A 33 Ft-os smirgli WC-papíron meg a 300 Ft-os fogkrémen kívül nemigen veszünk mást a boltban, aminél a legalacsonyabb árhoz ragaszkodunk. Amit meg esetleg és alkalomadtán mégis (mosópor, étolaj, kukoricadara stb.), azt megpróbáljuk kitapasztalni, melyik az a legolcsóbb termék, ami elfogadható minőségű. Például nem minden kukoricadarából készül ugyanolyan jó puliszka, némelyik kemény, rágós marad, tehát az nem mindegy. A Vénusz és Floriol étolajban jobban lehet rántani, mert nem ég úgy oda, de kenegetni, lepényt és kenyeret készíteni vagy ételbe adaléknak teljesen megfelel a többi olcsóbb is. (Bár nagyon rajta vagyok, hogy hamarosan ne kelljen olajat használnom, mert aránylag sok pénz megy rá, miközben én is tudnék vajat készíteni, amikor nyáron sok tej van.) Mosóporból meg egyszerűen nem lehet a legeslegolcsóbbat venni, mert annak nincs értelme, szenteltvízzel is moshatnánk, az is annyit érne. Ezért itt inkább a nagyobb tételre játszunk rá, a 8 kiló is elfogy egyszer.

A legtöbb fogyasztási cikkből azonban, amiből lehet, különösen élelmiszerből (gabona, magok, só stb.), inkább termelőtől, forgalmazótól, gyártótól, nagykertől vesszük, a bolti legalacsonyabb ár alatt, szóval ez nem is tudom, árérzékenységnek nevezhető-e még, vagy valami következő szint. (És erősen gondolkodom, hogy vajon még olcsóbb lenne-e nagy tételben vásárolni az óriásguriga WC-papírt, amit a nyilvános WC-kbe szoktak tenni... )

Azonban az eladói oldalon is egyértelműen tapasztalni az árérzékenységet - és a gulyáskommunizmus szocreálja által eltorzított ízlést is. Ugyebár a sok munkával, sok idő alatt, legjobb anyagokkal és drágakövekkel készülő, nagyon strapabíró frivolitás ékszerek, amit édesanyám készít, leginkább senkinek sem kellenek, még a külföldi ár feléért-harmadáért sem (az alatt meg már a diákmunkás is jobban keres), míg az értéktelen és csúnya műanyag bizsu, meg a könnyű, gyors és laza nagymamahobbija-horgolás másnak megy, mint a cukor.

[ Szerkesztve ]