Amikor tavaly eljegyeztem a barátnőmet (Lisszabonban, naplementében a Sao Jorge vár egyik bástyáján), akkor már rögtön elkezdtük fejben tervezgetni, hogy mikor és milyen esküvőt szeretnénk. Szerintem akkor vannak igazán rendben a dolgok és akkor tudod, hogy tényleg jól választottál, ha közös életetek egyik legelső és egyik legfontosabb eseménye kapcsán tökéletes egyetértésben vagytok. Nálunk ez megvolt. Voltunk számos esküvőn együtt, láttunk rengeteg menyasszonyt, végigéltünk egy csomó "igent", és tudtuk, hogy nekünk valami más kell, valami sokkal emberközelibb, barátságosabb, amiben benne van az egyéniségünk, de semmi flancolás, semmi kivagyiság.
Az esküvő egy ünnep, a mi ünnepünk. Emiatt aztán rögtön egyértelmű volt, hogy olyan embereket szeretnénk látni ezen a napon magunk körül, akikről tudjuk, hogy velünk együtt örülnek és nem azért vannak ott, mert illő őket meghívni. Olyan helyszínt kell keressünk, ami hozzánk kötődik, amihez emlékek kapcsolnak bennünket és olyan szertartást szeretnénk, ahol mi sem érezzük magunkat feszengősen és a vendégeink sem unják szét magukat. Egyikünk sem akart idétlen konvencióknak és erőltetett hagyományoknak megfelelni. Nem akartunk autókaravánnal vonulni, menyasszonytáncot ropni és nem akartunk zakó alá csúsztatott fehér borítékokat átvenni, arra pedig végképp nem volt szükségünk, hogy három kenyérpirítót és négy étkészletet raktározzunk. Ráadásul senkit nem akartunk költségekbe verni, semmi mást nem szerettünk volna, csak azt, hogy mi is és a barátaink / családunk tagjai is mind fesztelenül, jól érezzék magukat. Egy laza, kötetlen, bulis esküvőt terveztünk.
A helyszín kapcsán sikerült rögtön teljes kétségbeesésbe hajszolnunk mindkét családot. Ugyanis bár mindketten budapestiek vagyunk, itt születtünk, itt élünk, a menyasszonyom családjának van egy kicsi, szerény, de kedves, hangulatos és romantikus házikója Monostorapáti egyik zsákutcájának végén. A szó legszorosabb értelmében vett nyaraló, különösebb fűtés nélkül, az itthon már nem szükséges bútorokkal feltöltve, némiképp düledező állapotban, de kiváló fekvésű kerttel, amit egy pici patak zár le. Sokat jártunk mi ide együtt, ezért úgy döntöttünk, hogy itt lesz a rendezvény.
Persze ehhez azért az egyébként is esedékes állagmegóvási és fejlesztési munkálatokat meg kellett csinálni. Új burkolat, a szennyvízcsatorna bekötése, a talaj egyenetlenségeinek kijavítása, a burjánzó növényzet megkurtítása éppúgy a feladatok közé tartozott, mint a bútorok egy részének cseréje és a 30 év alatt a pajtában felhalmozott lomok, kacatok és konkrét sitt eltüntetése. Hétvégéről hétvégére, hónapról hónapra haladtunk, a pihenést összekötöttük a felújítással, helyi emberekkel léptünk kapcsolatba, akik olcsón, jól és a maguk módján megbízhatóan dolgoztak és segítettek. Eközben persze a család részéről folyamatos volt az aggódás, hogy a vendégeknek ez nem lesz megfelelő, ez nem alkalmas, nem elég szép, nem elég jó állapotú, de mi pontosan tudtuk, hogy ez konkrétan senkit sem fog érdekelni.
Kitűztük a dátumot és belevágtunk a konkrét szervezésbe. Nem vettünk igénybe erre szakosodott cégeket, mindent mi magunk intéztünk. Rengeteg segítséget kaptunk minden oldalról, de persze így is számos nem várt nehézséggel szembesültünk. Azt hamar kitaláltuk, hogy szigorúan kikötjük, hogy senki nem hozhat semmiféle ajándékot. Ehelyett azt kértük a vendégektől, hogy az utazást oldják meg maguk, a faluban történő szállás költségét pedig mindenki állja (2500 ft / fő). Összeismerkedtünk a polgármesterrel, az anyakönyvvezetővel, a helyi művelődési házért és a programokért felelős hölggyel, valamint a helyi kocsma tulajdonosával, a fodrásszal, az építési vállalkozóval, és lassan összeállt a történet.
A polgármester nagylelkűen felajánlotta, hogy a művelődési házból elhozhatunk 50 széket. A Vén Platán (legendás helyi kocsma) tulajdonosa biztosította az asztalokat és a csocsót. Zoli, a helyi építési srác megoldotta ezek fuvarozását oda-vissza. A művházat vezető hölgy szervezte le a szállásokat, helybéli emberek által kiadott házakba. Kaptunk tőle fehér terítőt és evőeszközöket is. Az ételről a helyi óvodában dolgozó konyhásnéni gondoskodott szinte csak az anyagköltséget felszámolva úgy, hogy több gasztroarc szerint is a hússaláta kifejezett mesterműnek volt tekinthető (10 kiló), ugyanennyi franciasaláta készült, valamint 150 darab fasírtgolyó és 120 darab minipizza. Ezek mellett jövendő sógorom egy szomszédtól kölcsönkapott, gázpalackkal működő bográcsban rotyogtatta a sertéspörköltet, ami miatt az egész rendezvény ideje alatt igen kellemes illatok terjengtek a kertben.
Miután az időjárást még mi sem tudtuk befolyásolni, ezért rendeltünk egy 6x9 méteres sátrat egy veszprémi embertől, aki időben, korrektül és kedvező áron ennek odaszállításáról, felállításáról és elbontásáról gondoskodott. Vettünk egy sereg dekorációs kelléket, lampionokat, lámpácskákat, lufit, szalagokat és a sógorom felesége olyan díszítést rittyentett, hogy csuhaj. Cideres üvegeket festett meg üvegfestékkel és tett beléjük virágot, bébiételes üvegeket szintén festett, ezekbe gyertya került, bambuszrudakra kötött mindenféle növényeket, virágszirmokkal szórta fel az útvonalakat, nagy masnikat alkotott a szalagokból, egyszóval a komplett házat és kertet felspécizte. Egy mobil toalettet is béreltünk, az is korrekt módon megjött, illatosan, tisztán, a kert sarkában szinte észrevétlenül megbújt.
Egyetlen dolgohoz ragaszkodtam: a székszoknyához. Mindenki kissé idétlennek nézett, de az idő engem igazolt, az egységesen fehér székek sora abszolút ünnepi látványt biztosított, az anyakönyvvezető hozta a terítőjét és az előírt dekorációt, egy kiszuperált Sony hifi és egy iPod segítségével oldottuk meg a zenét, csináltunk mobilnetből wifit, nyomtattunk néhány meghívót, amelyeken egy térkép volt, egy QR-kód a Google Mapshez, valamint egy link az esküvő számára létrehozott egyszerű weboldalhoz a tudnivalók kapcsán. Néhány ember egy nappal korábban érkezett, Bocha, dr. Kind, valamint a sógoromék nagyon sokat melóztak azon, hogy ez az egész úgy nézzen ki, ahogyan megálmodtuk. A pajtába bekerült a csocsó, mellé pedig egy projektor és a Nintendo Wii, lehetett kockulni bőszen. A borkészletem zöme is lejutott, napi szinten mentünk a tapolcai Tescoba sörért, kajáért, röviditalért, dekorációs cuccokért.
A ruha minden esküvőn kardinális kérdés, a menyasszonyom napokat töltött mindenféle szalonokban, ahol jellemzően csak habos-babos, hatalmas, giccsesre felturbózott, csillogó tejszínhab jellegű förmedvények voltak, míg végül talált egy eredetileg alkalmi ruhának tervezett darabot, ami egyszerű volt, mégis elegáns. Nekem rögeszmémmé vált, hogy szeptember 1-én 40 fok lesz, ezért lenvászon öltönyre vadásztam, amit majdnem fel is adtam, de teljesen véltelenül találtam egy utolsó darab világosbarna kombinációt, amire menten le is csaptam, és hát árban sem volt erős.
Naná, hogy szeptember 1-re rohadt szar időt ígértek. Mondjuk ezért állítottuk a sátrat, de fotózáshoz és egyéb kerti tevékenységekhez a zuhogó eső nemigen passzolt. Azon a délelőttön érkezett le Szőlő, aki már két barcelonai MWC-t végigcsinált a Mobilarena stábjával, hogy fotózkodjunk a környéken. Zuhogott az eső, ültünk a kocsiban, és amikor kicsit alábbhagyott, akkor készültek a képek. Elmentünk Hegyesdre, Taliándörögdre, illetve Diszelre, ahol a Látványtár nevű kiállítási épületbe akartuk bekunyizni magunkat. Elővettem a legjobb modorom, beléptem, és az ott ülő arcnak mondtam, hogy szuper ez az épület, csinálhatunk-e bent, a kiállítási területen néhány felvételt. Kicsit hülyén nézett rám, aztán mögöttem belépett teljes pompájában Zita és a fickónak nem volt több kérdése, azt mondta, hogy egy görög istennőt mindig szívesen lát, úgyhogy vagy egy órát ott fotóztunk.
Eközben gyűltek a vendégek (összesen nem voltunk 40-en), mi pedig délután háromkor begördültünk a házikó elé, anyám és leendő apósom kint várt minket, Kind rohangált egy kamerával és szólt a sátorban ülőknek, hogy mehet a zene, és úgy jöttünk be egymás után, hogy Zita abszolút nem látta korábban a dekorációt (mert sminkesnél és fodrásznál járt reggeltől, aztán a fotózás), de nekem is megdöbbentő volt, hogy ott ülnek a számomra legkedvesebb emberek, egytől-egyik mosolyognak (kivéve a hugit, aki már akkor sírt). És egy proper, családias, nem túl bő lére eresztett szertartás után megvolt az igen-igen, a gyűrű felhúzása iPad alakú párnáról(!), a fogadalomtétel és mondanám, hogy ennyi, de volt még egy meglepetés.
A szomszéd házban ugyanis Józsi bá lakik, aki mellékállásban vőfély. És írt egy igazi klasszikus lányköszöntőt Zita barátnőinek, amit ők ott elmondtak, ezzel nagy derültséget keltve (semmi kockulás, csak egy BB Playbookról olvasták fel), aztán megkaptuk a pezsgőt, koccintottunk mindenkivel, Zita, a feleségem eldobta tökéletes ívvel a csokrot, amit az utolsó pillanatban Bocha barátnője gyűjtött be (khm), és utána ettünk, ittunk, ettünk, csocsóztunk, megnéztünk magunkról egy filmet (yikes), aztán ettünk, ittunk, kész lett a pörkölt, aztán ettünk, ittunk, aztán a vendégeinkkel kitöltettünk egy rólunk szóló kvízt, hogy legyen valami szivatás is, aztán minket szivattak hasonlóképpen, miközben ettünk, ittunk, megjött a torta, ettünk és aztán este lett és táncoltunk a sátorban és akkor már jellemzően csak ittunk. És persze délután háromtól egy csöpp eső sem esett.
Baromi jó volt.
Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyibe került, igazából nem is érdekel. Azt tudom, hogy egy átlagos esküvőhöz képest nevetségesen olcsón oldottuk meg. És azt is tudom, hogy egy átlagos esküvőhöz képest nagyon más is lett az eredmény. De azt is tudom, hogy pont ilyennek álmodtuk meg, és köszönöm mindenkinek, aki segített, de leginkább köszönöm a feleségemnek.
