Egy kirándulás a helyiekkel
A hétvége és az azóta eltelt napok…
Hirdetés
Mint azt a képekből már láthattátok, kipróbáltam a cuy-t, azaz a tengerimalacot. Tényleg rendkívül finom a húsa és meglepően laktató. Négyen ettünk egy malacot. No persze ezek nem azok a kis zsebimalacok, amik nálunk otthon a terráriumban tenyésznek, hanem szépen felhizlalt, méretes példányok. Illetve ami még csalóka, az a rengeteg köret, tehát lehet, hogy nem is a malac mulasztotta el az étvágyamat, hanem a sült kukorica, a főzött bab házi sajttal, a sült banán és az egyéb finomságok.
A cuy, azaz a tengerimalac. Eszméletlen finom.
A kiadós ebéd után beültünk a Ferrariba, hiszen magát az apuka Schumachernek nevezi, és elindultunk a vidékre, megcsodálni a tájat. A Ferrariról azt kell tudni, hogy egy 35 éves Chevy terepjáró, amiből már hiányzik a szervokormány, a kuplung néha beragad, a max. sebesség lejtőn lefelé 70 km/h. A km óra valahol 490 000-nél adta meg magát, de állítólag 10 éve. Viszont biztonságos! Egyszer ugyanis egy nagy kanyarnál a slusszkulcs kirepült a „gyújtásból” és a hintó rezzenéstelenül ment tovább. Ezt a műveletet egy mai autó már biztosan nem tudná megcsinálni.
Elautóztunk a helyi börtön előtt is, ami finoman fogalmazva sem egy Burj Al Arab, vagy másként fogalmazva: nem EU-konform. Nincsenek ablakok (mármint ablak van, de üvegre nem jutott pénz, így beesik az eső, valamint éjszaka azért itt is lehűl az idő), akadozik a szennyvízelvezetés, és még egyéb anomáliákat is meséltek a „túravezetőim”, amikkel a helyi rabok szembesülnek az ítéletük után.
Az inka arc. Ezt még Ingapircában fotóztam.
A táj maga csodás. Az Andok hegységgel még mindig nem tudtam betelni, bár lehet, egy élet is kevés lenne hozzá. Néha nagyon kopár tud lenni, máshol viszont rikító zöld a táj. A legtöbb helyen békés tehenek legelésznek, amiket itt szinte kizárólag a tejükért tartanak, de egy-két helyen, főleg a magasabb régiókban, lámákból sincs hiány.
Utunk egy útszéli „tejivóban” ért véget. Itt kipróbáltam a ház saját készítésű joghurtját, valamint ettem tejszínnel töltött kenyeret is. Finomnak finom, de utána pár óráig nem éhes az ember. A joghurt viszont rendkívül ízletes volt. Vettem is belőle egy jó nagy adagot, hogy legyen belőle otthon is. Hiba volt, de erről később.
Ezzel el is telt a szombat, persze a végén buliztunk egy hatalmasat.
A vasárnap pihenéssel telt és újabb, ugyanakkor kevésbé kellemes gasztronómiai kalandozásokkal. Délelőtt kipróbáltam az itteni téli fagyit. Nem lett a kedvencem. Édes, mint a márc, fura íze van, és egyben nagyon geil is. Nem csoda, hogy pár nyalás után, a helyi kóbor kutyák nagy örömére, lemondtam a további élvezkedésről. Drágának viszont nem volt mondható. A nagy adag, ami tényleg óriási volt, 50 centbe került, azaz kb. 140 forintba, elég gyenge HUF/USD árfolyamon számítva.
Este, a hatos mise után, gondoltam, hogy bevállalós leszek és veszek az utcai árustól egy kolbászos menüt. Na mármost, a kicsi-kocsit, amin sütögetett az ipse, úgy kell elképzelni, hogy az már valószínűleg a gyárban is koszos volt, amikor lekerült a szalagról. Egy fekete volt az egész a ráégett zsírtól. A kocsi oldalán kaptak helyet a szószok. A majonézes paradicsomszósz, a fokhagymaöntet és egy felturbózott mustár. No ezek sem a HACCP szabvány szerint voltak tárolva. Legyek garmadája lepte be őket, és maguk az edények sem aznap álltak munkába először. Sebaj, gondoltam, három hét alatt azért már átáll a bélflóra, vágjunk bele!
Megkérdeztem, mennyibe kerül egy adag, a válasz: 1 dollár, szószokkal, körettel együtt. Nem alkudoztam. Ekkor jött a legrosszabb rész. A Michelin-csillagos séf elővett egy koszos, ezeréves hátizsákot és hosszas keresgélés után megtalálta a kicsit zsíros, kicsit koszos műanyag tányérkát és kis villát. Na ekkor már az én önbizalmam is hatványozottan párolgott, de ebben a stádiumban már nem volt visszaút, a kocka el volt vetve. Jól meglocsoltam a szószokkal, mondván, a lúd legyen kövér, ha lesz valami gond, akkor az legyen méretes. Bevettem az első falatot a számba. Rendkívül jó volt. Gondoltam, legalább még egyszer az életemben ettem egy jót. Becsaptam az egészet, de a repeta gondolatát elhessegettem.
Ezután még elmentem, vettem a fogadó család anyukájának egy nagy csokrot, hogy kinyilvánítsam a hálámat, amiért gondomat viselik és befogadtak. Miközben beszélgettünk elmondta, hogy bátor vagyok, mert ezt még ő sem merte volna bevállalni. Eljött a lefekvés ideje. Vödör, rongy, víz bekészítve. Nem mondom, hogy nem izgultam. Elaludtam. De mit tesz Isten, reggel az ébredés problémamentes volt. Lenéztem a vödörbe, az is üres volt. Na mondom lehet, hogy megúsztam.
Ez az érzés addig tartott, amíg beértem a munkahelyre. Ott kezdődtek a problémák. De mint kiderült. nem a kolbászos kaland volt a ludas, hanem a házi készítésű organikus joghurt. Ezt onnan tudom, hogy kedden is rosszul voltam délelőtt, szerdán pedig elhagytam a reggeliből a joghurtot, és azóta minden rendben.
Hétfőn, amikor elég sok időt töltöttem a szálloda mellékhelyiségében, meg is kérdezte az egyik kollégám, hogy van-e valami baj, de én csak azt feleltem, hogy jó munkához idő kell. Jót nevetett, utána pedig az egész személyzet is. :)
Dióhéjban ez volt a hétvége. Most újra a munkaasztalt koptatom és válogatom a következő fotós poszt képeit.
Minden jót kívánok innen, az Óperencián is túlról!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
