Ha tudnám, hogy holnap vége a világnak… ma még elültetnék egy almafát.
Pár száz évvel ezelőtt Luther Márton ejtette el ezt a mondatot, aminek nyilván reformista felhangja is van, de úgy gondolom, megér pár percet elgondolkodni fölötte. Mi dolgozhatott benne, hogy megfogalmazzon egy, az emberi természettől ennyire idegen gondolatot? Ha felvetődik a mit tennél ha kérdés, általában a reakciók zöme arról szól, miket próbálnának még ki gyorsan, tudván, hogy teljesen mindegy mit tesznek, a következményekért nem kell felelniük. Mások szeretteikkel kapcsolatban tennének ezt-azt, rég elfeledett barátokat keresnének fel, de vannak akik csak szimplán elköltenék minden pénzüket és élveznék az "életet". Bármelyikről is legyen szó, ezek a tettek a bejefezésre való felkészülésről beszélnek, lezárván mindent, amíg lehet. Ezzel szemben nekem Luther kijelentése úgymond az élet dicsőítése, azé a csodálatos, fantasztikus életé, amiről senki nem tudja honnan származik, maximum csak hinni lehet egy-egy változatban. Tulajdonképpen ez ütött szöget a fejembe, hogy miért akarná bárki is tovább vinni ezt az életet, még akkor is ha esetleg teljesen reménytelen is a próbálkozás.
Épp az előbb kaptam el az egyik csatornán a Kétszázéves ember című filmet, ami tulajdonképpen egy robotról szól, ami mindent megtesz, hogy emberivé váljon, mind testileg, mind lelkileg. Annyira csodálatosnak találja az emberi életet, az érzelmeket, az érzékeket, hogy semmi sem akadályozhatja meg célja elérésében és ünnepel minden újabb lépést a siker útján. Gyermeki örömmel élvez egy egyszerű rántottát, a csókot pedig csodaként éli meg, valami felfoghatatlan intenzitású érzékelésként. A fejemben összekapcsolódva a film és az idézet ráébresztett arra, mennyire közönségessé és szürkévé válhat az életünk. Például a rántottáról az jut eszembe, hogy milyen kicsik mostanában már a tojások, lehet tyúkot se látott soha, előállították valahol, rejtélyes körülmények között. Pedig emlékszem jóval fiatalabb fejjel még azon töprengtem, hogy hogy a csudába találták ki ezt az ételt, hogyan jutott eszébe valakinek, hogy feltörje, megsüsse… felfoghatatlan számomra, pedig ez még az ember alkotta dolgok egyik legegyszerűbbike. Aztán ott a csók, mennyire más volt 10-15 évvel ezelőtt, mint most, kissé elvesztette varázsát, hiába, nem vigyáztam rá eléggé…
Egy szó mint száz, irigylem Luthert és Asimov-ot azért, hogy így látták az életet. Végiggondolva jelenünket, lehet jobb lenne, ha vége szakadna az életnek, legalábbis a mostani formájában, mert azért valljuk be, Smith ügynöknek volt némi igaza a monológjában. Nem, nem vagyok depressziós, csupán elgondolkodtató az, hogy merre haladnak a dolgok, s vajon mi lesz a vége, ki és mikor fogja megfizetni az árat a most-ért. De örök optimistaként mégis inkább azt mondom, talán ha megállunk egy percre a következő rántottás reggelinél, megtapasztalhatjuk még azt az élvezetet, amit valóban képes nyújtani egy egyszerű étel. Legalább ennyit tegyünk azért, hogy lehessen újra olyan az élet, amiért érdemes elültetni egy almafát, még ha a világnak vége is van...
