Reggel van. Megint egy átkozott reggel amikor a Nap sugarai a kiábrándultság, és a csalódottság által a fűre fagyasztott dér kristályain csillannak meg először. A telefon ébreszt, én pedig lenyomom és visszavánszorgok az ágyamig. Próbálok valamilyen indokot keresni, hogy ne kelljen felkelnem. Gondolkozom mi lenne a hihető és elfogadható indok, hogy ma ne kelljen emberek közé mennem. Aztán eszembe jut valaki aki miatt talán érdemes felkelni. Nem sokáig gondolkozom, azonnal felkelek és a fürdő felé veszem az irányt.

Szüleim még ágyban vannak, valami vakond éppen valamilyen törvénytervezetről hazudik valami szépet a televízióban. Mint ha nem lenne teljesen mindegy neki, hogy milyen törvényt hoznak. Na jó talán neki nem teljesen mindegy, hogy mennyit tehet zsebre és hány újabb gondolkodó fejbe veri bele ezt borzalmat ami mostanság itthon folyik. Ha valahol valaki politikáról beszél akkor azonnal a homokba dugják fejüket, ők utálják a politikát, nem érdekli őket. Hát barátom, fog majd érdekelni, ha már késő lesz, fog majd érdekelni ha egy féregnek fogsz éhbérért dolgozni, hogy legalább a gyerekeid ne haljanak éhen, ha majd azért bántják a gyermeked az iskolában mert Magyar. Nem dugod majd homokba a fejed, amikor majd nem lesz közbiztonság, mikor beomlik a gazdaság, csak akkor már nem leszel elég ahhoz, hogy változtass, és nem lesz ki melléd álljon. Nem lesz mit a homokba dugni. Nem baj menj csak el szavazni és rajzolj vigyorgó fejet, autót, pöttyös labdát vagy amit akarsz, a szavazólapra ahelyett, hogy tájékozódnál és nézd tovább valamelyik valóságshow-t mert annak aztán baromi sok értelme van. Ne is akarj semmit az élettől, legalább több jut nekik.

Csak ülök a lap felett mintha akkor látnám először az egyébként ismerős feladatokat. Csak nézem őket, mintha valamilyen ismeretlen nyelven íródtak volna a feladat utasításai.
- Ezek egyszerű feladatok - mondogatom magamnak.
Kezem elindul, és a nevem után az EHA kódomat vési a papírra. A toll sercegve gördül a papíron, de gondolataim egészen másfelé kalandoznak.

Reggel amint az egyetem felé igyekeztem sokat töprengtem. Teljesen begubózva, a külvilágot kizárva utaztam keresztül a városon. Egyetlen dolog riasztott fel néha az éber álomból. Szinte mindenhez Ő kötődik. Felülírt bennem minden más emléket. Csak Ő létezik és a rengeteg együtt átélt pillanat. Hihetetlen, hogy azok a helyek amiket eddig tulajdonképpen észre sem vettem most könnyeket csalnak a szemembe. Állok a buszon és a Széchenyi téren keresztülhaladva az az este jut eszembe amiről már olvashattak akik figyelemmel kísérik a kis firkálmányaimat. A buszon furcsán néznek az emberek. Nem értik mi bajom lehet. Törölgetem a könnyeimet és közben engedem leszállni a leszállókat. Mindenkiből más reakciót vált ki a vérvörös arcú szemüveges kis termetű egyetemista mappával a kezében, amint a könnyeit a kabátujjába törli. Van aki szánakozva néz, egy kisgyerek nevet, nem érti miről szól ez az egész, talán még nem is látott felnőttet sírni.

Reggel van. Ismét reggel van, de ez a reggel valahogy mégis más mint a többi. Már nem fordulhatok a másik oldalamra ha felébredek, nem alhatok tovább. A telefonom rezegni és csengetni kezd. Némi habozás után kikászálódok az ágyból és lenyomom. Elhúzom a függönyt és kinézek az ablakon. Borongós idő van, szemerkélő eső, a felhők között átszűrődő halvány napsugarak megvilágítják a szántóföld felett lassan oszladozó ködfoszlányokat. Kinyitom az ablakot, a csípős hideg szinte orrba vág, de ettől legalább részben felébredek. "Hova lett a nyár?" kérdezem magamtól. Nem találok választ, annyira gyorsan elsuhant, hogy gyakorlatilag észre sem vettem.

Nem morfondírozhatok sokáig mert nyílik az ajtó és édesanyám jelenik meg zöld köntösében, arról faggat nem fogok-e elkésni. Valóban, elment az idő már legalább 6:40 van. Kifelé igyekezvén még rápillantok kedvesem fényképére és elmosolyodom. Mikor megismertem még nem is sejtettem mi lesz ebből az ismerettségből. Mikor először megcsókoltam repültem a boldogságtól de nem is sejtettem milyen boldogság vár rám mellette később. Most már tudom mekkora kincs, és tudom mennyire boldog vagyok mellette és úgy érzem ennél már nem lehet jobb, pedig valószínűleg lehet. Ha majd egyszer kimondjuk a boldogító igent, ha majd megszületik az első gyermekünk, valószínűleg még boldogabb leszek majd. De ez még a jövő zenéje, hamar visszazökkenek a jelenbe.

Régen írtam, ide. Akár hányszor feljöttem, és fórumtársaim remekműveit olvasva elmerengtem az élet nagy dolgain, elhatároztam, hogy hamarosan én is írni fogok. Hát most itt vagyok, kivételesen nem az erkélyen ülök. Az erkélyajtóban ülök a gurulós bőrfotelemben és az eget kémlelem.

A hold egészen más úton jár mint az év bármely más szakában, eddig ez nem tűnt fel így most rácsodálkozom. Ismét hűvös van, és próbálok visszaemlékezni arra, hogy éreztem egy évvel ezelőtt, néha rámtör a nosztalgia, és elképzelem mit és hogyan tettem, éreztem akár sok-sok évvel ezelőtt. Mindig eszembe jut és elgondolkozom azon, hogy mi lett volna ha valamit csak egy kicsit másképpen csinálok. Néha vicces vége lesz az agymenésnek, néha nagyon megijedek és megnyugszom, hogy józanul vagy kevésbé józanul de jól döntöttem.

Ahogy telik az idő egyre több ember lép le MSN-ről, búcsúval vagy búcsú nélkül de fogynak az emberek. Előkeresem egy régi mixem, amit még a Justmusic.fm által szervezett DJ bajnokságra készítettem. Elkapkodott alkotás ez, de az eleje elég szépen sikerült és most jó hallgatni. Eszembe jut az a rengeteg terv amiket erre a nyárra szövögettem és alig lett belőlük valami. Többek között, ezért is lett írásom címe az ami.

Este van, lassan lefekvéshez kellene készülődnöm de ehelyett a Hipervándor című mozit nézem. Meleg van, bár ez semmi a nappali kánikulához képest, de még is izzadok miközben meredten bámulom az ölemben lévő hordozható számítógép kijelzőjét. Tetszik ez a film, jó az ötlet és a megvalósítás is ügyes.

Mikor a filmnek vége szakad becsukom a már említett eszközt és az erkélyre indulok. Az erkély amiről már annyiszor olvashattatok. Mennyit álmodoztam, tervezgettem itt, mennyi naplementét, napfelkeltét, szivárványt, csillaghullást néztem végig innen. Emlékek sora tágítja elmémet és elmosolyodva emlékszem vissza ezekre a szép pillanatokra. Írásaim jelentős része származik a háznak eme részéről. Állok az erkélyen még néhány másodpercig majd hátat fordítok az égbolton lassan felfelé kúszó Holdnak, és a fürdőbe igyekszem. Gyors hűvös zuhany után vacogva lépek vissza ismét a szobámba. Megtörölközöm, felöltözöm és lefekszem. Mielőtt elaludnék vetek még egy kósza pillantást a Földet kísérő égi tüneményre majd álomba szenderülök. Mélyen alszom, szuszogok és mindenki más is ezt teszi a házban, talán még Brutus a Labrador Retriever is pedig ha egész nap alszik akkor most kellene ébernek lennie.

Forgolódom, nem vagyok még teljesen ébren, valahol az álom és a valóság között fél úton lebegek. Szeretem ezt az állapotot, mindig olyan dolgok jutnak eszembe amik akkor nagyon jó ötletnek tűnnek de mire felébredek jót mosolygok rajtuk. Egyre többször és több időre nyitom ki a szemem, de arra még nem tudom rávenni magam, hogy felkeljek.
Felesleges is lenne hiszen még nincs teljesen világos, a nap sem kelt még fel, akkor nekem mért kellene?! Miután ezt nyugtázom magamban egy erőltetett mozdulattal megfordulok és az órára pillantok, fél 5 lesz néhány perc múlva. Ahogy megfordulok a takaró lehullik a vállamról és az ablakon beáramló szellő simítja végig a bőröm. Libabőrös leszek és megborzongok, jól esik a hűvös érintés a tegnapi hatalmas kánikula után. Visszafordulok és próbálok még aludni egy keveset, nehezen megy mert most, hogy felébredtem nagyjából körvonalazódik előttem a mai nap programja. Nyári munka, első munkanap, nem lesz könnyű de majd valahogy lesz, olyan még úgy sem volt, hogy ne lett volna sehogy. Ahogy ezek a gondolatok átsuhannak az agyamon visszaalszom majd ismét felébredek és az előző mozdulatsor megismétlésével próbálom megtudni mennyi az idő. A felkelő nap sugarai átszűrődve a két függöny között pont az óra számlapján csillognak és hirdetik az újabb nap kezdetét. Jó lenne tudni mennyi az idő, és bár a telefonom be van állítva ébresztésre, egyre kíváncsibb vagyok mennyit sikerült így, másodízben aludnom. Egy hangyányit még győzködöm magam majd szuszogva, nyújtózkodva, ásítozva felkelek és most, hogy már más szögből látom a vekkert megtudom, hogy nemsokára 6 óra lesz.

Álmosodom, érzem ahogyan szempilláim elnehezülnek és egyre tovább marad csukva a szemem egy-egy pislogás után. Hűvös szellő simítja végig arcom és a felettem pislákoló csillagokat nézem, miközben ölelem, és akaratlanul is magamhoz szorítom... Ő az ki a világot jelenti számomra, eszembe jut, hogy mennyire jó nekem és mennyire boldog vagyok mellette. Nagyot szippantok a friss éjszakai levegőből és élvezem ahogyan a tüdőm szépen fokozatosan megtelik vele, ezzel egy időben álmosságom szertefoszlik és furcsa izgalom váltja fel azt. Bár felterítettünk két pokrócot, szűrődik némi fény az erkély korlátja és a házfal közé. Hallgatom ahogyan szuszog, ahogyan levegőt vesz majd kifújja azt és ezt egymás után ismétli újra és újra. Nézem ahogyan gyönyörű arcát megvilágítja a házfalról szóródó holdfény, és eltűnődöm azon, hogy mekkora mázlista vagyok.

Ismét az égre pillantok, a Hold fénye, ami tulajdonképpen nem is a sajátja, látni engedi a bárányfelhőket amik az előbb még nem voltak sehol. Eszembe jut az időjárás jelentés amit két napja hallottam. Azt mondták, hogy hidegfront közeleg ami átlépte az országhatárt. Elképzelem ahogyan a hidegfrontot megkérdezik, hogy van-e elvámolnivalója vagy egyéb bejelentenivalója. Már megint teljesen hülye vagyok, ezen elmosolyodom, amit Ő is megérezhet mert megmozdul, de nem ébred fel, csak átfordul és magához húz. Érzem ahogyan dobog a szíve és ez a megnyugtató érzés kitölti egész lényemet. Erősebben fogom a kezét és érzem soha többé nem akarom elengedni, érzem, hogy ez a kézfogás más mint bármelyik eddigi és egy életre szól.

Üdvözlök minden kedves olvasót, innen az erkélyről. Laptop jó szokásomhoz híven ismét az ölemben. Most nem fázom mint legutóbb, kellemes idő van, így a laptop által kibocsájtott hő mely legutóbb olyan kellemes volt most inkább csak teher számomra. A nap már a horizont alá bukott de még megvilágítja az égen kószáló bárányfelhőket amelyek épp csak nem bégetnek annyira hasonlítanak az említett négylábú kérődzőkre. Szép itt, egészen kiskorom óta szeretek itt lakni(még a kedves szomszédok ellenére is). Szerencsére ők most sem hangoskodnak így nyugodtan írhatom eme kis bejegyzést, bár erre nagyban rásegít az is, hogy ha hangoskodnának sem hallanám mert édesanyám hordozható lemezjátszóján hallgatom azokat a cédélemezeket amelyeket utoljára nyolcadik osztályos koromban hallottam.

Érdekes így visszagondolni azokra az időkre, mennyire más volt az ízlésem zene terén mint most, mégis jó ezeket a számokat hallani. Érdekes, hogy mindegyiket hozzá tudom kötni valamilyen konkrét emlékhez. Egy emlék egy dal...sőt miket beszélek egy dal és sok száz emlék. Egy lány, akinek az arca már feledésbe merült és soha sem hittem, hogy egyszer jobban is fogok szeretni nála valakit. Szeretni, milyen érdekes ezt mondani a gyerekes álmodozásra amit akkoriban éreztem. Mikor még nem mertem megszólítani egy lányt, és a barátainkkal üzengettünk egymásnak és elszaladtunk ha "szembesítésre" került volna a sor. Mára minden megváltozott, a "kicsik", ha lehet egyáltalán még ezt mondani rájuk, hajszolják, tök mindegy kivel, hol és milyen körülmények között csak történjen már meg. Nem foglalkoznak vele, hogy mi lesz később és átugorják az ártatlan ábrándozás, a gondtalan tinédzserkor adta lehetőségek, az egymás kerülgetéséből származó "beégések", az esetlen szárnypróbálgatások időszakát. Bele sem merek gondolni, mi lesz ezekből a "gyerekekből" huszonéves korukra, csalódottak, kiégettek lesznek és ez talán nem is véletlen. Lehet maradi vagyok de én úgy képzelem el, hogy a párom mellett fogom leélni az életem, s egészen mást értek azon ha azt mondom "szeretlek drága!" mint korábban bármelyik kapcsolatomban. Kapcsolat...de utálom ezt a szót használni, mert végül is ez is egyfajta emberi kapcsolat még is sokkal, de sokkal több annál.

Üdvözlök mindenkit, tudom, hogy a Hűvös nyári este című írásom folytatását várjátok de ez most merőben más jellegű írás lesz.

Látom sokan félreértették a dolgot, nem a vörös szolgáltatóé a készülék(az a korábbi esetben egy sony j70-essel volt), ez egy gyárifüggetlen 5700 Xpressmusic.

Történt 2007 júniusában, hogy nyertem egy mobiltelefont egy kóláskupakkal. Egy felsőkategóriás zenekészülék volt(akkor 100kHUF körüli áron).
Nagy volt az örömbódottá', egészen egy hónappal ezelőttig amikor a készüléknek elég furcsa hibái kezdtek előjönni. Néha újraindult, fagyott, dobálta a hálózatot és rezegni is elfeljetett időnként.(Ne tudjátok meg milyen bosszantó mikor fontos hívást vársz, és már csak utólag veszed észre, hogy kerestek mert nem rezgett a telefonod.)

Bementem a pécsi márkaboltba és leadtam a készüléket javításra. Mondanom sem kell cserekészüléknek egy alsókategóriás kagylómobilt kaptam ami gyakorlatilag semmire sem volt alkalmas telefonáláson kívül.(holott én az én készülékemet MP3 lejátszónak is használom, azazhogy csak használnám ha nem ingázna már közel egy hónapja Bp. és Pécs között). Hat nappal később jött az sms, hogy megjavították, hurrá-hurrá mentem érte boldogan, de sajnos a készülék rosszabb állapotban volt mint a "javítás" előtt. A telefon továbbra is újraindulgatott, dobálta a hálózatot és a 3-as billentyű fél cm-t kiállt a többitől ráadásul billentyűzetvilágítás sem működött. Rendben akkor a márkaboltos hölgy ráírta a papírra, hogy ki sem tudták adni mert a készüléknek ezek és ezek a hibái.