Szilveszter mindig a fogadalmakról szól. Az életünk ciklikus körforgásban zajlik, mégis szeretjük, ha a dolgoknak van eleje meg vége. Például a naptári évnek. Január 1-gyel kezdődik, és december 31-vel zárul. Számomra ez mindig egy kényszeredett dolog, kényszeredett lelassulás, számvetés, leltár, összegzés. Mit rontottam el, min vagyok túl, lezárok valamilyen szakaszt, bármilyet, csak valamit zárjak le, tiszta lappal indul minden satöbbi, satöbbi, satöbbi. Pedig nem – önkényesen kijelölt pontról van szó, ugyanúgy lehetne bármelyik másik nap egy 365 napos periódusnak a lezárása. Az ember életében, ha vannak is szakaszok, az biztos, hogy nem egy évre szólnak.
Ilyenkor az ember persze mindenfélét megfogad. Január 1, új nap, új élet, új lehetőségek. Hát nálam nem így volt, én nem adok az ilyenekre, ilyenkor csak azt várom, hogy felgyorsuljon a forgalom az egy sávra szűkített autópályán, és újra lehessen a napi dolgokra koncentrálni.
Ellenben úgy esett, hogy január 2-án vagy 3-án (nem emlékszem) döbbentem rá, elértem a 85kg-os „álomhatárt”. Egy futó gondolat volt aznap reggel a mérlegre állni, de amit láttam, az teljesen lesokkolt. Hónapok óta érlelődött bennem, hogy most már tényleg le kell fogyni, de novemberben úgy gondoltam, ki az a hülye, aki az ünnepek előtt erőlködik ilyesmivel. Persze valójában ez csak halogatás volt, nem álltam készen még a változásra.