Az lett a vesztem, hogy a szemébe néztem. Nem tudtam nem észrevenni azt a hatalmas és szomorú sóvárgást, ami csak úgy áradt a tekintetéből. Akaratlanul keresni kezdtem, hova irányul a figyelme és rövid keresgélés után rájöttem, hogy a vízben játszó gyerekeket nézi. Nem értettem miért üldögél a parton, ezért keresni kezdtem ki van vele, rövidesen meg is találtam édesanyját, pár méterre mögötte teljesen felöltözve üldögélt egy széken. Nagyon elmerengtem ezen a furcsa képen gondolkodva, arra eszméltem, hogy a velem lévő kissrácok türelmetlenül rángatták a kezem, hogy mostmár végre dobáljam el őket, ahogy otthon megígértem. Időnként kinéztem a partra és láttam, hogy még mindig ugyanúgy ül és néz a kislány, de mostmár minket figyelt. Úgy éreztem éget a tekintete, nem tudtam állni a pillantását.Eltelt így egy fél óra, s erőt vett rajtam a kíváncsiság, odamentem hozzá és megkérdeztem, van-e kedve csatlakozni. Bizonytalanul anyukájára nézett, aki közben meg is indult felénk, bizalmatlanul méregetve közben engem.
Elmondtam neki, hogy feltűnt mennyire szeretne játszani a többiekkel és nagyon szívesen vigyázok rá. Kiderült, hogy az édesanyát a terhesség alatt káros sugárzás érte egy felborult teherautó kiömlött rakományától, a bőre sínylette meg a dolgot, nem mehet vízbe. Pár perc beszélgetés után úgy döntött, hogy a kislányra bízza, bejön-e velem vagy sem. Belenéztem a szemébe és ekkor ismét találkoztam azzal az égető, áthatoló pillantással. Jópár másodpercig álltunk így és néztük egymást, majd szó nélkül felkelt és megfogta a kezem és a víz felé vette az irányt. Besétáltunk a vízbe, s mikor már elég mély volt, megkérdeztem tőle, hogy szeretné-e ha eldobnám, úgy, ahogy a többieket is. Némán bólogatott, de amikor felemeltem, váratlanul megszólalt és azt kérdezte:
- Le fog esni a sapkám ha beleesek a vízbe?
- Igen, de nem baj, nem merül el, majd figyelek, hogy ne vesszen el - válaszoltam.
Nem szólt semmit, csak levette a fejéről és akkor megláttam, hogy egyáltalán nincs haja. Sikertelenül próbáltam leplezni megdöbbenésemet, erőltetett mosollyal eltettem zsebre a sapkát, finoman lendítettem rajta egyet és ahogy elengedtem, már ugrottam is utána, hogy ott legyek ha feljön a víz alól. Rámnézett és azt mondta, messzebb! Így sapka nélkül méginkább feltűnőek voltak hatalmas, gesztenyebarna szemei és én még mindig döbbenten csak néztem, szótlanul felemeltem és kicsit messzebre dobtam. Mikor feljött, nem is kellett szólnia, tudtam, hogy még mindig elégedetlen a távolsággal, így olyan messzire dobtam kis testét, amennyire csak bírtam. Kacagva jött fel a víz alól, olyan nevetés volt ez, amilyet még sosem hallottam talán, mindenki felfigyelt rá a közelünkben. Telve volt élettel, örömmel, egy ilyen semmiség miatt. Megtört a gát és ezután szinte le sem lehetett lőni, folyamatosan csacsogott, miközben különféle módokon kellett minél messzebbre hajítanom.
Órák teltek így el, a többiek már rég elmentek, neki is már kékült a szája a több órányi fürdéstől, így kivittem a partra és búcsúzni kezdtünk. Újra szótlanul állt, miközben az anyukája hálálkodott, de nem akartam így elmenni, ezért leguggoltam hozzá és a szemébe néztem. Mosolyogva nézett rám, megölelt és annyit mondott: Köszönöm! Könnyekkel küszködve néztem, ahogy lassan távolodnak, láttam ahogy boldogan meséli élményeit édesanyjának, s közben úgy éreztem, elveszítek valamit, amit talán soha többet nem fogok megtapasztalni.
