Egészen töki koromig nyúlik vissza a történet, amikor is fejembe vettem, hogy márpedig belőlem focista lesz. Így aztán édesapám legnagyobb örömére rajzoltam egy négyzetet a ház falára és kitartóan próbáltam pontosan oda rúgni a labdát, ami eleinte nem nagyon sikerült, viszont a vakolatot rendkívül hatékonyan bontogattam le. Aztán idővel egyre ügyesebb lettem, már a nagyobb fiúk is megengedték, hogy játsszak velük. Mokány gyerkőc voltam, nem zavart, hogy könnyedén odébtettek, mert egyre többször sikerült betalálnom az ellen kapujába, ezáltal kivívva a többiek elismerését. Elsősként felgyorsultak a dolgok, jöttek utánpótlást keresve a helyi csapattól is, de a Veszprém FC képviselői is ellátogattak, akik látván hihetetlen rúgótechnikámat, felajánlották, hogy bevesznek az utánpótlás programba. Nem bírtam kivárni a buszt sem, rohantam haza erdőn, dombon át, így mikor anyum meglátott, a sikítófrász kerülgette, olyan csapzott, sáros és fulladásközeli állapotban voltam. Persze azt mondta beszámolóm után, hogy majd apa eldönti, így a hátralévő pár órát azzal töltöttem, hogy összegyűjtsek néhány komoly érvet, esélyt sem adva a nemleges válaszra. Lehengerlő lelkesedésemnek köszönhetően, megkaptam a szülői jóváhagyást, s következő héten el is mentünk, hogy megbeszéljük a feltételeket, átnézzük a szerződést. A fellegekben jártam, s magamban azt gondoltam: Old Trafford, jövök!
Azonban nem számoltam a bennem lakozó kisördöggel, így egy nem várt esemény keresztülhúzta számításaimat. Történt ugyanis, hogy egyedül maradtam a pincében egy doboz gyufa társaságában, amit profi kémeket megszégyenítő ügyességgel csempésztem ki a konyháról és őrizgettem már hetek óta, várván a megfelelő időre, amikor is méltón használhatom el mind a 28 benne lévő gyufaszálat. Úgy tűnt, hogy a felnőttek teljesen el vannak foglalva az emeleten a tető tervezésével, meg az ács is épp nálunk volt, így összekapartam egy nagyobb kupac faforgácsot, nagy áhítattal elhasználtam az első gyufát és meggyújtottam. Azzal azonban nem számoltam, hogy ezek a fránya forgácsok az égés alatt képesek szikrákat vetni és teljesen ledöbbentem, amikor egyszercsak fellángolt egy nagy halom újságpapír két méterrel odébb. Bepánikoltam, találtam kevéske vizet, de csak annyit használt, mint halottnak a csók, s mivel több ötletem nem volt, arrébb húztam a fahulladékot és pókerarccal felmentem az emeletre, gondosan becsukva magam mögött a pinceajtót. Jó öt perc múlva az ács lett figyelmes az egyre erősődő füstszagra, megkérdeztek, hogy ég valami, de újszülöttet meghazudtoló ártatlansággal közöltem, hogy nem tudok róla. Rövid keresés után eljutottak a pincébe, sikeresen eloltották a tüzet és persze nem volt nehéz kitalálni ki a bűnös, ugyanis a gyufásdobozt ottfelejtettem a tett színhelyén.
Felkészültem a fenekelésre, szobafogságra, játékok elvételére, de arra a büntetésre nem, amit végülis kirótt rám édesapám. Hogy éreztesse velem tettem súlyosságát, úgy döntött, nem enged el focizni. Úgy éreztem eljött a világvége, sírtam, könyörögtem, ígértem, mindhiába, a döntés végleges volt és szívem mélyén azért éreztem, hogy megérdemlem ezt a komoly büntetést.
Így aztán egész más irányt vett az életem, köpködő focista helyett informatikus lettem, zenét tanultam, amit így utólag már egyáltalán nem bánok. Mégis, a napokban lehetőségem adódott egy kis céges focizásra és úgy gondoltam, megcsillogtatom eltemetett tehetségem. Irány a pálya, Rooney mez és a 2006-os VB hivatalos labdája bekészítve. A helyszínre érkezve felmértem az ellent, megnyugodtam, hogy nem lesz itt gond, mazsolák ezek. Kis melegítés után neki is kezdtünk, én pedig a régi idők lendületével vetettem magam a játékba, így 5 perc alatt szereztem két gólt, ám furcsa módon egyre jobban ziháltam. Körülbelül negyed órája tartott a játék, amikor hirtelen elfogyott a levegőm és szimplán eldőltem. Pillanatok alatt olyan tüneteket produkáltam, hogy House doki botját eldobva rohant volna a táblájához differenciál diagnózisozni, ha lát. Pár percig élet és halál között lebegve sikerült legyőzni a hányingert is ami elkapott, miközben közelebbi ismeretséget kötöttem a parkettával, szorosan hozzátapadva, testnedv cserével összekötve. Gondoltam magamban, ennyit ér a világ dicsősége, mégsem volt olyan jó ötlet ez a Rooney mez. Tíz percnyi lábadozás és majd egy liter folyadék bevitele után képes voltam lábra állni és folytatni a játékot, de már csak vészkapusként. A büszkeség azonban még párszor rávett, hogy felfussak a támadással, szereztem is összesen 8 találatot, s közben végig az járt a fejemben, hogy ha az a gyufásdoboz nem lett volna...
