Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.

Ritkán álmodom.
Erről szoktam.
„Munka világa” – hideg hányadék.
A csiszológépek iszonyú hangja,
a spén olajszaga.
Ezt kellett volna
megszeretnem. A vastrepniket,
a kövér munkásnők hónalj-szagát.
Meg a durva
inasgyerek-basztató vicceket:
mikor elküldtek reszelőzsírért
meg kanyarfúróért,
aztán a műhely rajtam röhögött,
amikor bambán jöttem vissza,
hogy ilyen nincs. „Jól van, kisfiam”
mondta a szelíd főművezető,
„jó munkaerő leszel, rövidesen,
fölterjesztünk szűz mária valagrendre”.
Ilyenek mentek a „politechnika”
becenevű tantárgy alkalmából
minden hét csütörtökén
reggel hattól (!) kettőig.
Akkor határoztam el,
hogy bérgyilkos, idegenlégiós
előbb leszek, mint melós.
Dolgozni? Ennyiért? Itt?
No nem. Azt „nem, nem, soha”.
Inkább éhen halok.
Az sokkal kényelmesebb.
Nincs blokkolóóra,
nincs portás,
ki a táskámban kutat.
És lőn. Harminckét
éve én munkahelyet
nem láttam és már
soha nem is fogok.
Magánzó lettem. Írni is csak,
ha kedvem tartja. Így
lettem profiból műkedvelő.
Ezért kedvelem ezt a képet is:
fölötte mint egy Kádár-korszaki
kocsma fölött
képzelt neon-felirat villog:
„Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel.”
Itt dolgozni kell:
ez itt a Pokol.

Babits Mihály: Illusztrációk mindenféle könyvekhez - 5. Nyugalmas téli kép.

Olyan csöndes előkelő utcák,
annyi kedves, nemes villaház:
itt a hintót még paripák húzzák
itt a pénzes nyugalom tanyáz
itt az úri elvonult családok
bubusgatják gyermekeiket
ha a várost tengernek mondjátok
ez egy békés árnyas kis sziget.
Tél van most. A hófehér falombok
cifra mintás stukkatur plafon
udvarokban hófehér galambok
ugrálnak a hófehér havon.
Vaskapukon zuzmarával mintáz
a finom fagy - efemér relif
fenn az égen pelyhes dunnán hintáz
egy fehérbundájú friss, naiv
tizenkétesztendős gyermekangyal
dunna közül néha lekacsint
(szeme huncut, félig hunyt és kancsal)
s a csöppke kis leánynak leint
kit az utcán, kapu előtt, gondos
melegen felöltöztetve lát
zsinóron vezetni egy bozontos
hosszúszőrű nagy fehér kutyát.

Tandori Dezső: Miért? Hova?

Hova? Nehezebb kérdés. Van helyette
áthidaló megoldás: ennyi: merre?
Menj valamerre,
aztán majd kiderül, mi a sora,
s ha odajutottál, látod, hova.

Ilyeneket könnyen mondhat az ember,
mondd csak, amíg valaki jó pofán ver,
hogy neki másfél órát tülekedni
kell, közlekedni, te meg ilyenekkel jössz.
Mint link angyal,
meglógva Uradnak kötelező
gyakorlatából, s ki a te Urad, ha
nem egy bizonyos tandoridezső,
aki nem tudja, merre és hova,
és csak az okos tanácsokat adja,
mint egy link angyal, testtelen (amúgy se
hiszel a blőd hogynézkibe, a képbe),
besurransz pofánverőd szobájába,
megnézni, mi a közelebbi ábra.
Hogy megy? Mire jut? Túl a kvízen,
a focin, három sörön, mostan éppen
az akció jön, és készül szegényem,
hogy másfél órát (na jó, óra tíz
percet) tülekedjen, és megvitassa,
bár neki abból megint senki-haszna
csupán, hogy Vigyor Madara: a csíz…!!!

Tóth Árpád: Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Szabó Lőrinc: Titkok

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod,
egész tested oly idegen varázzsal
kezdett ragyogni, mintha tűnt korok
titkai keltek volna ujra benned,
s az esti rét minden füve-virága
lassan feléd fordult: uj fény felé.
Először szótlanul csodáltuk az
isten homlokán szálló fellegek
szenvedélyes vörösét, majd, mikor
elhallgattak a lombok énekes
lakosai, melled fölé hajoltam
s átcsapott rajtam a rémült, a boldog
felismerés, hogy míg az alkonyat
lobogása koszorúzta fejed:
a szűzi Hold szállt le benned az égről
s a buja Flóra csókol csókjaidban.

Kosztolányi Dezső: Mérgek litániája

Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
csendben susognak hozzám, mint a sír.
Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
akár a gyémánt, a rubin s zafir.

Az ópium volt első ideálom,
az álom, az én altató arám;
csak rám lehell és az enyém, mi drága,
enyém lesz Kína, Tibet és Japán.

Lihegve néztem ódon patikában
az atropin megcsillanó levét.
Bús kedvesünk szemébe álmokat lop
s sötét szeme az éjnél feketébb.

Szeretem a tápláló s gyilkos arzén-t,
mert vézna arcunk tőle gömbölyül
és éltető rózsás lehelletére
az élet és a halál leng körül.

Fejfájasztó homályos délutánon
az antipyrin-hez esedezünk.
Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül
és óriási lesz pici kezünk.

A koffein komoly, nyugodt barátunk,
mélységek kútja, bölcsek itala.
A veronál vén gyermekek dadája,
a morfium az örök éjszaka.

József Attila: Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

1936. november-december

Szabó Lőrinc: Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.