Oké, akkor a nem balek: alkudik, de kell egy ár, hogy honnan indulunk:
ahogy mondani szokták, a piacon sem a vásárló "árazza" a krumplit.
Vagy a boltban a kenyeret. (Még ha utóbbinál nem is igen van alku...)

Vannak ilyen dolgok a közgazdaságban, hogy rezervációs ár, s ez nem
csak a vevőre vonatkozik: az eladó sem akarja minden áron eladni. Ám
ha kicsit felülárazza, akkor nem teríti ki a kártyáit, uis ha elsőre is azon
az áron hirdet, aminél kevesebbnél nem adja, akkor az összes "mennyit
engedsz a feléből" próbálkozóval kizárt, hogy üzletet kössön. Így jobbak
az esélyek. Motoromat hirdettem 300-ért. Jött a vevő. Tetszett neki, vitte
volna, de ugye a "mennyi az alja" kérdésre mit mondjak? Nem mondtam
meg neki, hogy úgy mentem le a garázshoz, hogy eladom neki 275-ért...
Közöltem, hogy én kiírtam az árat: mit ajánl ő? 250. Nonono... 290? 260:
satöbbi. Szóval a klasszikus alkudozással végül megálltunk 275-ben.

Ha azt mondom, hogy 275, akkor ugye minek a kiírt ár? És jöhet, hogy ő
250-re gondolt, menjek még lejjebb. Na, ezért van olyan, hogy alkuképes.

Szerk: de ha "bátortalanabb", és azt mondja 280...? Rábólinthatok: így is
jobban jártam, mint amit még minimum akartam érte kapni, ő meg örülhet
magának, hogy milyen ügyesen alkudott, szóval nem tudhatod, ki a vevőd.

Általában a nepperrel van probléma, aki jobb az alkudozásban az átlagnál,
és miután nyomott áron elvitte, jelentős felárral rögtön hirdeti újra. Az ilyet
nagyon utálom. Jó, hát ebből él: inkább annak adnám, akinek tényleg kell.

[ Szerkesztve ]