Ötperces sci-fi novella. Frank és Jenna története: sequel. Ihlette: GoPs – Hamu Alatt
Fedélzeti napló – ismeretlen dátum, ismeretlen csillagközi térség.
Jegyzetelő: Frank, a Pathfinder (útkereső) kapitánya és egyben az egyetlen utasa is.
A hajó ma is ugyanazzal a hangtalan suhanással szeli a végtelen sötétséget. Hónapok óta csak sodródunk. Éveknek tűnnek. A külső kamerák képén csak a csillagok lassú, örök mozgása látszik, mintha én állnék, és a világ haladna mellettem. Néha úgy érzem, hogy ez a csend apránként bekúszik a mellkasomba, és ott marad, mint egy hideg és nehéz súly. Egyedül vagyok a fedélzeten. Rég nincsenek hangok, nincsenek lépések, csak a gépek halk, megnyugtató zúgása kísér. Ja, és persze Anya itt van velem, az űrhajó intelligens számítógépe. Ennek ellenére a magány sokszor ráül az ember vállára, de mégis elviselem, mert tudom: valamit keresek odakint. Valamit, ami talán választ ad mindenre, ami mögöttem maradt, és mindenre, ami még előttem vár. A hajó napról napra visz egyre távolabb az ismert világ peremétől, és bár a szívem néha elnehezül, nem állok meg. Nem állhatok meg. Valami hív az ismeretlenből, és én követem. Mert a csillagok között, ebben a végtelen ürességben...ott van valahol az, amit megtalálni jöttem...Felejteni szeretnék. Feledni, akit nem lehet. Feledni, akit nem akarok. Jennát....Megpróbálok továbblépni, próbálok aludni egy "keveset". A hibernáló fülke felé vettem az irányt. Utasításba adtam Anyának, hogy ugorhat...tegyen, amit jónak lát....
Fedélzeti napló – ismeretlen dátum, ismeretlen csillagközi térség - 3 hónappal később.
Jegyzetelő: Frank
Hirdetés
Az előző bejegyzés óta hosszú, eseménytelen napok teltek el, egészen mostanáig. A hajó hibernáló fülkéjében aludtam, amikor hirtelen vörös fény árasztotta el a kabint, és magamhoz tértem. Az ébresztési protokoll szerencsére nem tartott sokáig, és az automatikusan beadott injekciók is megtették a hatásukat. Mintha egy méregerős kávét ittam volna, úgy felpörögtem. A pupilláim meg mint aki drogot kapott, teljesen kitágultak. A vészjelzők éles villogása szinte feltépte a tudatomat, mintha maga a vákuum rántott volna vissza az ébrenlétbe.
– Anya? Anya!....Közvetlen veszélyben vagyunk? – kérdeztem, még az álomból küzdve kifelé magamat.
A hajó számítógépének hangja végigsuhant a hangszórókon – nyugodt, mégis valamiféle rejtett feszültséggel a háttérben.
– Kapitány, anomáliát érzékeltem az utolsó hiperugrás során. Haladéktalanul ébresztenem kellett.
A főképernyők életre keltek, és vörös figyelmeztetések ugráltak egymásra. A hajó enyhén remegett alattam, mintha még mindig próbálná feldolgozni, mi is történt az ugrás után. Én pedig még el sem kezdtem felfogni.
– Akkor légyszíves, ha nem vagyunk közvetlen veszélyben, nagyon gyorsan kapcsold le ezeket a fényeket, meg a sivító hangot is jó? Szétmegy a fejem....basszus.... és amúgy is....hány ugráson vagyunk túl? – kérdeztem.
Egy rövid szünet, majd a hang:
– Tíz-ezer-hatszáztíz.
Azonnal megdermedtem. Biztos voltam benne, hogy élő ember ilyet még soha nem hallott. Úristen. Tízezerhatszáz....Ennyit nem lehet emberi ésszel felfogni… és ennyit nem lehet következmények nélkül és hibák nélkül végrehajtani. Valami nagyon rosszul sülhetett el. De Anya folytatta:
– Az ugrás után relatíve közel egy bolygó mellett bukkantunk fel. A központi csillagja szerencsére jóval messzebb van, és nem is túl nagy. A szerencsén múlt, hogy nem ütköztünk bele. Légköre van. Az óceánok összterülete nagy. A bolygó élhető paramétereket mutat. A távolság a bolygótól...pillanat kapitány....kb. 400.000 kilométer, és csökken.
– És....mennyi idő alatt ugrottál ennyit? - kérdeztem majdnem dadogva, figyelmem kívül hagyva a jelentést a bolygoról. Szinte előre féltem a választól.
– Körülbelül 90 nap alatt. Addig ön aludt kapitány. - válaszolta anya a kedves hangján.
– Az mennyi is lebontva...? - mormogtam félhangosan, de mire elkezdtem volna gondolkozni, anya közbevágott.
– 12.2 perc, ugrásonként.
– Úristen... - motyogtam..... - felfogni is képtelen voltam mindezt. Pláne, hogy még csak most ébredtem, és még jó pár perc kell ,mire teljesen százas leszek.
– Azért, tisztázzunk valamit Anya..... tudom, hogy baromi okos vagy, meg hogy faszán ki tudsz mindent számítani pillanatok alatt, de azért ez durva volt, hogy ennyit ugrottál...a vége meg még durvább....gondolom én adtam utasításba neked....
– igen kapitány, ön. Lefekvéskor azt mondta, hogy, idézem: "Anya, addig ugrálhatsz, míg biztonságos."
– Hát ez marhajó....szóval én vagyok a hunyó. Köszi...
Fedélzeti napló – ismeretlen dátum, ismeretlen csillagközi térség - 1 órával később.
Jegyzetelő: Frank
Az eltelt egy óra alatt teljesen felébredtem és kijózanodtam. A képernyőre kivetített felszíni térképen tengerkék és zöld árnyalatok jelentek meg, utólagos rezgésszűrt szenzoradatokkal. Ha van is élet a bolygón, egyelőre nincs nyoma.
– Anya...működik az álcázó berendezés ugye? - jókor kérdezem meg én is, bosszankodtam.
– Természetesen kapitány, bármilyen ismert szkennelési és letapogatási módszertől védve vagyunk.
– Na az jó...legalább ennyi legyen - motyogtam. – Anya, merre lehetünk vajon?
– Nagy valószínűséggel a tejútrendszer túlsó oldalán kapitány, az egyik spirálkar közepe felé. A pontos idő és helyadatok nem elérhetőek. A menekülési eseményeknél sérült az adatbázis. A galaxis közepén lévő fekete lyukat kikerültük, kb. 5.000 ugrásba került. - felelte a számítógép. Ezután hosszú percekig csend honolt a vezérlőfülkében. Hát igen...az nem volt semmi, ahogy el kellett meneküljünk a Földről, csoda, hogy működik az űrhajó. Azon is el kell gondolkozzak kicsit, hogy tuti jó döntés volt e a számítógépre bízni az ugrásokat. Pláne ennyit, így utólag. A 400.000 km az a csillagközi űrben olyan kicsinek számít, főleg ugrásoknál, hogy konkrétan majdnem telibe vertük a bolygót.
– Te anya, - kezdtem, és gondoltam, hogy egy percre azért letesztelem őt gyorsan - hadd kérdezzem már meg, miért nem csak 10-20-at ugrunk? Sokkal gyorsabb lenne nem? - kérdeztem tőle, bár sejtettem, hogy nem fogom tudni beugrasztani a bokorba.
– Nagyon vicces kapitány. Pontosan tudom, hogy milyen ismeretekkel rendelkezik. – felelte, és a hangjában nyoma sem volt semmi érzelemnek.
– Jó, akkor.....magyarázd el nekem, mintha kétéves kisgyerek lennék, jó? Köszi – Hát - gondoltam - ... talán mégsem tévesztett a számításoknál. Ez jó hír.
– Rendben kapitány, - válaszolt szinte már unottan a számítógép - akkor vázolom, hogy miért jó egy űrhajónak, ha sok kicsit ugrik, és nem nagyokat:
Azért nem biztonságos egyetlen óriási vagy több nagyobb ugrást csinálni, mert az űrben rengeteg veszély van:
· csillagközi törmelék (meteorok, jégdarabok, porfelhők)
· bolygók, holdak, amelyekbe bele lehet ugrani
· csillagok extrém gravitációja (főleg: neutroncsillagok!)
· fekete lyukak, amiket nem mindig látsz előre
· gáz- és porfelhők amikben a fény sem megy át jól
· időtorzulások, gravitációs hullámok
Egyetlen rosszul számított nagy hiperugrás: azonnali megsemmisülés. Azért biztonságos a sok rövid ugrás, mert mindegyik ugrás előtt:
· be tudom szkennelni a környezetet
· előre tudom jelezni akadályokat, jó eséllyel
· fel tudom mérni a gravitációs mezőket
· bármikor korrigálhatom a pályát
· és ha szükséges: újratervezem
Földi hasonlattal élve kapitány ez olyan, mintha autóval ködben mennél: nem mész 200 km-t egyszerre vakon, hanem megállsz, megnézed a tájat, aztán mész tovább.
Tökéletesen válaszolt, tökéletesen érvel, mint mindig. Örömmel konstatáltam, hogy a fedélzeti számítógépnek semmi baja. Pár kisebb sérülést leszámítva az űrhajó belsejében, ami szerencsére nem befolyásolta a működését, minden rendben volt. Miközben a vezérlőszékben ültem, és kezdtem volna kicsit megnyugodni, eszembe jutott, hogy mi elől is menekülök, hogy mit is hagytam hátra. Pedig szándékosan próbálom mindig kerülni az emlékeimet. Nem akarok emlékezni. Mert ahányszor az eszembe jut, olyan szívbe markoló fájdalom robban az agyamba, hogy megőrülök tőle. A nevére sem akarok emlékezni. Soha. Pedig pontosan tudom jól, hogy nem fogom elfeledni..... Jenna....édes Jenna....a legnagyszerűbb nő volt, akit a hátán hordott a Föld...és most már oly messze tőled....még a bosszú lehetősége is a semmibe veszett, hisz galaxis távolságra vagyok mindentől...
Komor gondolataimból ismét anya ébresztett, halkan pittyegő jelzésekkel, ami miatt ismét megfagyott a levegő körülöttem:
– Kapitány, az automatikus szkennelés rádiójeleket és felszíni fényforrásokat is érzékel, eddig nagy valószínűséggel valamilyen "búra" alatt lehettek, mert nem érzékeltem semmit a felszínről. Egyértelműen nem természetes eredetű.
A gyomromba különös érzés költözött, valami, amit már régen nem éreztem: félelem és remény egyszerre. Talán amiért útra keltem… talán amit és akit elvesztettem…
– Kapitány - szólt anya kedvesen, de hallhatóan immár sürgetve. - Elindultak felénk.
– Ki-ki indult el? - most már tényleg dadogtam, hogy a félelemtől e, vagy az izgalomtól, azt nem tudtam eldönteni. Ezek szerint az álcázásunk közel sem tökéletes.
– Egyértelműen egy űrhajó kapitány, hiperbolikus elhagyó pályára álltak. Fegyvereket nem érzékelek. Kapcsolatfelvétel.... 17 perc múlva...ugorjunk kapitány, vagy maradjunk, mit szeretne?
– Egy pillanat anya....álljunk csak meg kicsit...rá tudsz közelíteni az űrhajóra? Mit lehet látni? - kérdeztem.
– Persze kapitány ..... ..... elemzés: letisztult forma, áramvonalas. Szín: fekete. Nem látszik hajtűmű, sem fegyverek, sem hőkibocsátás. De ettől még lehetnek. Mélytapogatás: ...... ...... nem érzékelek életjelet, sőt semmit a burkolaton belül. Valószínűleg nem tudnak a pásztázó sugarak áthatolni a külső rétegen. Összegzés: semmilyen ember által épített űrhajóra nem emlékeztet a közeledő tárgy. Legalábbis az adatbázisomban nincs benne.
– Hát ettől nem lettünk okosabbak.... a fenébe.... - mormogtam, most már kicsit idegesebben. Anya mindig olyan szépen és finoman kommunikál, mintha épp egy regényt olvasna fel, és nem épp egy idegen űrhajó hasítana felénk. Jó lenne, ha ő is izgulna néha egy kicsit.
– Kapitány? - kérdezte a fedélzeti számítógép még mindig nyugodtan.
– Anya...nyugi van már jó? Én vagyok ideges nem te.....egy pillanat.....
Fedélzeti napló – ismeretlen dátum, ismeretlen csillagközi térség - 3 perccel később.
Jegyzetelő: Frank
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nyomban eliszkolok. Hiszen csak egy parancsomba kerül, és azonnal 1-2 parszekkel arrébb landolnánk. A ismeretlen látogatók meg csak leshetnek. De csak egy pillanatra fordult ez meg a fejemben. Hogy megint meneküljek? Mint amikor Jennát elvesztettem?....Nem. Most nem. Most nem fogják ezt megkapni, bárkik is ezek. Nemhogy menekülni nem fogok, hanem még...... – Anya – mondtam, miközben elindultam ökölbe szorított kézzel az űrhajó hátsó része felé – anya, vörös kód, és nyisd a fegyverszobát.... – és ahogy közeledtem a végzetem felé, újra a régi énem voltam. Újra az a Frank, aki akkor voltam, amikor még nem tudtam, hogy ki is vagyok én. Miközben felvillantak a hajó minden szegletében a vörös fények, és az űrhajó lopakodó módba kapcsolt, Frank arcán megjelent egy kaján mosoly, ami semmi jót nem ígért....
Prológus: Frank története.
Első könyv: 1.- 2. rész --- / --- 3.-4.-5.- rész
Második könyv:
Bevezető: [link]
Chapter 1. - Ébredés [link]
Chapter 2. - Törvények [link]
Chapter 3. - Jenna [link]
Chapter 4. - Úton [link]
Chapter 5. - Pandóra [link]
Chapter 6. - Jenna Reloaded [link]
Második könyv vége - Spoiler [link]
Harmadik könyv: - készül!
Chapter 1. - Készül
Chapter 2. - Készül
Chapter 3. - Készül
Chapter 4. - Készül
Negyedik könyv:
Chapter 1. - A végtelenbe... (ez a történet) Ezt most muszáj volt megírni, mert jött az ihlet.
Chapter 2. - Készül
Chapter 3. - Készül
