Újabb gondolat fogalmazodott meg bennem...
Az még hagyján, hogy szívből gyűlőlöm a sulimat (BMF), de úgy érzem, hogy a kollégiumi szobatársaim sem az ''igaziak'': az aki, még tavaly nagyon-nagy span volt, idén már nem annyira az, az egyik alapból nagyon ostoba - szopatjuk is rendesen... koxos bohóc -, szóval sokkal jobbnak indult, de most már halálra unom magam. Itt feszűlök a gép előtt mikor éppen nem a suli, a tanulás v. a barátnőm foglal le. Mostanában gyakran lejárok egy szinttel lejjebbi haverokhoz, és ez nálam egyértelmű jele annak, hogy nem érzem magam jól ebben a közegben. Pedig jó lehetne, de mégsem az!

Szakközépiskolai két legjobb barátom is szinte teljesen ''elveszett''. Már csak gyenge kisérletnek érzek minden olyan próbálkozást, amit azért teszek, hogy ne halljon el a régi jó viszony; de ennek kétoldalúnak kéne lennie, és sajnos ez már régóta egyoldalú. Az odáig rendben is van, hogy már külön életet élünk minden téren - suli, munka, társaság -, de szerintem messze nem nagy dolog havi 2 találka például: dumcsizás, sörözös v. vmi közös program. Nagyon elszomorít ez, de úgy érzem, hogy én mindent megtettem... Talán, meg kéne próbálni még egy közös beszélgetést és tisztázni a helyzetet. Meg hát, a NŐK is nagyon meg tudják fogni az embert. Nekem is van egy csodálatos barátnőm, de nem szabad annak megtörténnie, hogy valaki egy csaj miatt veszítse el a barátait.

Szégyen a futás, de a k*rva anyját annak, aki kerget...