmeken? Nem. Még olyanabb

Nem véletlenül tartogattam ezt a kirándulást a 4 hónapos túrám végére. Az az élmény, amit a hegy megmászása, majd a szem elé táruló látvány nyújt, szinte minden eddigit felülmúlt. Persze a romokhoz el is kell jutni, ami egyáltalán nem egyszerű, és ha az ember kényelmes, egy vagyonba kerül. Lássuk hát az utat.

Mint írtam, két opció létezik, kezdem a kényelmesebbel. Ebben az esetben Cuscótól Ollantaytambóig kell elbuszozni, ami kb. 25 sol, és 2 órás az út. Innen vonat visz tovább az Aguas Calientes nevű kis faluba, ami már a Machu Picchu lábánál van. A vonatút 1:45 perc, és ezért 70 dollárt kell fizetni! Aguas Calientes-ből pedig busszal lehet felmenni a romokhoz, ami 20 perc és 12 dollár. Ha ezt összeadjuk, akkor csak az odaút kerül kb. 25 000 Ft-ba, és ugyanennyi vissza is. Igaz, az út így rövid és kényelmes.

Urubamba folyó

A másik opció az olcsó, hosszú és nehéz út.
Ebben az esetben busszal kell elmenni Cuscóból a „Hydroelectrica"-hoz (ez egy vízerőmű). Ez kb. 45 sol és az út 6 óra, amiből az utolsó kettő alatt 20 km-t tesz meg a busz, annyira rossz az út. Az erőműtől 12 km séta Aguas Calientes-ig, ami nem turistaút, hanem a vasúti síneken való gyaloglás, enyhén fűszerezve alagutakkal, amik hosszúak, és több a kanyarban van, így nem lehet belátni. Persze táblákkal ki van írva, hogy tilos az alagutakban közlekedni, csak éppen nincs más út. Pontosabban van, de az nincs jelölve és a sínekről nemigen lehet észrevenni. Egyszerűen tényleg hihetetlen, hogy a világ egyik legkeresettebb turistalátványosságához így kelljen eljutni. Peru…
Aguas Calientes-ből pedig fel lehet sétálni ingyen a romokhoz. Ez kb. 500-600 m-es szintemelkedés, valamint 2000 lépcsőfok. És már fent is vagyunk. Kimerülve, összetörve, de amint megpillantjuk a szemünk elé terülő látványt, minden fáradtságunk elillan és szinte úgy érezzük, hogy végig kell szaladnunk minden egyes kis szegleten, nehogy bármit is kihagyjunk ebből a csodából.

A szállásokról egyébként hajnali 4-kor érdemes elindulni, hogy a napfelkeltét már a romokról csodálhassuk. Pirkadat előtt a legtöbbször ködben úszik a hegy, így a nap első sugarai kénytelenek utat törni a sűrű fátyolban, hogy aztán olyan 6:30 körül köszönthessék az inka gyöngyszemet, a Machu Picchut. A látvány lélegzetelállító, ahogy szívódik fel a köd és a romokból egyre több tárul a látogató szeme elé. Majd egy fél óra múlva az egész város teljes pompájában, hosszú árnyékokat vetve díszeleg, és büszkén mutatja arcát a sok csodálkozó és ámuldozó szempárnak.

Ekkor veszi kezdetét az idegenvezetés is, amiben, hogy őszinte legyek, sok köszönet nincs. Ezek a helyi idegenvezetők kb. annyit tudnak a romokról, mintha a kedves turista felütné az ötödikes törikönyvet és onnan a vastag betűs rész 50 százalékát megtanulta volna. Tényleg az az egyedüli előnye a vezetésnek, hogy egyszer körbevezetnek. Közben folyamatosan, ritka rossz angolsággal, azt lehet hallani, hogy „On the left big-big temple. Very very nice.” Úgyhogy az ilyen információ dús és lenyűgöző vezetésből egy óra pont elég is volt, és utána mindenki mehetett a dolgára.

Én kb. 2 órát töltöttem barangolással és fényképezéssel, majd elindultam a hegy tetejére, ami további 600 m szintemelkedés és ugyancsak 2000 girbegurba lépcsőfok – tűző napon, 35 fokban. De mint minden erőfeszítésnek, ennek is megvan a gyümölcse. A hegy tetejéről csodálatos panoráma tárul a szemünk elé, és egyben láthatjuk a Machu Picchu romjait, valamint innen lehet lőni a legjobb képeket is. Továbbá fenséges kilátás nyílik a Huayna Picchu romjaira is. Ez utóbbit kevesen ismerik, pedig érdemes meglátogatni. Ez a hely nem más, mint a Machu Picchu őrtornya, ahonnan az egész völgyet be lehet látni. Sajnos én nem jutottam föl, ugyanis túl későn szereztem tudomást a létezéséről, és mivel naponta maximum 500 főt engednek föl, emiatt minimum 2, de inkább 3 hónappal előtte kell lefoglalni a jegyet. Ezt egyébként otthonról is meg lehet tenni a Machu Picchu hivatalos oldalán.

Délután 1 óra lehetett, mikor elkezdtem lefelé ereszkedni. Mindenem fájt, és már ekkor is éreztem, hogy ebből emberes izomláz lesz. Leérve a romokhoz még pár utolsó kép, egyórás pihenés az árnyékban, majd az utolsó nagy kihívás után érkezés a szálláshelyre, ahol még annyi erőm maradt, hogy bekapjak egy turista menüt, aztán irány az ágy. Másnap nem nagyon sikerült lábra állni a 8000 lépcsőfok után, de még akkor is úgy voltam vele, hogy megérte. Az az élmény, amit ez a szent hely ad az embernek, minden erőfeszítést és viszontagságot feledtet, és a végén csak a jó és életre szóló emlékek maradnak meg. Az biztos, hogy mint ahogy ezt az egész 4 hónapot, úgy a Machu Picchut is örökre bevéstem az emlékezetembe.

A Titicaca- tó

A Titicaca-tavi kirándulás

Elég sűrű volt az elmúlt hetek programja, ugyanis amint megérkeztem a Machu-Picchu túráról, körülbelül fél órám volt, hogy elérjem a buszt a Titicaca-tóhoz, ami este 10:30-kor indult Cuscóból. Az út hét óra, így 5:30-ra értünk Punóba, a tó melletti legnagyobb városba. Itt 8-ig kellett várakozni, hogy induljon a túra. Borzasztó hideg volt, 0-2 fok között ingadozott a hőmérséklet, melyhez a tóparti metsző szél párosult. A hideg a magasságnak köszönhető, mely tengerszint felett 3812 m. Ezzel a Titicaca-tó a világ legmagasabban fekvő hajózható tavának számít. A víz hőmérséklete átlagosan 10 fok, így fürdésre nem alkalmas.

Egy kis maketten bemutatják, hogy hogyan épül és él egy mesterséges sziget

Első állomásunk Ursos szigetei voltak. Ezek azok a mesterséges „úszó szigetek”, melyeket mindenki ismer a képekről és a dokumentumfilmekből. Pár érdekesség:

Egy szigeten átlagosan 5 család, 20-25 fő lakik

Minden szigetnek van elnöke, akit presidentének vagy presidentának hívnak – neme szerint

Egy sziget megépítése több mint egy évbe telik és 50 évig szolgálja a lakóit. Ezután veszélyessé válhat, így a lakóknak új szigetet kell építeniük

Egy sziget a sok közül

A szigeteket folyamatosan új náddal kell lefedni, ugyanis az alsó réteg elrohad. Ezt a műveletet hetente kell ismételni.

Bár úszó szigetek, de mégis le vannak horgonyozva. Ez azért van, mert a szél elfújná őket, és mivel a Peru-Bolívia határ a tavon megy keresztül, ezért illegális határátlépésnek számítana, ha netalán átfújna egy szigetet a szél.

A szigeteken mind a mai napig körülbelül 2500 bennszülött él, akik nem beszélik a spanyolt, hanem csak az ősi quechua nyelv egy helyi dialektusát

A perui oldalon úgy tartják, hogy az ő részük a „Titi” és a bolíviaiak része a „caca”. (Valószínűleg eme kérdésről a túlparton máshogy vélekednek) :)

Amantani szigetén a Pachatata templom

Az egyik szigeten bemutatták nekünk a helyi hagyományokat, illetve a szigetkészítés tudományát, majd természetesen lehetett vásárolni. Ezután folytattuk az utunkat Amantani szigetére. Ez már természetes sziget, melyen egy 5000 fős kolónia él. A legjobb az egész túránkban az volt, hogy egy helyi családnál volt a szállásunk. Olyasmi ez, mint otthon a falu turizmus. Egy nagyon kedves nénikét kaptunk szállásadónak, magam mellé pedig egy kanadai párt kaptam lakótársul, akik viszont nem beszéltek spanyolul, így én voltam a tolmácsuk. Mikor megkérdeztem az asszonyság nevét, elkerekedett a szemünk, ugyanis azt a választ kaptuk, hogy „Prezentación”. Igen, ez a szó a prezentációt jelenti. Először azt hittük, hogy majd prezentálja magát, és akkor fény derül az igazi nevére, de amikor megérkeztünk a szállásunkra, láttuk a turisztikai „engedélyét” és tényleg Prezentación volt a keresztneve. Jót derültünk az ügyön.

Próbáltam művészfotót készíteni a naplementében

Az étkezések szerények, de nagyon finomak voltak. Húst sosem kaptunk, mert az nagyon drága a szigeten. Emiatt különféle krumplikból készült ételeket ettünk, salátával, esetleg sajttal kiegészítve. Italnak pedig kokatea vagy pedig munatea állt rendelkezésre. Ez utóbbi egy gyógynövény, ami szerintem létezik Magyarországon is, de a nevét nem tudom. Mindenesetre nagyon finom volt.

A zuhanyzásról elég gyorsan letettünk, amikor megnyitottuk a csapot és megtapasztaltuk a tó hőmérsékletét. Elkezdtünk kételkedni, hogy vajon a helyiek hányszor fürödhetnek ebben egy évben… A nap végén a vendéglátóink szerveztek nekünk egy mulatságot, ahol beöltöztettek minket tradicionális ruhákba, és ebben lehetett ropni a nagyon kifinomult és komplex táncot. Ez abból állt, hogy körben állva egy lépés be, egy ki, és közben forgunk körbe-körbe. Az első pár percben még mindenki arcáról a lelkesedés mosolya tükröződött, aztán úgy 10 perc után már az erőltetett mosoly vette át a szerepet. Mindenesetre óriási volt a helyiekkel együtt bulizni. :)

A régi és az új

Másnap még egy szigetet meglátogattunk, ahol egy másik kultúra él, és itt a sapkaviselési szokásokat tanulhattuk meg. A férfiak hálósapkaszerű fejfedőt hordanak. Ha jobbra csapják, az azt jelenti, hogy lányt keresnek, ha balra, akkor azt, hogy már házasok. Ha hátra, akkor ott valami genetikai gikszer van, és nem érdeklődnek a másik nem iránt. Aztán létezik egy színes sapka is, melyet csak azok viselhetnek, akik a szigeten valami fontos tisztséget töltöttek be. Végül pedig, ami külön érdekesség, hogy nem jegygyűrűt használnak, hanem „jegyövet”. Ezt a feleség készíti a leendő urának, melyet aztán élete végéig hordani fog. Érdekes megoldások…

A szigeten az egyik legfontosabb állat a bárány, a gyapja miatt

A túrát egy finom (fonetikusan) kínoa levessel, majd sült pisztránggal zártuk. A buszom 22:30-kor indult vissza Cuscóba, hogy aztán megkezdjem az utolsó két napot az inka fővárosban.

Kedves Olvasóközönség!

Utam végéhez értem. Ezeket a sorokat már a limai reptérről írom. Mindazonáltal még több bejegyzést és albumot is terveztem, csak időm nem volt elkészíteni őket. Ami késik, nem múlik – tartja a mondás, és ez most sem lesz másképp. Otthonról fogom befejezni a blogot (legalábbis ezt a részét). Addig is minden egyes reptéren igyekszem valami egyperces kis szösszenetet írni, ami tartalmaz egy-két érdekességet. Így legalább a hazafele utamat is tudjátok követni. (Panamából valószínűleg nem lesz bejegyzés, mert csak 1 órám lesz az átszállásra.)

Köszönöm mindenkinek az eddigi követést, izgulást, olvasást, lájkokat stb. Tényleg minden olvasónak jár a lájkrémes kenyér! :) 30 órás utazásra fel!

Minden jót odahaza!

Granadilla, Cherimola és Survivor

Itt vagyok Panamában. Az előző bejegyzésben rosszul írtam, ugyanis itt 4 órám van, így tudok blogolni.

Két gyümölcsöt szeretnék bemutatni. Az egyik a cherimola (ejtsd: cshirimojja). Ez a világ legédesebbnek tartott gyümölcse. Legalábbis a legédesebbek között található. A külseje olyan, mintha zöldes barna halpikkelyek borítanák, a belseje pedig omlós, fehér hús. Az íze nekem a fogkrémhez hasonlított, mentol nélkül. Tényleg borzasztó édes, de nem lett a kedvencem, sőt… Egyszer viszont érdemes kipróbálni.

Cherimola

A másik gyümölcs az édes granadilla (ejtsd: granadijja). Én csak úgy hívom, hogy ufóagyvelő. Nagyon hasonlít a maraculla-hoz (ugyanaz a család), de sokkal édesebb. A magokat egy áttetsző kocsonyás burok veszi körül, mely rendkívül édes és egyben kicsit savanyú is. A magok ropognak az ember foga alatt és végül is kellemes ízük van. Nagyon megszerettem és az egyik kedvenc gyümölcsömmé avanzsált.

Granadilla

Ennyi lett volna a bejelentkezés Panamából. Még két óra, és indulás tovább Punta Canába.

Ui: Bekerültem az amerikai Survivor show-ba. Ugyanis a stáb és a versenyzők most utaznak Brazíliába, és mivel nem vihetnek telefont, ezért idegeneket kell megkérniük, hogy adják kölcsön, hogy tájékozódni tudjanak. Az egyik csapat engem talált meg. 1 millió dollárért megy a verseny. Megadtam a számlaszámomat, hátha... :) Micsoda izgalmak itt a panamai reptéren. :)

Afterblog: Nazca

Afterblog

Amit ígérek, azt be is tartom (én tényleg - a' la M1). :) A fotók már fenn vannak a Nazca kultúráról, most egy kis leírást adnék hozzájuk.

Asztronauta

Mikor szerda este elindultam Cuscóból, már csak négy napom maradt Peruból és az egész kalandból, így ezt az időt még okosan szerettem volna hasznosítani.
Így esett, hogy nem repültem egyenesen Limába, hanem buszra szálltam és elindultam Nazca városába. Éjszakai busz volt, így reggel 6-ra érkeztem. Elvben várt volna egy ipse, persze a kurjongató taxisokon és a sarlatán túraárusokon kívül senkit sem láttam. Ugyanakkor szerencsém volt, mert amikor hívtam a kontaktot, felvette a telefont, és álmos hangon biztosított, hogy negyedóra, és ott lesz. Ebből jó perui szokás szerint lett megint fél óra, de tényleg jött.

És akkor egy kis személyleírás: Hosszú, göndör, ápolatlan haj, melyhez hasonló állapotú borosta tartozott. Szakadt póló és nagy „sámán” nyaklánc. Szakadt farmer és papucs. A kézben elektromos cigi, amihez képest a Csepel művek gyárkéménye gyenge kezdeményezés. Na mondom Plank, ez a két nap megint csak jó lesz… De tévedtem. Mikor elkezdtünk beszélgetni (ráadásul angolul!) és megkérdezte, hogy honnan jöttem, a válasz után jött a kontra: Szia, én Mészáros Alexander vagyok, hogy vagy? Először azt hittem, hogy ez is valami nagy lehúzás lesz, és mint a lelkes török kofák a bazárban, képes volt megtanulni bármilyen nyelven két szót, hogy azzal 5 százalékkal feljebb srófolja az árat. Ebben az esetben azonban tényleg kiderült, hogy egy anyai ágon félig magyarral van dolgom, és az egész nazcai utamon becsülettel és odaadással kalauzolt. Ezt sem hittem…

Kolibri

Első utunk egy szerény reggelihez vezetett. Azért nem mertem belakmározni, mert utána rögtön indultunk a reptérre, hogy felszálljak a kis lélekvesztőre, amiről a Nazca-vonalakat lehet megcsodálni.
A reptér egyébként teljesen korrekt. Volt biztonsági ellenőrzés, csomagátvilágítás, szóval tip-top a hely. Kicsit várakoztunk, majd odavezettek minket a géphez.
Három francia sráccal ültem együtt a Cessnában, akik közül az egyik akkor repült másodjára az életében. Algériai származású volt, de négyünk közül ő volt a legsápadtabb. Bár abszolút meg tudtam érteni, főleg akkor, amikor a másodpilóta megpróbálta becsukni az ablakot, és a zárókallantyú kiesett a helyéről, majd a repülőből is. Gondoltam, ha ilyen sebességgel veszítjük el a levegőben is az alkatrészeket, akkor fél óra után talán a szárny még meglesz, ha minden jól megy.
Aztán ráálltunk a kifutópályára, berregett, remegett az egész masina és egyszer csak felemelkedtünk. Mondom rendben, repülni azt tud, fent meg úgysem maradt soha senki. 3 perc alatt értünk oda a fennsíkhoz, ahol a vonalak találhatóak.
Hogy őszinte legyek, abból a szempontból kicsit csalódás volt, hogy élőben egyáltalán nem látszanak olyan kontrasztosan az alakzatok, mint a fotókon. Volt pár, amit nem is láttunk, persze sok olyan is volt, ami egyből kivehető. Az egyik legérdekesebb az asztronauta volt, aki tényleg ott integet egy domboldalon az ég felé. Még nagyon szépen kivehető volt a „repülő”, a madár, a pók és a majom is. Egyébként az nehezíti az ábrák megfigyelését, hogy az egész sivatag tele van alakzatokkal, mint például szabályos háromszögek, négyzetek, egyenesek stb. Ráadásul ezek jóval nagyobbak a többi formánál.

Gém

Hogy miért készítették ezeket a vonalakat, senki sem tudja, a kérdésre a választ az idő elfeledtette, és több mint valószínű, hogy sohasem fogunk választ kapni, így aztán még sokáig lesz az „összeesküvés-elmélet” gyártók egy igen jól jövedelmező forrása. Azonban a nazca kultúra más örökséget is hagyott az utókor számára. Ezek pedig a szakrális épületeik, valamint a sírkamrák. Az óriási, piramisszerű épületekből 16 található a Nazca sivatagban, melyből csak egy, a legnagyobb van félig feltárva, a többinek a 90 százalékát mind a mai napig homok és homály fedi.

A megszentségtelenített sírok

A sírok 70-80 százalékát azonban a sírrablók már kifosztották. A nazca kultúra nem használt nemesfémet, azonban a kerámiáik messze földön híresek voltak és ma is azok. Korong nélkül tudtak tökéletes formájú agyagedényeket készíteni, és ezeket csodálatos mintákkal és motívumokkal díszítették. Egy jó állapotban levő korsó a feketepiacon 10-15 000 dollárt is megér. Ráadásul Peruban a sírrablás a '70-es évekig teljesen legális tevékenység volt, így nem csoda, hogy családok ezrei szakosodtak eme nemes szakmára. Sajnos a törvények ellenére mind a mai napig folyik a fosztogatás, és a korrupt állam – a korrupt rendőrök miatt – ma is tehetetlen.

Csak feltárt, de ép sírok

Ennek a tevékenységnek az az eredménye, hogy a sivatagban szanaszét hevernek emberi csontvázak, sőt sokszor összeaszott ezeréves tetemek, elszakadt ruhák, szövetdarabok, valamint törött cserépedények. Bizarr és megrázó a látvány, és ezek a megszentségtelenített sírok még jó pár évtizedig ott fognak tátongani, amíg a homok újra be nem fedi őket, hogy a testek tovább nyugodhassanak örök álmukban.

Nazca templom a sivatagban

Nazca városa egy csodálatos kiinduló hely a túrákra. Az egyik legrendezettebb és legtisztább hely, ahol Peruban voltam. Tényleg egy kis ékszerdoboz a sivatag közepén. Ahova nem jutottam el, de mindenképpen érdemes, mivel közel vannak Nazcához: az Arequipa, Paracas és Huacachina. Mindegyik csodálatos természeti és kulturális örökséggel rendelkezik. Legalább lesz miért visszamenni…

Végszó és hasznos információk

Kedves Olvasó!

Ha idáig eljutottál, az két dolgot jelenthet. Vagy tetszettek az írásaim, vagy nem, és átugortad őket a hasznos információkért. Akárhogy is, köszönöm, hogy egyáltalán a cikkre kattintottál. Ha bármi kérdésed volna, szívesen segítek telefonon vagy e-mailen (az adatlapomon megtalálható mindkettő), illetve személyes tanácsadásra is van lehetőség (természetesen ez is ingyen).

Ne felejtsd: Utazni jó, és egy videokártya árából már lehet is (én már csak tudom) :)

A Machu Picchu és én

Ecuador:

Fizetőeszköz: USA dollár
Hivatalos nyelv: Spanyol
Árszínvonal: Nagyon vegyes. Szolgáltatások nagyon olcsóak, az ételek magyar árszínvonal, egyéb termékek hazai vagy annál magasabb árszínvonal
Egészségügy:: Nem volt tapasztalatom. Általában, mint minden téren, jobb, mint a perui, de gondolom a magyar színvonal alatt van.
Emberek: Viszonylag pontosak (főleg a hegyekben), kedvesek, segítőkészek
Biztonság: Kerüljük a "favellákat" és minden értéket leplezve hordjunk. Egyébként abszolút biztonságos, egyedül Guayaquil veszélyes éjszaka.
Közlekedés: Jól szervezett, használhatjuk a helyi járatokat, bár érdemes megérdeklődni, hogy melyik a gyors és biztonságos.
Klíma: Minden megtalálható, az esős és a száraz évszak váltakozik, de eső kb. mindig van, inkább a mennyisége a változó.
Kulturális látnivalók: Cuenca belvárosa, Ingapirka, Quito belvárosa, Mitad del Mundo
Természeti látványosságok: Siete cascadas del Naranjal (hét vízesés), Chimborazo hegy, Rucu Pichincha hegy, Laguna del Quilotoa, Narriz del Diabolo (Alausi), Banos - Pailon del Diabolo, Las Cajas nemzeti park, Montanita (Ecuador legjobb strandja, bár így is elég fapados)
Egyéb: a koka illegális, börtön jár érte.

Peru:

Fizetőeszköz: Perui Sol
Hivatalos nyelv:Spanyol Quechua
Árszínvonal: Jóval a magyar alatt, nagyon olcsó ország, még Cusco is
Egészségügy: Katasztrófa. Mindenképp a magánklinikákat keressük!
Emberek:: Pontatlanok és megbízhatatlanok. Nem rossz szándékúak, de elég lazán veszik az életet, és az sem igaz, amit kérdeznek
Biztonság:: Rosszabb, mint Ecuadorban. Lima katasztrófa. Éjszaka nehogy taxiba üljön bárki is, csakis hivatalos taxiba. A rendőrök korruptak, sok segítségre ne számítsunk tőlük.
Közlekedés: Csak magántársaságokkal járjunk, mert nagyon sok a baleset, és sokszor egyéb okok miatt sem érkeznek meg a buszok. Van vonat, de drága, és inkább a turistáknak van.
Klíma: Jóval szárazabb, mint Ecuador, Cusco este nagyon hideg. Az ország nagy része magasan van, így számoljunk az extra erős UV-sugárzással, valamint a hegyi betegséggel.
Kulturális látnivalók: Machu Picchu- Huayna Pichu (előre három hónappal vegyük meg a jegyet itt, ha a Huayna Pichu-ra is fel szeretnénk menni: hivatalos Machu Picchu oldal, Valle Sagrado (itt 5 hely van), Valle sur (3 hely), Cusco: megszámlálhatatlan (vegyük meg a boleto turistico-t (130 sol=15 hely), majd vegyük meg a city tourt, ami el is visz 5 helyre idegenvezetővel), Nazca, Titicaca-tó.
Természeti látványosságok: Vinicunca (szivárvány hegyek), Canon de Colca, Manu dzsungel (esetleg Iquitos, de a Manu biztonságosabb és jobb), Titicaca-tó, Atacama sivatag északi része, és Bolíviában Uyuni (busszal 6-7 óra a határtól), Marasi sólepárlók.
Egyéb: Túrát csak hitelesített irodától vegyünk. Sok helyen elkérik a pénzt, de aztán nagy meglepetések érnek majd minket. Tudom ajánlani az irodát, ahol én is dolgoztam. Neve: InkaTravel

Repülőjegyek:
Sajnos magasan Dél-Amerikába a legdrágábbak. Én a Skyscanner-oldalt ajánlom. Az egyik legmegbízhatóbb és egyben a legolcsóbb. Emellett érdemes figyelni az akciókat és feliratkozni a légitársaságok hírleveleire. Érdemes azzal is trükközni, hogy nem budapesti indulással keresünk jegyet, hanem mondjuk Bécs, Frankfurt, Párizs, Amszterdam vagy London. Így lehet, hogy akár 100 000 Ft-ot is spórolhatunk. Ha ügyesek vagyunk, akkor az oda-vissza út (ha ugyanaz az érkezés-indulás helye) 200 - 300 000-ből kijön. Ha nem ugyanaz, akkor ennél valamivel többre készüljünk.