Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Persze 9-10 éves korban ez még egészen mást jelentett, mégis, felfedezetlen területre tévedtem, tele újdonsággal. Minden tökéletes volt, egy apró bibit leszámítva: Sandra nem igazán viszonozta érzelmeimet, aminek legfőbb oka az lehetett, hogy fogalma sem volt róla, hogy élek. Bár valószínűleg akkor sem történt volna ez másként, ha Miss Bullock tudott volna létezésemről, de ez engem cseppet sem zavart - egy ideig. Visszagondolva arra az 1-2 évre, amíg megtehettem, hogy ilyen plátói érzelmeknek teret adjak, igazán boldog időszak volt. Ki lehet nevetni, de sokat álmodoztam arról, hogy milyen lesz a találkozás, mit fogok mondani, meg úgy összességében mi fog történni.

Emlékszem, a kedvenc történetem itt zajlódott a falunkban, én éppen bicajoztam lent az emlékmű környékén, amikor hirtelen Sandra feltűnt tépetten, koszos ruhában, ziláltan. Odaszaladt hozzám és segítséget kért, mert gonosz emberek üldözték, én pedig – a hős férfiú – felajánlottam neki, hogy jöjjön el a házunkba, ott elbújtatom és kap enni. Így is történt, eljött, én sütöttem neki rántottát (az egyetlen ételt amit el tudtam készíteni), ő pedig megfürdött addig. Napokig nálunk maradt, sokat beszélgettünk, sétáltunk, nevetgéltünk, zongoráztam neki, s szép lassan belém szeretett. Szerelmünk beteljesülése minden esetben egy hihetetlenül hosszú szájrapuszi volt, be szép is az ártatlanság kora.

Pár nappal ezelőtt Daneey arról elmélkedett A zenéről… című írásában, hogy mit is jelent a zene az ember életében. A jazz számomra hosszú ideig egy olyan műfaj volt, amit bámultam összetettsége miatt, értettem, hogy mitől fantasztikus az, amit egyes jazz zenészek produkálnak a hangszerükön, fel tudtam mérni milyen nehéz az, amit csinálnak. De valahogy száraz volt, nem tudtam élvezni, felszabadultan hallgatni és elmerülni benne, ezért nagyon ritkán hallgattam. Ám egy barátomtól kölcsönkaptam egy dvd-t, amin Diana Krall párizsi koncertje volt, és megtörtént a csoda: odatapasztott a gép elé, ittam minden hangot és szót, igazi élmény volt. Tudom, hogy sokan ha nem is ugyanez, de talán hasonló okok miatt idegenkednek ettől a stílustól, nekik is szánom ezt a kis ajánlót, talán adnak még egy esélyt a jazz-nek.

Diana

Nem kétséges, hogy korunk egyik legismertebb jazz-zongoristájáról van szó. Grammy díjakat szerezni önmagában is igazán figyelemreméltó teljesítmény, de egy ilyen pop-orientált időket élő kultúrában különösen az. Önálló karrierjét 1993-ban kezdte, ekkor jelent meg Steppin’ Out című albuma, de az első igazán óriási sikert a When I Look in Your Eyes hozta. Ekkorra már igazán letisztult és kialakult saját, utánozhatatlan stílusa, személy szerint sosem értettem, hogyan lehet így énekelni csukott szájjal. Egyéni előadásmódja kifejeződik mind éneklésében, mind zongorajátékában, finomság és szenvedélyesség keveredik bennük, szinte megunhatatlanul. Éppen ezért az általa feldolgozott klasszikusok is új színt, hangulatot nyernek általa, valahogy mindig sikerül egyedien megszólaltatnia a már ezerszer hallott dalokat is.

Furcsa volt egy kicsit az élmény kategóriát kiválasztani egy börtönlátogatás kapcsán, de tulajdonképpen az volt, még ha nem is az a lélekemelő, derűs fajta. Többször jártam már börtönökben valamilyen gyülekezeti munka kapcsán, de ez a mostani több szempontból is különleges volt. Először is azért, mert – ha jól tudom – jelenleg a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet a legmodernebb börtön Magyarországon, mindössze pár éve épült. Másodszor azért, mert most először volt lehetőség egyszerre csoportosan foglalkozni a bentlakókkal, eleddig csakis egyesével volt rá mód. Végül pedig azért, mert ebben az intézményben az előzetes letartóztatásban és az elzáráson lévőket tartják fogva.

Kezdjük ott, hogy természetesen nagyon komolyan veszik a biztonsági intézkedéseket, semmi lazaság. Csupán az előtérig eljutni sem egyszerű, három, csak a központi biztonsági teremből nyitható ajtón keresztül kellett átmennünk, ahol aztán elkérték az iratainkat és összevetették az előzetesen bejelentett látogatói adatokkal. Érdekesség, hogy munkanélküli ide nem teheti be a lábát, ugyanis a bejelentő adatlapon kötelező volt kitölteni a munkahely mezőt is. Mondanom sem kell, a légkör meglehetősen nyomasztó, szigorú tekintetek és helységenként legalább két kamera figyelte minden mozdulatunkat. Pedig az ajtókat leszámítva nagyjából olyan a környezet, mintha egy átlag irodaházban lennénk, egy kedves – egyenruhás – hölgy a „recepciós”, udvarias velünk, ami gyanús, nem ehhez van szokva az ember az állami intézményekben. Miután minden adatot rögzítettek rólunk, várnunk kell egy kísérőre, aki nélkül egy lépést sem tehetünk az épületben. Személy szerint fel voltam készülve Mr. Marcónatekintet-re, így komoly meglepetésként ért, hogy egy kultúrált öltözetű, csinos hölgy jött értünk és nagyon kedvesen vezetett végig minket a belépési procedúrán. Ez tulajdonképpen annyiból áll, hogy mindenünket átvilágították, nekünk pedig át kellett menni egy fémérzékelős kapun, természetesen csak azután, hogy elvileg minden fémtől megszabadultunk. Erre fel voltunk készülve, így én például övet már eleve fel sem vettem, mobilt kocsiban hagytam, csak egy kulcs és a tárcám volt nálam - mégis becsipogtam. Kiderült, hogy a gumitalpú cipőmben van egy fém lapocska, ezért le kellett vennem és ellenőrizték, nincs-e megvágva a talp, hogy ki lehessen venni belőle. Kicsit izzasztó volt a szituáció, de végig kifogástalan udvariassággal kezeltek minket, ami egyrészről nagyon jó volt, másrészről még ijesztőbbé tette az egészet. Kisebb bonyodalmak árán aztán haladhattunk tovább, megszámlálhatatlan ajtón keresztül, amiket felváltva lehetett mágneskártyával kinyitni, vagy a központi teremből. Az tuti, hogy ha lett volna mágneskártyám és egy beépített emberem az irányító teremben, akkor sem találtam volna ki egyedül. Pár ajtó után már nem izgatott a dolog, inkább a többi látnivalóra koncentráltam és meg kellett állapítsam, hogy a rácsokat leszámítva, tulajdonképpen egy jobbfajta panzió is lehetne ez. Minden nagyon modern, a cellák is csak kétszemélyesek és nem is túl kicsik, az ágyak is különállók, emeletes ágy sehol. Végül megérkeztünk a foglalkoztató terembe, ami szintén profin be volt rendezve – projektor, videó, TV, ami csak kellhet.

Száz évvel ezelőtt mindössze másfél milliárd ember élt a Földön. Napjainkban azonban már több mint 6 milliárdos tömeg lakja törékeny bolygónkat. Ennek ellenére még mindig léteznek olyan helyek, ahova alig-alig ért el az emberiség keze. Ez a sorozat elvisz az utolsó vadonokba és úgy mutatja meg a bolygót és vadvilágát, ahogyan még sohasem láttad.

Sosem rajongtam a természetfilmekért, többnyire unalmasak és fantáziátlanok voltak számomra. A mostanában divatos fogjunk-egy-menő-palit-és-megállás-nélkül-jár-a-szája stílusú filmek pedig kifejezetten ellenszenvesek. Így kissé kétkedve kezdtem neki a Planet Earth-nek, de kétkedésem pillanatok alatt elszállt. Már a nyitó képsorok alatt éreztem, ez valami más lesz és nem is csalódtam. Azon kaptam magam, hogy szájtátva bámultam, ámulva figyeltem minden mozzanatot. A narrátor, David Attenborough fentebb idézett ígérete nem üres fecsegés, valóban, ilyet még sosem láttam. Minden pillanatában profi munka, érződik, hogy kínosan ügyeltek a legapróbb részletekre is, de mégsem egy száraz dokumentumfilmet láthatunk, tele van élettel. Szuperlatívuszokban tudok csak nyilatkozni, mert valóban fantasztikusat alkottak a készítők, minden egyes képkocka fotóként is megállná a helyét. A zene teszi fel az i-re a pontot, tökéletesen passzol a képi világhoz, teljessé téve az élményt. Csodálatos utazásban lehet részünk, ahogy az első rész címe is utal rá: az északitól a déli sarkig.

Az lett a vesztem, hogy a szemébe néztem. Nem tudtam nem észrevenni azt a hatalmas és szomorú sóvárgást, ami csak úgy áradt a tekintetéből. Akaratlanul keresni kezdtem, hova irányul a figyelme és rövid keresgélés után rájöttem, hogy a vízben játszó gyerekeket nézi. Nem értettem miért üldögél a parton, ezért keresni kezdtem ki van vele, rövidesen meg is találtam édesanyját, pár méterre mögötte teljesen felöltözve üldögélt egy széken. Nagyon elmerengtem ezen a furcsa képen gondolkodva, arra eszméltem, hogy a velem lévő kissrácok türelmetlenül rángatták a kezem, hogy mostmár végre dobáljam el őket, ahogy otthon megígértem. Időnként kinéztem a partra és láttam, hogy még mindig ugyanúgy ül és néz a kislány, de mostmár minket figyelt. Úgy éreztem éget a tekintete, nem tudtam állni a pillantását.Eltelt így egy fél óra, s erőt vett rajtam a kíváncsiság, odamentem hozzá és megkérdeztem, van-e kedve csatlakozni. Bizonytalanul anyukájára nézett, aki közben meg is indult felénk, bizalmatlanul méregetve közben engem.