Furcsa volt egy kicsit az élmény kategóriát kiválasztani egy börtönlátogatás kapcsán, de tulajdonképpen az volt, még ha nem is az a lélekemelő, derűs fajta. Többször jártam már börtönökben valamilyen gyülekezeti munka kapcsán, de ez a mostani több szempontból is különleges volt. Először is azért, mert – ha jól tudom – jelenleg a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet a legmodernebb börtön Magyarországon, mindössze pár éve épült. Másodszor azért, mert most először volt lehetőség egyszerre csoportosan foglalkozni a bentlakókkal, eleddig csakis egyesével volt rá mód. Végül pedig azért, mert ebben az intézményben az előzetes letartóztatásban és az elzáráson lévőket tartják fogva.
Kezdjük ott, hogy természetesen nagyon komolyan veszik a biztonsági intézkedéseket, semmi lazaság. Csupán az előtérig eljutni sem egyszerű, három, csak a központi biztonsági teremből nyitható ajtón keresztül kellett átmennünk, ahol aztán elkérték az iratainkat és összevetették az előzetesen bejelentett látogatói adatokkal. Érdekesség, hogy munkanélküli ide nem teheti be a lábát, ugyanis a bejelentő adatlapon kötelező volt kitölteni a munkahely mezőt is. Mondanom sem kell, a légkör meglehetősen nyomasztó, szigorú tekintetek és helységenként legalább két kamera figyelte minden mozdulatunkat. Pedig az ajtókat leszámítva nagyjából olyan a környezet, mintha egy átlag irodaházban lennénk, egy kedves – egyenruhás – hölgy a „recepciós”, udvarias velünk, ami gyanús, nem ehhez van szokva az ember az állami intézményekben. Miután minden adatot rögzítettek rólunk, várnunk kell egy kísérőre, aki nélkül egy lépést sem tehetünk az épületben. Személy szerint fel voltam készülve Mr. Marcónatekintet-re, így komoly meglepetésként ért, hogy egy kultúrált öltözetű, csinos hölgy jött értünk és nagyon kedvesen vezetett végig minket a belépési procedúrán. Ez tulajdonképpen annyiból áll, hogy mindenünket átvilágították, nekünk pedig át kellett menni egy fémérzékelős kapun, természetesen csak azután, hogy elvileg minden fémtől megszabadultunk. Erre fel voltunk készülve, így én például övet már eleve fel sem vettem, mobilt kocsiban hagytam, csak egy kulcs és a tárcám volt nálam - mégis becsipogtam. Kiderült, hogy a gumitalpú cipőmben van egy fém lapocska, ezért le kellett vennem és ellenőrizték, nincs-e megvágva a talp, hogy ki lehessen venni belőle. Kicsit izzasztó volt a szituáció, de végig kifogástalan udvariassággal kezeltek minket, ami egyrészről nagyon jó volt, másrészről még ijesztőbbé tette az egészet. Kisebb bonyodalmak árán aztán haladhattunk tovább, megszámlálhatatlan ajtón keresztül, amiket felváltva lehetett mágneskártyával kinyitni, vagy a központi teremből. Az tuti, hogy ha lett volna mágneskártyám és egy beépített emberem az irányító teremben, akkor sem találtam volna ki egyedül. Pár ajtó után már nem izgatott a dolog, inkább a többi látnivalóra koncentráltam és meg kellett állapítsam, hogy a rácsokat leszámítva, tulajdonképpen egy jobbfajta panzió is lehetne ez. Minden nagyon modern, a cellák is csak kétszemélyesek és nem is túl kicsik, az ágyak is különállók, emeletes ágy sehol. Végül megérkeztünk a foglalkoztató terembe, ami szintén profin be volt rendezve – projektor, videó, TV, ami csak kellhet.
Kísérőnk egyedül hagyott minket, volt 10 percünk készülődni, aztán már hozták is a rabokat. Említettem már, hogy előzetes letartóztatásban lévőket tartanak fogva, ami bizonyos szempontból lazább körülményeket sejtet, hiszen polgári ruhában vannak a rabok, mégis sok szempontból szigorúbb a helyzet. Például semmiféle kommunikáció nem lehetséges a külvilággal, csakis a jogi képviselőn keresztül. Nem levelezhetnek, nem fogadhatnak látogatót, így, mint később kiderült, voltak olyanok akik több hónap után most találkoztak először „kinti” emberrel. Számomra meglepő volt, hogy mennyi a 18-at éppencsak betöltött fiatal közöttük, s főleg, hogy mennyi a nő (az előzetes miatt ez egy koedukált börtön). Azt is meg kellett állapítsam, hogy nagyon vegyes a társaság, csak néhány kifejezetten bűnöző alkatú rabot láttam, de ők is messze elmaradtak a Prison Break-es társaságtól. A többiek átlagemberek, főleg az idősebbek kapcsán egyszerűen nem tudtam elképzelni vajon miért kerülhettek ide. Az IT alatt végig bent volt három fegyveres smasszer, akik szigorú rendet tartottak, nem lehetett nagyon izegni-mozogni a raboknak, de velünk ők is a végtelenségig udvariasak voltak. Fizikai kontaktust nem engedélyeztek, így csak jó fél méterről volt lehetőség beszélgetni a végén néhányukkal, én kifogtam egy fegyveres rablással gyanúsítottat és egy betörésest, érdekes módon mindketten azt mondták, hogy valóban elkövették a bűntettet.
Mikor már épp kialakult volna némi kávézós hangulat, mikor az egyik őr felmordult, hogy 2 perc, búcsúzkodjanak, ebédidő. Kifelé menet újból végigjártuk a biztonsági kálváriát, bevallom őszintén, megkönnyebbülés volt kimenni a szabadba, mert azért a nagyon modern körülmények ellenére is meglehetősen jól lehetett érzékelni, hogy ez nem egy napközi. Képekkel sajnos nem szolgálhatok, természetesen szigorúan tilos minden ilyetén tevékenység. Az biztos, hogy valamikor még a középiskolás kor elején el kellene vinni ide az összes fiatalt, hogy töltsenek el pár órát a rabokkal. Talán, csökkenne némileg a bűnözési arány.
