CHAPTER III. – JENNA
CHAPTER III. – JENNA
Hirdetés
A két fehér ruhás alak egy asztalnál ült, mindkettő előtt kávé, amely még gőzölgött. Az asztalon mindenféle világító ledek, érintőpanelek és joystick-ok voltak láthatók, a pult mögötti falon pedig körülbelül 20 monitor volt felszerelve. Az egyik legnagyobb kijelzőre tapadt mindkettőjük tekintete. Hosszú percek óta figyelték már a történéseket, némán. A magasabbik, miután szürcsölt egyet a kávéjából, megszólalt. - Az addig rendben is van Dr. Wattson, hogy ha az őr robotok ártalmatlanná akarták volna tenni Frank-et, mi természetesen azonnal közbe léptünk volna, hogy ne történjen személyi sérülés. Hiszen pontosan tudjuk jól, hogy szükségünk van rá. - Itt megállt egy pillanatra Dr. Mengele egy újabb korty kávéért, majd folytatta - De egy valamit áruljon már el nekem Dr. Wattson. Frank hogy az istenbe jutott be a szerver szobába? Még szerencse, hogy abból a szobából nem sok adathoz fér hozzá. Miért nem reagáltak a robotok? Hiszen pontosan érzékelték, hogy mi történik körülöttük. Még azt is biztosra veszem, hogy kintről azt is hallották, ahogy Frank a számítógép billentyűzetén pötyög....választ várok Wattson, mi történt az előbb? - Wattson kissé idegesen hajlítgatta a már kiürült kávéspoharának a szélét. - Nem értem - kezdett bele a magyarázkodásba - soha nem volt még olyan, hogy egy robot ne tartotta volna be az utasításokat. Ez példa nélküli. Pontos és szigorú utasításokat kaptak tőlem.....Le kell majd futtassunk rajtuk egy tesztet. Nem tudok egyelőre megfelelő magyarázattal szolgálni - Rendben van - válaszolta Dr. Mengele. Majd mindketten tovább nézték a kijelzőn, ahogy Frank igyekszik vissza a szobája felé. Az utolsó korty kávéjával játszadozott éppen Mengele, mikor eszébe jutott még valami.- Wattson! Mit is mondott?
Miféle pontos utasításokat adott a robotoknak? Mondja vissza nekem most, de szóról szóra ám! - emelte fel a hangját csillogó szemekkel. – Természetesen...egy pillanat - válaszolta Wattson - ha jól emlékszem..... nem nem..... biztosan ezeket mondtam nekik: "Senki nem léphet be a szerver terem ajtaján, csak aki rendelkezik a megfelelő biztonsági fokozattal!". - Na ez az! Itt a hiba, látja Wattson? - csapott egy hatalmasat a tenyerével az asztalra Dr. Mengele. - A robotok most sem tévedtek, most is pontosan szó szerint követték az utasításokat! Senkit nem engedtek belépni az ajtón, aki nem oda való! Frank pedig nem az ajtón ment be! Természetesen valószínűleg érzékelték, hogy bent tartózkodik, de nem volt további teendőjük vele a parancs szerint. Ha azt mondta volna robotoknak Wattson, hogy senki nem tartózkodhat a szerver teremben, akkor most egész más lenne a helyzet. De, legalább megtudtuk azt is, hogy Frank elég jól ért a számítógépekhez…. Talán kicsit még jobban is, mint az elődjei....- vonta le a konzekvenciákat Dr. Mengele, miközben lekódolta a megfigyelő szoba ajtaját..
Újabb 3 hét elteltével, mindkét doktor egy katonai elemzővel nézegették az azóta lefuttatott szoftveres és fizikai tesztek eredményeit. – Kitűnő, kitűnő, kimagasló…..nagyszerű….. – ujjongott szinte Mengele, mint egy gyerek – Elvárások felett teljesít az alany…akarom mondani Frank. Testi és mentális állapot szintén rendben van. Bár egy kicsit szerintem túlzottan kíváncsi típus. Kíváncsibb, mint az elődei, de hát ilyen ez az emberi elme…sohasem egyforma….belefér, úgy gondolom. – Tévedett. Most az egyszer a praxisa során tévedett Dr. Mengele. Nagyot. De ezt csak 3 nap múlva fogja megtudni. – Ideje egy kis űrsétára küldeni a Frank-et, hogy érezze a feelinget, hogy ráérezzen az izére. - folytatta az elemzést. – Az utasításokat elküldöm még ma minden érintett állomásnak. – fejezte be a doki. - Ja, és Wattson, reggel küldje be hozzám Jennát, beszédem van vele.
A kopogás és az ajtón való belépés után, legalább hat perc telt el, mire az orvos fölnézett az előtte fekvő, az asztal lapjába beépített nagy kijelzős monitorról. - Mióta is dolgozik nálunk Jenna? - kérdezte Dr. Mengele. - Már majdnem öt éve - válaszolta a nővérke, aki nem tudta mire vélni ezt a reggeli reportot. - Szóval szinte a kezdetek óta, vagyis amióta elkezdtük a „Frank” projektet....- ezt már szinte csak magának mondta a doki, és jobban szemügyre vette a nővért. Tudta jól, hogy Jenna csinos, hiszen sokszor látta már. De most, hogy szánt rá egy kis időt, és alaposabban szemügyre vette, rájött, hogy nem csak csinos, hanem szinte tökéletes a teste és az arca. - Tökéletes darab...- mormogta maga elé elismerően és olyan halkan, hogy nem is lehetett érteni, hogy mit mond. - Parancsol? Nem igazán ér...- Semmi, semmi - állította le a doktor felemelt tenyerével a nővért - Nem érdekes, csak motyogtam magamban. Viszont ami érdekes, az az, amiért ide hívattam. Lenne Önnek egy megbízásom. Azért gondoltunk Önre, mert már régóta ismerjük, és a bizalom teljes. - Jenna arcán a kíváncsiság jelei mutatkoztak. - Ha elfogadja, és sikerrel jár - folytatta a doki - akkor 30 százalékkal emelünk a kredit szintjén, és egy hétre elmehet nyaralni valamelyik virtuális létesítményünkbe.
Mondjuk a Marsiba, ott a legjobb a holo fedélzet. - A doktor elégedetten konstatálta, látva Jenna szeme csillogását és mosolyra húzódó száját, hogy elérte a kívánt hatást. A holo szobák, mint prémium fizetségek, mindig beválnak. Főleg a legnagyobb, ami a Marson található a felszín alatt. Itt egy több ezer négyzetméteres holo fedélzet van, amely bármelyik földi paradicsomot vagy tengerpartot képes utánozni. Csak a kiváltságosok juthatnak el ide. - Mit kell tennem? - kérdezte ilyen Jenna halkan, szinte pironkodva. - Semmi extrát, amit ne tudna megtenni... - válaszolt Mengele. - Csábítsa el Frank-et. - A nővér szemei azonnal kikerekedtek. - Csábítsa el - folytatta a doki. - és tegyen nálam rendszeresen jelentést, hogy Frank mire készül, mit gondol, hogyan érez. Hogy meddig megy el a csábításban... khm... azt önre bízom. Ahogy jónak látja. De - és itt felemelte a mutatóujját az orvos - első a küldetés, és az Ön biztonsága. És nem utolsó sorban, ez egy szigorúan titkos művelet, senkinek sem mondhatja el. Akar egy kicsit gondolkozni az ajánlaton Jenna? Estig van ideje... - Nem szükséges - mondta komolyan Jenna - Frank amúgy is szimpatikus ember... elvállalom a küldetést, doktor úr. - Remek remek - örvendezett Mengele - az írásos parancsot, valamint a szükséges engedélyeket, és egy darab hardware kulcsot, és a további mindenre kiterjedő részleteket megkapja írásban, pár perc múlva. Köszönöm Jenna, távozhat. - Én is köszönöm doktor úr - válaszolta Jenna, miközben megfordult. Ahogy az ajtó felé lépkedett, gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
Jenna Frank ágyán ellenőrizte a szintetikus nanotechnológiával készült ágynemű huzatok állapotát, hogy cserére szorulnak e. Feleslegesen. Öntisztítók, nem gyűrődnek, folt taszítók. Természetesen azért időről időre ki szokták őket mosni. Frank épp a szoba végében lévő mini konditeremből lépett ki, csillogó felsőtesttel. – Jó napot. Látom edz. Minden rendben, jól érzi magát? – Üdvözölte Jenna. – Muszáj mindig magázódnunk? – kérdezte Frank suttogva, halkan. – Muszáj, igen muszáj. Nem tudom, hogy itt is vannak e kamerák…azonfelül meg, attól hogy elcsattant véletlenül egy csók köztünk, még nem vagyunk együtt…vagy hogyan is mondják ezt….- Feszengett Jenna, még mindig az ágyakat igazítgatva alibiből. – Frank hangosan felnevetett. – Egy csók? – De ezt már újra halkan kérdezte. – Egy csókra emlékszel Jenna drága, tényleg? Én vagy 15 hosszú csókcsatára emlékszem. De, az is lehet, hogy manipulálták az emlékeimet. Ezen a francos helyen minden lehetséges. – Jenna miközben a takarón rázott egy jó nagyot, korholóan pillantott rá, majd a kondi szoba ajtajára. Frank vette a lapot. – Bent felejtettem a törölközőmet és vizes palackot…. mindjárt jövök. – Hagyja csak. – Mondta Jenna, és ő is elindult - Majd én kihozom, az én dolgom. – És Frank után sietett.
A következő három percben, ha valaki belépett volna a kórterembe, nem kellett volna ahhoz átlátni a falon a konditerem felé, hogy pontosan tudja, ott mi zajlik. Áthallatszódott minden. Nyögések, csókok, és mintha két ember verekedne….mintha az erősebb ember a gyengébbiket a falra szegezné, hogy bántsa épp. De természetesen itt fájdalomról és erőszakról szó sem volt. Szerencséjükre sem a kórteremben, sem a mini konditeremben nem voltak rejtett kamerák, és nem járt erre egy légy sem. Nem is tudott volna, hiszen a csírátlanított állomáson nem voltak legyek, sem más rovarok. – Ezt….nagyon nem kellene ám csináljuk. – vette suttogóra még mindig Jenna, miközben arrébb húzta magát, és valami kis eszközzel újra tökéletesen fénylővé és enyhén pirossá tette az ajkait. – Le fogunk bukni, engem kirúgnak, mehetek majd takarítani ki tudja hová….. veled meg ki tudja mit csinálnának. Mengelétől minden kitelik ám! – mondta aggódva Jenna. – Jó, majd ezentúl óvatosabbak leszünk. - vette kicsit komolyabbra Frank is. Majd témát váltott. – Megszerezted…a kulcsot? – Jenna mosolygott. – Nem kellett megszerezzem. Nem kellett kérjem sem…oda adta magától. – Franknek kikerekedtek a szemei a csodálkozástól. – És mit kért érte cserébe az öreg? – kérdezte. – Hm, semmi extrát …. – mosolygott Jenna. – Szemmel kell tartsalak, kifaggatni, hogy mik a szándékaid…ilyesmik… és …. el kell csábítsalak. – Micsoda??? – Játszotta Frank a felháborodottat. – így kihasználni engem….undorító …. de hát a parancs az parancs. Nincs mit tenni! Tessék nővérke, tegye a dolgát csak…csábítson el…nem fogok ellenállni… bármennyire is ezt diktálná a józan eszem. – kuncogott Frank – Mekkora szerencse, hogy mindig nálam van a rúzskészletem – suttogta Jenna, miközben erősen a falnak szorította Frank-et, majd a keze lassan elindult az ágyéka felé….
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
