Figyelmeztetés: A történet nyers nyelvezetet használ. Tartalma érzékeny olvasók számára felkavaró lehet.
Kétperces thriller novella. A délutáni álmom nyomán....
John lassan tért magához. A feje zúgott. Mintha egy mély és végtelen harangbúgás szorult volna a koponyájába. Nem látott tisztán. Hol van egyáltalán? Ágyban, az biztos, mert érezte az ujjai begyével. A szemére viszont valami géz vagy kenőcs tapadhatott, mert csak homályos alakokat érzékelt maga körül. Egy kórházi szoba körvonalait érzékelte lassan, a fertőtlenítőszer jól ismert szagát, fehér fényeket, árnyakat. Azt hitte, meghalt. Aztán meglátta az anyját. Ott állt mellette az apja is. A felesége könnyeivel küszködve fogta a kezét. Még a kutyája is ott feküdt az ágy mellett, halkan nyüszítve, érezvén, hogy most baj van. John megpróbált beszélni, de csak rekedt alig hallható motyogás hagyta el a torkát. Senki nem reagált rá. Mintha nem hallanák. Újra próbálkozott. Újabb semmibevesző alig hallható gurgulázás. Semmi reakció sehonnan. A fejében pedig tovább lüktetett a fájdalom. Talán agyrázkódása is volt. Talán még rosszabb. A teste is ólomsúlyúnak tűnt. Mozdulni sem bírt. Percek teltek el ebben a furcsa, tompa félálomban. Aztán a kutya hirtelen felugrott az ágy végébe. John ekkor pillantotta meg a lábait. Vastagon betekerve, mozdulatlanul feküdtek a takaró alatt. Valami nagyon nem volt rendben velük. Nem is tudta mozgatni őket…. - Vegyétek le a kutyát… - próbálta suttogni kétségbeesetten. De senki sem figyelt rá. A kutya lassan szaglászni kezdte a kötést. Majd harapott…
John agyát egy olyan fájdalom hasította ketté, amilyet csak kevés élő ember tapasztalhatott meg eddig. A világ egyetlen ordító és vérvörös villanássá vált körülötte. És felébredt. Nem kórházban volt. Az afrikai sivatag homokjában feküdt, vérbe fagyva, teste összetörve. A levegő forró volt és rothadásszagú. Körülötte a felborult terepjáró maradványai hevertek, amik még füstölögtek. És hirtelen minden visszatért. Az oroszlánvadászat a haverokkal. A nevetések. A sok sör. Ahogy őrült tempóban üldözték a vadakat a homokon át. A kidőlt fa. Majd ahogy a spicces sofőr próbál közel százról padlófékezni, és közben jobbra kanyarodni. Esélyük sem volt. Ami jött, az maga volt a pokol….az ütközés. A borulás. A kiabálás, a csontok reccsenése, a fém alkatrészek törése. Mindenki meghalt, vagy haldoklott. John mindkét lába eltört. A bal karja pedig természetellenes szögben meredezett az ég felé. Egyetlen ép kezében még mindig görcsösen falfehér ujjakkal szorított egy vadászkést…
És ott volt az oroszlán. A fenevad épp a lábát marcangolta. Az agya pedig, hogy megvédje őt az utolsó percek szörnyű agóniájától, egy hazug világot épített a teste köré. Egy utolsó menedéket. Egy képzeletbeli kórházat a szeretteivel, hogy ne egyedül lépjen át a túlvilágra. De a fájdalom kettétörte az illúziót. A kórház eltűnt a családdal, a kutyával és a fertőtlenítő szaggal együtt. Maradt a sivatag. A vér. A közelgő infernó. John érezte, ahogy a tudata darabokra hullik. A féktelen és keserű düh azonban még életben tartotta egy kicsit. Az oroszlán felmordult fölötte. John lassan felemelte a kést. - Nem egyedül lépek be a gyehennába… - suttogta véres mosollyal. Majd minden megmaradt erejét összeszedve a bestia torka felé döfött…
