Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Persze 9-10 éves korban ez még egészen mást jelentett, mégis, felfedezetlen területre tévedtem, tele újdonsággal. Minden tökéletes volt, egy apró bibit leszámítva: Sandra nem igazán viszonozta érzelmeimet, aminek legfőbb oka az lehetett, hogy fogalma sem volt róla, hogy élek. Bár valószínűleg akkor sem történt volna ez másként, ha Miss Bullock tudott volna létezésemről, de ez engem cseppet sem zavart - egy ideig. Visszagondolva arra az 1-2 évre, amíg megtehettem, hogy ilyen plátói érzelmeknek teret adjak, igazán boldog időszak volt. Ki lehet nevetni, de sokat álmodoztam arról, hogy milyen lesz a találkozás, mit fogok mondani, meg úgy összességében mi fog történni.
Emlékszem, a kedvenc történetem itt zajlódott a falunkban, én éppen bicajoztam lent az emlékmű környékén, amikor hirtelen Sandra feltűnt tépetten, koszos ruhában, ziláltan. Odaszaladt hozzám és segítséget kért, mert gonosz emberek üldözték, én pedig – a hős férfiú – felajánlottam neki, hogy jöjjön el a házunkba, ott elbújtatom és kap enni. Így is történt, eljött, én sütöttem neki rántottát (az egyetlen ételt amit el tudtam készíteni), ő pedig megfürdött addig. Napokig nálunk maradt, sokat beszélgettünk, sétáltunk, nevetgéltünk, zongoráztam neki, s szép lassan belém szeretett. Szerelmünk beteljesülése minden esetben egy hihetetlenül hosszú szájrapuszi volt, be szép is az ártatlanság kora.
Aztán úgy hozta az élet, hogy alig 3-4 év múlva igazi szerelemre lobbant szívem és Sandra emléke lassan a homályba veszett. Jóval idősebb volt nálam a leányzó, és bár sok szempontból bőven meghaladtam korom érettségét, hamar kiderült, hogy párkapcsolat terén van mit pótolni. Mint mindenkinek, nekem is volt ideálom, aminek az illető sok szempontból meg is felelt, mégis a legfontosabb dolog amit megtanultam, az volt, hogy Őt magát szeressem, ne egy elképzelt, az aktuális partnerbe beleképzelt, nem létező valakit. Volt egy vicces szituáció, amikor – ha jól emlékszem ’95-ben – együtt néztük az Aludj csak én álmodom c. filmet, eszembe jutott pár évvel azelőtti önmagam és mulatságos vonzódásom a filmben főszerepet játszó színésznőhöz, miközben életem igazi nagy szerelme ott ült mellettem. Csodálatos éveket töltöttünk együtt, megvalósult minden, amiről taknyosként Sandra kapcsán álmodoztam, sőt, jóval több is.
De sajnos csúnya vége lett, meg kellett tapasztalnom a szerelem árnyoldalát is. Fura módon, valami hasonló helyzetbe kerültem, mint gyerekkoromban: szerelmes voltam valakibe, aki elérhetetlenné lett számomra. Szörnyű másfél év volt, de szerencsére nem vagyok szuicid alkat, megmaradtam. Ezalatt láttam a címadó filmet is, meglepően sok érzelmet és helyzetet felismertem a saját életemből. Persze a szerelmi bánat meghatározta részemről a film akkori megítélését is, fújjogtam magamban akkoriban az összes happy end-re, de azért nem hagyott hidegen Al Green* dala arról, hogy How can you mend a broken heart, how can you stop the rain to fall down, tell me how can you stop the sun from shining… De Bill Withers** is rátett egy lapáttal, hallgattam megállás nélkül, hogy Ain’t no sunshine when she’s gone, it’s not warm when she’s away.
A minap újra megnéztem a filmet, eltelt közben majdnem egy évtized, egész másként éltem meg, szörnyen realista lettem én is. Például rögtön feltűnt, hogy hatalmas lába van Julia Roberts-nek. Tudom már, hogy a szerelem nem segít át mindenen, ellenben a szeretet igen. Azonban ha őszinte akarok lenni magamhoz, meg kell állapítsam, hogy még mindig azt kívánom, bárcsak sikerült volna elsőre, amikor még naiv és álmodozó voltam. Szép gondolat a filmben, hogy bármik is vagyunk és bármik is történtek velünk, bármit is szedtünk fel az évek során, igazából mindegyikőnk csak egy egyszerű lány vagy egy fiú, aki azt kéri a másiktól, hogy szeresse. Így legyen.
